„Lehet, még egyszer ennyi idő eltelik, mire vébére kvalifikáljuk magunkat” – interjú Esterházy Mártonnal

– Ha valaki 1986 júniusának végén, a Mexikóból való hazatérés után azt mondja önnek, eltelik 36 év úgy, hogy nemhogy nincs újabb magyar világbajnoki gól, de újabb vb-szereplés sincs, elhiszi?

– Persze, hogy nem. De ha ez marad a rendszer, hogy legfeljebb 13 ország juthat ki Európából, egy ideig még nem is leszünk résztvevők. Értem a FIFA szándékát, hogy minél szélesebb körből érkezzenek válogatottak, ezzel azonban a színvonal esik.

A jégkorongé a számomra legszimpatikusabban kialakított rendszer, a különböző divízióival. A csúcs megőrzi a minőséget. Ha a magyar válogatott feljut az A-ba, már az egy ütött gólnak is örülünk, de hát Kanada, Svédország vagy Finnország más kategória, a B ligában ellenben vannak sikereink.

Szerintem érdekesebb lenne a futball-vb, ha hasonló szisztémát alkotnának, így, ha megerőszakolom magam, sem tudok egy-két csoportmeccsnél többet megnézni. Úgyhogy lehet, még egyszer ennyi idő eltelik, mire vébére kvalifikáljuk magunkat.

– A környező országok némelyike rendszeresen, más legalább egyszer mégis eljut oda.

– Kell hozzá a szerencsés sorsolás is. Ha a nagyok közül kapunk, nincs esélyünk. Leborulok a válogatottnak a Nemzetek Ligájában mutatott teljesítménye előtt, de ne gondoljuk, hogy az angolok elleni 4-0 a realitás. Ha még tízszer játszunk ellenük, lehet, egyszer sem nyerünk. Csodát tettünk, fantasztikus egyéni teljesítményeket láttunk, de a futball már csak ilyen, olykor a sokkal gyengébb is megveri az erősebbet, lásd Iváncsa. Egyetlen más csapatsportágban sem fordulhatna ez elő. Azt sem szeretem, amikor egy-egy pillanatba kapaszkodunk, hogy ha a Fradi a Barcelona ellen berúgja a 22. percben… Igen, akkor nem 3-0-ra, hanem 4-1-re kapunk ki.

– Ettől még adódik a kérdés, miért nem jött össze egyszer sem, míg másoknak igen.

– 1986 óta rengeteg szövetségi kapitányunk volt, most végre van valami folytonosság Marco Rossi megtartásával. De hány egymeccses, vagy fél évig szolgálatban lévő kapitányt fogyasztottunk el? Egyszer kiszámoltam, hogy 1986-tól 2015-ig milyen sűrűn váltottunk edzőt, egy és negyed év jutott átlagban egy kapitánynak.

A németeknél Berti Vogts nyolc, Joachim Löw 15 évig dolgozhatott a válogatott élén. Nálunk eközben az állandó kapkodás zajlott. Magyarország első lehet az egyszeres és kétszeres válogatott játékosok számában, mert minden kapitány hozta magával az embereit. A rendszerváltozást követően nagyon elment mellettünk a futball, az utóbbi időben kezdtünk csak infrastrukturálisan, anyagi szempontból felzárkózni a középszinthez. Sokáig nem jött ugye ide épkézláb külföldi, a Fradi immár képes minőségi légióst igazolni. A futball nem az a sportág, amelyikben néhány hét után számonkérheted az edzőt, szerencsére Rossi a vereségek idején is megőrizte a bizalmat.

– Az elmondottak dacára, vagy éppen azért, a magyar futball történelmére, hagyományaira, egykori nagyságaira nézve szégyen, hogy ennyi idő eltelt vb-szereplés nélkül?

