Leicester: a bajnoki címtől a másodosztályig

2016-ban bejárta a világot a hír, hogy a szezon előtt ötezerszeres pénzért adták a Leicester bajnoki címét, azaz aki brahiból tíz fontot rátett, 50 ezerrel gazdagodott (mai árfolyamon 21 millió forint). S bár azt nem tudom, az idei szezon előtt a „rókák” kiesését milyen oddsal kínálták, hogy nagy pénzt kaszált, aki megjátszotta, abban egészen biztosak lehetünk. Mert azt ugyan senki sem várta, hogy a Leicester a legszebb Brendan Rodgers-évekhez hasonlóan ismét harcban legyen a BL-helyezésekért, azt igen, hogy az első tízben végezzen.

Ehhez képest mondhatni simán kizúgott az élvonalból. Az okokat érdemes persze boncolgatni, egészen onnan, hogy a thaiföldi tulajdonosokat gyötrő pénzhiány miatt nem nagyon igazolt a klub a nyáron, hogy nem újította meg időben, vagy engedte el hosszabbítás hiányában néhány kulcsjátékosát, hogy nem pótolta a kapitány Kasper Schmeichelt, hogy az előző idényben baljóslatúan belekényelmesedett a középcsapat szerepbe, ahonnan pedig elég könnyű még lejjebb csúszni; egészen addig, hogy hiába közeledett a végveszély, arra a futballisták képtelenek volt megfelelően reagálni. 

Mert azért valljuk be, annak a csapatnak, amelyikben James Maddison, Youri Tielemans, Harvey Barnes, Wilfred Ndidi, Caglar Söyüncü (mindenki meglátja majd, az Atléticóban mennyivel jobb lesz), Jamie Vardy, Kelechi Iheanacho, Patson Daka jelentkezik nap mint nap edzésre, nem szabad kiesnie; az egész egyszerűen a tehetség ellen elkövetett bűncselekmény. Aminek nyilván van számos felelőse.

(Vardyt is ide sorolhatnánk, csak hát ki tudja, a 36 éves csatár jövőre megfelel-e a kulcsember kifejezés kritériumainak.) Ez egyenes út a pokolba, pláne akkor, ha már az edző sem képes különösebben motiválni játékosait. Rodgers negyedik évében a kifelé kacsintgató sztárjait érezhetően nem tudta. Mondhatnánk persze, annyi önérzet, futball iránti alázat, becsvágy kellett, hogy szoruljon egy Premier League-ig kapaszkodó játékosba, hogy függetlenül jövőbeni sorsától, szerződése lejárta napjáig kenyéradóját, a szurkolókat, a címert tisztelve a tüdejét kiköpve küzd csapata sikeréért, a Leicester a jó példa azonban arra, ez bizony még a Premier League-ben sincs így.

(Forrás: The Telegraph)

Utólag okos persze az ember: korábban ki kellett volna rúgni Rodgerst, véli az egyik oldal, úgy nem a beugró Mike Stowell, Adam Sadler párosnak kellett volna áprilisban levezényelnie az Aston Villa és a Bournemouth elleni hazai bajnokikat, amelyeken azért legalább három pontot illett volna szerezni, s amellyel még mindig élvonalbeli volna a Leicester. A megbízott edződuóval mindkét partit elbukta. Más vélemények szerint meg éppen hogy nem szabadott volna edzőt váltani, hagyni Rodgerst, hogy kihúzza a csávából bajba jutott fiait, hogy vele biztos meglett volna az ominózus három pont, meg amúgy is, amely klubok bíztak a trénerükben – jóllehet rezgett alattuk a léc – bentmaradtak (lásd Steve Cooper a Forest, illetve Gary O’Neill a Bournemouth élén).

Nos, nincsen recept, elvégre edzőváltást követően javult jócskán a Villa, maradt végül bent az Everton, igaz, az ezekből a klubokból elküldött Steven Gerrard, Frank Lampard kettős edzői kompetenciája nem mérhető Rodgerséhez. De az északír tréner sem tudott már hatni csapatára; persze ez volna a szakmai vezetők dolga: felismerni, hogy árt vagy használ a bizalom. És időben lépni, elküldeni, vagy megerősíteni posztján a trénert. Mert azért elég baljóslatúan indult a szezon. Az első hét bajnokin összeszedett sorozatban hat vereséget a City, hogy aztán közvetlenül a vb-szünet előtti öt meccsen négy győzelmet arasson, 10–0-s gólkülönbséggel. Alighanem ez a széria tartotta posztján Rodgerset.

