„Lehet, a pátyolgatás helyett kellett volna egy nagy pofon” – interjú Vida Mátéval

– Azt a Vida Mátét láthatják immár a drukkerek, aki 2017-ben a Vasassal bronzérmet, vagy aki 2019-ben a DAC-cal ezüstérmet szerzett?

– Fogalmazzunk úgy, jó úton haladok afelé. A jó forma a tétmeccsekkel térhet vissza, ha minél többet játszom. Két év után végre teljesen egészségesen végig tudtam dolgozni egy alapozást, úgy érzem, a szakmai stáb is egyre nagyobb bizalommal van irántam, úgyhogy kijelenthetem, a futball szempontjából hosszú idő után a legboldogabb hónapomon vagyok túl.

– Csak a meccsszámon múlik, hogy újra a csúcsformád hozd?

– Az elmúlt időszak tapasztalati alapján mondhatom, azon is, hogy egészséges legyek, panaszmentesen tudjak edzeni. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mennyire fontos egy jó alapozás. A kemény edzéseknek hála kezdek nagyon jó erőben lenni, végre egyetlen tréninget sem kellett kihagynom.

– Az elmúlt szezon elment úgy, hogy epizódszerepet sem kaptál, kérdés, te készen álltál volna-e a bevetésre?

– Utólag végiggondolva, és tudván, most milyen fizikai állapotban vagyok, azt kell mondjam, jócskán volt lemaradásom. Ettől én még azt éreztem, játszhatnék, hogy tudnék segíteni a csapatnak, de a mai fejemmel tudom, messze nem voltam tökéletes állapotban. Persze hogyan is lehettem volna, amikor a múlt nyáron úgy igazoltam vissza a Vasasba, hogy előtte ismételten megműtötték a begyulladt térdem, a januári felkészülést pedig a mononukleózis miatt voltam kénytelen kihagyni. Borzalmas két éven vagyok túl.

Forrás: NSO

– A mononukleózis mint betegség, nem biztos, hogy mindenki előtt tiszta.

– Az történt, hogy amikor elkezdtük a januári felkészülést, folyamatos szédülést éreztem, rendre az összeesés határán mozogtam. De annyit kihagytam ugye előtte, hogy nem mertem emiatt szólni, nehogy azt gondolják, már megint van valami ezzel a Vida gyerekkel. Eljött azonban egy pont, amikor valóban majd’ elájultam, a vizsgálatok elkerülhetetlenné váltak. Gyengeség, kettős látás, szédülés, ezek voltak a tüneteim, ami után megállapították, mononukleózis.

Amúgy szerencsém volt, mert van, aki fél évet kihagy ezzel a betegséggel, nekem másfél hónapba telt felépülni. Nem tudni biztosan, mi okozhatta.

– A felépülés után sem kaptál azonban szerepet.

– Nem.

– Egy játékos ilyenkor nyilván szapulja magában az edzőt, de utólag, elismerve, hogy közel sem voltál az ideális fizikai állapotban, már igazat adsz neki?

– Nekem azt is be kellett látnom, hogy nem mindig kezeltem megfelelően, ha nem játszottam, nem magamban kerestem elsősorban a hibát. S ez baj. Pedig biztosan még többet kellett volna dolgoznom azért, hogy megkapjam az esélyt. De ez már szerencsére a múlt.

– Lehet, hogy volt benned olyan is, visszatértem a másodosztályú Vasasba, én, Vida Máté, a saját nevelés, a korábbi alapember, a válogatott játékos, korábbi légiós, nekem kijár a kezdőcsapatbeli tagság.

– Lehet. Utólag azonban látom, messze nem voltam a mostanihoz mérhető erőállapotban.

– A mester beszélt arról, miért nem kapsz esélyt?

– A szakmai stáb jelezte, min kellene változtatnom. A nyári felkészülés kezdete óta sokkal inkább érzem a bizalmat, ennek egyik jeleként a rögzített játékhelyzeteket én végezhetem el.

Forrás: DAC

– Munkált benned valamiféle dac, hogy csakazértis megmutatom, többet érek ennél?