– Nem. Ha megnézem, hogy az utóbbi 40 évben hány világklasszisa volt a magyar futballnak, egyáltalán nem az. A Zsengellértől Albertig tartó periódusban rengeteg, de azóta? Az 1980-as évektől nálam csak Nyilasi, Törőcsik és Détári számít annak. Göröcs Titi, aki szintén zseniális volt, valamikor lenyilatkozta, ők az 1970-es években tulajdonképpen nem csináltak semmit. Elmesélte egy hetüket, hogy kétszer mentek fürdőbe, kapura rugdostak, azért olykor futottak is, de annyira jók voltak, hogy belefért, még a nyugati riválisokkal szemben is. Bár azok már akkor is erőszakosabban, dinamikusabban futballoztak, a játéktudással lehetett azonban a hiányosságokat kompenzálni. Amikor viszont ezek a klasszisok eltűntek, a világ pedig elindult a professzionális felkészítés irányába, a taktikai repertoár meg egyre csak bővült, mi elvesztünk. Ahogy elvesztek a klasszisaink is. Az egykori kispesti és tatabányai Tóth Kálmánnal egy ideig együtt futballoztam Budafokon, az egyik legnagyszerűbb futballistának tartom, akivel valaha egy gyepet taposhattam, mégis csak epizódszerep jutott neki a legmagasabb szinten, mert olyan konkurenciával kellett megküzdenie. A legidősebb még élő válogatott játékos, Bödör Laci bácsi a szomszédom, 89 éves, egyszer szerepelhetett a legjobbak közt, mert Hidegkuti, Fenyvesi, Tichy mellett nem volt esélye, akkoriban ráadásul még cserélni sem lehetett.

– Visszatérve az utolsó vb-részvételünkre. Az ön gólja az utolsó előtti, Détári Lajosé az utolsó magyar világbajnoki találat, azzal a kettővel győztük le Kanadát. Az érdekelne, hogy a 0-6 után tudtak-e egyáltalán örülni neki?

– Hogy a bánatba ne tudtunk volna? Várt még ránk ráadásul egy meccs a franciák ellen. Talpra kellett persze állni, mert a katasztrofális felkészülés ellenére sem számított senki arra, hogy beleszaladunk egy hatosba. Mindenkit sokkolt. Egy sportolónak persze magas a kudarctűrő képessége, az enyém pláne. Nem ücsöröghettünk leszegett fejjel, edzenünk kellett, felállni a padlóról, felkészülni a következő meccsekre, és legyőzni Kanadát. Az sem volt könnyű, a franciák és a szovjetek sem verték őket agyon.

Az a bajom igazából a szovjetek elleni meccsünkkel, hogy a szakmai stábból soha senki nem állt ki mi mellettünk, noha mi azt tettük, amit kértek tőlünk. Ha azt mondták, fussunk le 100 kört, lefutottuk. Lehet szidni a játékosokat, de szakmai hibák tömkelege vezetett a történelmi zakóhoz. Mindig is azt vallottam, mi futballisták áldozatok vagyunk.

A magyar válogatott utoljára az 1986-os tornán Kanada ellen volt eredményes világbajnokságon (Forrás: Origo)

– Nem is akartam már a szovjetek elleni meccs okait boncolgatni, megtették sokszor, az érdekelne inkább, hogy amikor az ember élete tornájára készül, ráadásul úgy, hogy a vb előtt kevéssel megveri Brazíliát 3-0-ra, nagy reményekkel utazik el, s az első meccsen kap egy hatost, az lelkileg kampó? És hogyan lehet abból feltápászkodni?

– Erős karakternek kell lenni. Ugyanolyan ez, mint amikor a maiaknak szerda-szombat ritmusban kell teljesíteniük. A hétközi nagy vereség ellenére a hétvégén is. Nem álltunk hozzá a vb-hez nagy mellénnyel, Nagy Anti szájába adták, hogy vb-döntőt vívunk. Ettől függetlenül a csoportelsőség meglehetett volna, illetve, ha Szendrei Csámpi véd a franciák ellen, a meccs 0-0, továbbjutunk, és ki tudja, mit játszunk Uruguay ellen. Akkor is továbbmegyünk, ha 1-0-ra kapunk ki, de ezt akkor nem tudtuk. Nekünk csak A tervünk volt, az egészpályás letámadás, B nem. Mexikóban, magaslati levegőn, oxigénhiányos állapotban képtelenség volt azonban megvalósítani, tudnunk kellett volna váltani, amire viszont a szakmai stáb nem volt felkészülve. Mi a súlyvesztés, meg a 12 órai kezdetű edzések miatt is lassúak voltunk, mint a csiga.

– Lehet, hogy a továbbjutás érzése szolgált volna annyi munícióval, hogy a szörnyen indult vb sikeresbe fordul?