Két dolog miatt feltétlenül megdöbbentő persze a Leicester kiesése. Egyrészt, mert az elmúlt években megjárta a csúcsokat: onnan való az egész világot megdöbbentő bajnoki cím 2016-ból; története ugyancsak első FA-kupa-győzelme 2021-ből, Rodgers irányításával; a tavalyi Konferencia-liga-elődöntő a Roma ellen, először járva a kontinentális futball eme szintjén; a két pazar Rodgers-idény (2019–2020 és 2020–2021), amikor négy, illetve egy ponttal maradt le a BL-helyezésről, igaz, mindkétszer tetemes előnyt elherdálva.

Másrészt pedig azért kétségbeejtő a búcsú, mert nagyon sokáig mintaszerűen működtetett klubként gondolhattunk a Leicesterre (amolyan elő-Brightonként), amelyik nagyszerűen lel rá a tehetségekre, azokat prímán felépíti, majd jó pénzért elpasszolja, hogy egyfelől rentábilis maradjon, másfelől pedig hogy a profit egy részét az újabb tehetségekbe fektethesse. Ennek szellemében, valamint hogy sportszakmailag is versenyképes legyen, szezononként csak egy klasszist engedett el: 2016-ban N’Golo Kantét, 2017-ben Danny Drinkwatert, 2018-ban Rijad Mahrezt, 2019-ben Harry Maguire-t, 2020-ban Ben Chilwellt, s mindannyiukért szép kis summát kaszált. 2021 viszont kimaradt, ennek ellenére elköltött 60 milliót Dakára, Soumaréra, Vestergaard-ra, Bertrandre, kevés sikerrel. 100 millió fontot kóstált az új edzőkomplexum megépítése, és mert eközben a thaiföldi kereskedőfamíliát a koronavírus-járvány is igencsak érzékenyen érintette, a bevételek apadtak. A lyukakat foltozni volt csak jó a Wesley Fofanáért tavaly nyáron kapott 70 millió font – játékost nem nagyon vett belőle a Leicester, amit bizony Rodgers nehezen nyelt le. Panaszai rendre beterítették az étert, de olyan nagy volt Leicesterben a kreditje, hogy jeremiádját egy ideig elengedték a vezetők a fülük mellett.

„Ez a klub már nem olyan, mint volt két éve”

– engedte meg magának a megjegyzést szeptemberben, miután hiába könyörgött a szezonban utóbb egyaránt nagyot játszó Brennan Johnson, Manuel Akanji, Levi Colwill trió (vagy legalább az egyikük) megszerzéséért.

Ám mert a Leicester a mintegy 180 millió fontos bérköltsége keservét nyögte – a top hat csapatain kívül a legtöbbet költve fizetésekre –, nehezen tudta volna a keretet bővíteni. És ha a kiesés miatt a fizetések nagy része feleződik is, illetve a legjobban dotáltak többsége távozik a nyáron, nem lesz azért egyszerű pénzügyileg stabilizálni a klubot.

A drukkereket persze az érdekli inkább, lesz-e ebből azonnali feljutás?

A lejáró szerződésűek mellett Maddison és Barnes is elsétálhat, az értük remélt majd’ 100 millió font pedig jól fog jönni a büdzsében. Marad a saját nevelés Dewsbury-Hall és Luke Thomas, ha felépül valahára Ricardo Pereira és James Justin, a nyáron megszerzett, de elég felemásan produkáló Wout Faes, illetve a télen mellé parancsolt ausztrál égimeszelő, Harry Souttar, a középpályán Boubacar Soumaré, elöl a csatár Patson Daka és a szerződése alapján az utolsó idényére készülő Jamie Vardy – velük azért, valamint okos erősítéssel ki lehet vívni az azonnal feljutást. Nem ártana tudni persze, kinek az irányításával.

(Forrás: Sky Sports)

A Leicester már Rodgers elküldésekor kinézte magának Graham Pottert, a Chelsea-től épp menesztett tréner nem akart azonban fejest ugrani egy újabb kényes helyzetbe. A „rókák” érdeklődése nem hagyott azonban alább, kérdés, mennyire lenne vonzó Potternek a Championship. Aligha az. Úgy meg marad Dean Smith, aki egykor a Brentford, később az Aston Villa élén is igazolta rátermettségét, 2016 bajnokát másfél hónap alatt képtelen volt azonban megmenteni. Ha ezután is bíznak benne, az lesz a feladata, hogy újra bajnokot faragjon a Leicesterből – immár azonban a másodosztályban. 

Forrás: Sky Sports