– Tudtam, hogy dolgoznom kell, a pihenőidőszakban is. Az elmúlt másfél évben akadtak súlyproblémáim, ezért aztán a szünetet is végigmelóztam, hogy a lehető legjobb erőállapotban kezdhessem el az alapozást. A felkészülés elején így is azt éreztem, a hierarchiában az utolsók közt vagyok, onnan sikerült viszonylag előkelő helyre feltornáznom magam. A szakmai stáb is értékelte azt a munkát, amit beletettem a felkészülésbe. Az új idénynek a mindent vagy semmit elve mentén vágtam neki, hogy csak a futballra koncentrálok, semmi másra.

– Ennek eredményeként a legutóbbi páros felkészülési meccsnapon a ZTE ellen szereplő Vasasban kaptál helyet kezdőként, abban az együttesben, amelyik akár a bajnoki rajton is kifuthat a gyepre. Ez azért ugyancsak pozitív jel, nem?

– Egyértelműen.

– Az, hogy eléggé előretoltan kellett futballoznod, mennyire ízlett?

– Meg kell szokni. Nem védekező középpályásként, hanem a csatár mögött szerepeltem, sosem játszottam azelőtt ennyire fent. Én most annak örülök elsősorban, hogy folyamatosan megkapom a lehetőséget.

– S milyen megélni, amikor lent van az ember? Azért kérdezem, mert úgy 2020-ig majdhogynem csak fent voltál. Fiatalon élvonalbeli játékos lettél, bajnoki érmes, válogatott, kupadöntős, aztán légiós, majd jött a súlyos sérülés, illetve a visszatérés nehézségeivel terhelt időszak.

– Azt nehéz elviselni, feldolgozni, hogy folyamatosan kapod a rosszat. És csak a rosszat. Egy idő után felteszed a kérdést, mi jöhet még. Nekem a keresztszalag-szakadás után a visszatérést a begyulladt térdem nehezítette, újra csak meg kellett műteni, aztán amikor már azt gondoltam, sínre kerülök, jött a mononukleózis.

Ez így brutálisan sok. Nem sokat mosolyogtam az elmúlt időszakban. Utólag persze azt tudnám magamnak tanácsolni, hogy nem szabad kifogásokat keresni, hanem még inkább össze kell szorítani a fogad.

– Mi az, amit megtanultál magadról ebben a periódusban?

– Hogy még többet kellett volna tennem, még többet dolgozni. Nem magamban kerestem a hibát, ez a hozzáállás márpedig nem visz előre.

– De mit kellett volna másként tegyél? Csak mert sokadszor említed, inkább magadba kellett volna nézni, de hát két operációval járó, elég súlyos sérülést szenvedtél el.

– Valóban, ettől még nem szabadott volna elveszítenem a motivációmat. Bár ez így nem pontos, inkább csak csökkent. A hozzátartozóim is, akik mindig, mindenben támogattak, inkább csak pátyolgattak, lehet, kellett volna ehelyett egy nagy pofon. Hogy eszembe ne jusson elkeseredni, elveszíteni a hitem. A pozitív hozzáállást kellett volna erősíteni magamban.

Forrás: Vasas - Kubala Akadémia

– A keresztszalag-szakadásból való felépülésben mi volt a leggyötrelmesebb?

– Fél év kihagyással lehet olyankor számolni, nem is volt vészes az a fél év, sokan biztattak, Marco Rossi is. Az volt a baj, hogy a terhelésre begyulladt a térdem, és elkerülhetetlenné vált a második műtét. Azóta viszont szerencsére semmi bajom.

– Szokás mondani, ami nem öl meg az megerősít. Ez egy hamis közhely, vagy valóban így van?

– Biztos, hogy igaz. Olvastam akkoriban Fiola Attila egy nyilatkozatát, ő jegyezte meg, az élet mindig ikszre játszik. Hát, ha így van, velem még sok jónak kell történnie, mert egyelőre jócskán mínuszban vagyok.

– No de hogy a pluszokat is felidézzük, 21 évesen bajnoki bronzérmes lettél a Vasassal, és meglehet, szebben csillog az érem, ha nem vagytok kénytelenek még az ősszel elhagyni a Fáy utcát.