– Simán. Azért elkezdtünk a végére alkalmazkodni a körülményekhez, újabb néhány nap múltán a súlyunk is visszajött volna, vele az erőnk, és azért ne vegyük el ettől a csapattól az eredményeit sem, 1985-ben mégiscsak európai elsők, a világranglistán másodikok voltunk. Másként kellett volna viszont a világbajnoksághoz hozzáállni. Mi az edzéseken vizet nem ihattunk, az újságban meg azt láttuk, Platini, Giresse, Battiston ül az étteremben a megterített asztal előtt, azon vörösbor. Már úgy kivoltunk, hogy Mexikóban a szakácsnak elmondtuk, vagy ad egy-egy üveg sört vagy belenyomjuk a fejét a levesbe. Ez nem azt jelenti, hogy mi iszogatni akartunk, amúgy sem volt szokásom, de egy kimerítő meccs után jólesett. Az AEK-ben Thomas Mavrosz körülbelül akkora névnek számított, mint nálunk Nyilasi. Az életem első athéni meccse előtti este a szállodában látom, Thomas a vacsorához megiszik egy sört.

Én, mint kommunista sportoló, aki hétköznap sem ihatott, eltátottam a számat, kérdeztem a kapus haveromat, Thomas nem játszik vasárnap? Miért, kérdezett vissza. Mert ott issza a sört. Ja, igen, megiszik majd még egyet, aztán kimegy a teraszra, és egy cigit is elszív. Nem azt mondom, hogy ez a követendő, de mi lesz, ha megiszol egy sört? Semmi. Nem mindegy, ki miben nő fel. Mi a Honvédban két edzés között is csak három deciliter vizet ihattunk, az AEK-ben meg bámultam, ahogy az edzés közben hozzák a vizesflakonokat. Zene is lesz, meg tánc, kérdeztem. Azt hittem, buli van, mert én 30 évig nem ihattam tréning közben vizet.

– A mexikói kudarc netán elvette a kedvét a későbbi világbajnokságoktól?

– Dehogy. Olyannyira nem, hogy 1990-ben, Svájcban focizva befizettünk egy buszos túrára, és átmentünk az egyik torinói vb-meccsre.

– Az idei tornát is figyelemmel kíséri?

– Bele-belenézek, érdekel azért. A jó csapatokra kíváncsi vagyok, a brazilokat, argentinokat, spanyolokat követem. Miután azonban a klubkötelezettségeket, a Bajnokok Ligája csoportkörét rohamléptekben kellett lenyomniuk a játékosoknak, félek, sok lesz a sérülés. Egy vébén ráadásul mindenki igyekszik felülteljesíteni, a szokottnál is jobban odarakja magát, félek, túlterhelik magukat, olyankor meg szakad az izom. Remélem, nem lesz igazam.

– Arról mit gondol, hogy Katarnak ítélték oda a rendezést?

– Van ugyebár az elbírálóbizottság, amelyiknek a katari pályázat beadásakor nagyjából egy kérdést kellett volna csak feltennie. „Szóval Katar. Mennyi önöknél az átlaghőmérséklet?” És amikor meghallják, hogy 60 fok, tisztelettel elköszönnek tőlük, azelőtt, hogy a pályázati koffert kinyitották volna. És most direkt nem pénzes koffert mondtam… És akkor még a pazarlásról, ami például a stadionok építése kapcsán felvetődik, nem beszéltem, szóval nekem sem szimpatikus ez a rendezés.

– Lesznek azért futballszakmai ínyencségek, ezekből szemezgetve: Messi megkoronázza karrierjét egy vb-győzelemmel?

– Nem érdemes túllihegni a kérdést. A korábbi tornákon nem számított favoritnak Argentína, nagy bravúr lett volna a győzelme, most van egy fantasztikus veretlenségi sorozata, és immár egyértelműen esélyes, de nagyon nem mindegy, a kieséses szakaszban milyen ellenfelet kapsz. Nekem a brazil válogatott a legszimpatikusabb, de az argentin, holland, spanyol, francia együttest is szeretem, a játszós csapatokat. Az ötből egy biztos döntős lesz.

– Sokszor érezhetik azt a futballisták, kiszipolyozza őket a nemzetközi és hazai versenynaptár, ugyanakkor sosem tapasztalt nagy pénzt keresnek, és ugyanennyire nagy sztárok. Ha választhatna, inkább ma lenne futballista, vagy megint a nyolcvanas években?