– Könnyen lehet. A költözés előtt vezettük a tabellát, a Fáy utcában nem nagyon kaptunk ki, Újpesten azonban többször is botlottunk. Igen, előfordulhat, ha maradunk még egy kicsit Angyalföldön, mi vagyunk a Honvéd. De az valóban remek év volt, ahogyan a három dunaszerdahelyiből kettő szintén. A sok jó után jött két pocsék év, immár azonban van esély arra, hogy újra jó szériába kerüljek.

– Az NB I-es bronz mellett van egy MK-ezüstöd is – vagy az ma is fáj? Mert feltételezem, ha az ember veszít a kupafináléban, pláne olyan fiatalon, az ide nekem az oroszlánt is érzésével nekivágva a döntőnek, a kudarc hatására úrrá lesz rajta egyfajta világvége hangulat.

– Ott, akkor kétségtelenül így éltük meg a Fradi elleni vereséget, idővel azonban szépül az emlék. Ma már nem fáj, s ha az egész sorozatra gondolok, pozitív élményként értékelem. Azért mi abban az idényben erőn felül teljesítettünk, mindenesetre egy rendkívül fiatal, roppant összetartó társaság szerzett két érmet.

– Az viszont nem szokványos, hogy egy csapat, amelyik a bajnoki címért küzd, a következő idényben kiesik. Mélyebb problémákat feltételez olyankor a kívülálló.

– Emlékszem, valamikor a 11. forduló környékén a negyedik helyen állhattunk, és már akkor azt kérdezték, mi az oka a gyengébb szereplésnek… Az előző idény bizonyult átlag felettinek, feleltem, ettől még persze nem szabadott volna kiesnünk. De kevesen maradtunk, sokaknak idegen poszton kellett játszaniuk, nem volt hazai pályánk, az edzéskörülményeinket sem nevezhettük éppen ideálisnak a ketrecben töltött tréningekkel, szóval sok tényező szerencsétlen egybeesésén is múlt az élvonalbeli búcsú.

– Búcsúztál te is, és eligazoltál a DAC-ba. Főként a rangadókon felemelő lehetett a Dunaszerdahely mezében pályára lépni.

– Hogyne. A Slovan és a Spartak Trnava elleni meccseink elég durva élmények. Emlékszem, a Slovan vendégeként előfordult, hogy a drukkerek székekkel dobáltak bennünket. Miközben mi sétáltunk be a stadionba, ők tépték fel az ülőkéket, és hajigálták felénk. Dunaszerdahelyen, rendre 10 000 ember előtt játszani igazán lélekemelő.

– Amikor tavaly tavasszal elbúcsúztál a DAC-tól, azt mondtad, nehéz lesz döntened, hogy a szívedre vagy az eszedre hallgass, és hogy lesz néhány álmatlan éjszakád. A Vasasba igazoltál, vagyis a szívedre hallgattál. Mit diktált az ész?

– Volt több NB I-es ajánlatom, külföldi szintén, de azt is tudtam, mi a helyzet a térdemmel. Szóval több szempontot mérlegeltem. S mert azt éreztem, a Vasas nagyon akar, ráadásul az a klub, amelyben felnőttem, amelyikhez annyi szép emlék köt, amelyik kész segítő kezet nyújtani, a szívemre hallgattam, és az NB II ellenére a Vasast választottam.

– Azt is mondtad akkor, vannak ajánlataid, amelyek a komfortzónádon kívül esnek. Mit értettél ezalatt?

– A külföldi szereplést, amit én nehezebben szoktam volna meg, mert valahogy sokkal jobban szeretek itthon lenni. De mint azt már említettem, ma már belátom, közel sem voltam százszázalékos erőállapotban, szóval aligha sült volna el jól.

– Beverekedni magad a kezdőbe a Vasaban ugyancsak a komfortzónán kívül eshet, akkora legalábbis a rivalizálás. A belső középpálya három helyére úgy kilencen pályáztok. Vida Máté lesz tehát a háromból az egyik?

– Majd kiderül. Azt tudom, hogy mindent megteszek érte. Három hete még nagyjából a 26. játékosnak éreztem magam, ma sokkal előrébb tartok. A legfontosabb, hogy számoljanak velem, ebből a szempontból jó úton járok.

Kiemelt kép: Blikk