– Szívesen lennék most az. Mindig is gyors játékosnak számítottam, a fizikai állóképességet meg lehet szerezni, nem voltam sérülékeny, szóval az adottságaim megengednék, hogy egy mai futballcsapatnak is tudjak segíteni. Hiába mondják, lassabb volt akkor a játék, én akkor is 3,3 másodperc alatt futottam a 30 métert, a tempót pedig megszoknám. A sebesség fontos alapképesség, nekem megvolt. Megállnám most is a helyem. És hat-hét nullát sem lenne baj hozzátenni az egykori keresetemhez…

Természetesen az idei világbajnokságot is követi (Forrás: YouTube)

– Azért labdarúgónak lenni a nyolcvanas években is kiváltságos helyzet volt, nem?

– Bizonyos szempontból igen, utazhattunk, aránylag jó pénzt kerestünk, de nem egetrengetően sokat. 3200 forint volt a fizetésem, 80 000-be került egy Zsiguli. A bátyám kocsmárosként pont ennyit keresett, havonta… Ehhez képest én voltam az irigyelt ferencvárosi futballista. A zöldséges és hentes haverjaim körbe is röhögtek. Ettől még szuper életünk volt, szerettük.

– Az, hogy arisztokrata családból származik, jelentett bármilyen hátrányt? Arra gondolok, hogy van egy Patrick Bamford nevű csatár a Leeds Unitedben, aki elitista nevelést kapott, hegedült többek közt, magániskolába járt, ami szokatlan ugye ebben az inkább munkás közegben, és volt is edzője, aki ezzel piszkálta, illetve emiatt nem bízott benne, nem hitte el róla, hogy ugyanúgy képes küzdeni, mint az, akinek nem nyújtotta az élet tálcán a javakat. Találkozott pályafutásában effajta szkepticizmussal?

– Ilyennel nem. Én magamat mindig kommunista grófnak hívom. A nagyapám Magyarország egyik leggazdagabb embere volt, miniszterelnök, a dédapám két ízben miniszterelnök. Az Esterházy az arisztokrata családok közt is az egyik legmeghatározóbbnak számított. Csákváron ma is élnek emberek, akik ismerték a nagyapámat, és áldják a nevét, amiért ingyenes szociális ellátást, ingyenes oktatást és számos egyéb szolgáltatást biztosított.

A srácok már csak ezért is Grófnak hívtak, Ebedli Zoli vagy Bálint Laci ma is azzal fogad, mi van Gróf? De a kommunisták elvettek tőlünk mindent, úgyhogy a rendszert nem nevezném a kedvenc formációmnak.

– Ha van egy olyan menedzsere anno, mint Esterházy Mátyás, még többre viszi?

– Akkoriban, legalábbis idehaza, nem voltak menedzserek. Egy olyan ügynök persze, mint Matyi, nagyon sokat tud a játékosnak segíteni. Nekünk türelemmel várni kellett arra, hogy egy klub felfigyeljen ránk. Ha jött ajánlat, nyílt esély eligazolni, ha nem, nem. Aztán megjelentek persze a hiénák, akik ugyancsak menedzsernek hívták magukat, pedig távolról sem azok.

– Mit szól az unokaöccse játékosügynöki sikereihez?

– Fantasztikusan dolgozik, mindig a játékos érdekeit tartja szem előtt, lehet, az is a titka, hogy annyira korrekt. Ő vezette be a gentlemen’s agreementet. Szerződés helyett az ügyfelével csak kezet fognak egymással. Azt vallja, ha nincs meg a bizalom, úgysem fognak együtt dolgozni. Miután megtalálta Szoboszlai Dominikot, rengetegen mondták neki, hagyja, nem lesz belőle semmi, Matyi kitartott mellette, remekül felépítették a karrierjét, immár pedig az egyik legdrágább, legmeghatározóbb magyar labdarúgó.

– Önt is simán eladná bárhova?

– Én a magam szerény képességeivel sem égnék meg, válogatott lennék ma is. A korábban említetteken túl azért, mert jó versenyzőtípus vagyok. Nem csináltam magam össze attól, ha 60-70 000 ember előtt kellett futballozni, sosem értettem, amikor valakit azzal riogattak, hú, a Fradi-pályán ilyen meg olyan lesz a hangulat. Azt felejtették el olyankor, hogy az ellenfelet ugyanúgy doppingolja a kiváló atmoszféra. Ha az AEK Athénnal elmentünk a Panathinaikoszhoz, 40 000-en szidtak minket, de ment fel bennünk az adrenalin, és az segített. Azért ne feledjük, ez egy olyan játék, amit élvezni kell.

Kiemelt fotó: Origo