„Leírhatatlan érzés volt, nekik a világot jelentette az a pénz” – interjú Losonczi Dáviddal
Édesapja révén épült birkózóterem egykori pesterzsébeti iskolájában, ott cseperedett fel a világbajnok, a párizsi olimpián kötöttfogásban (87 kilogramm) ötödik helyezett Losonczi Dávid. Kérdeztük a kezdetekről, és arról, mitől eshetett szét annyira mentálisan, mitől kapott sírógörcsöt a vesztes olimpiai elődöntő után, annak ellenére, hogy még sportpszichológushoz is járt. Ahogy világbajnoki jutalmát, az olimpiai prémiumát is jótékony célja ajánlja fel a 24 éves birkózó. Korábban 19 család lakbérhátralékát fizette ki. Most is hasonlóra készül.
– Jól tudom, hogy óvodás korod óta birkózol?
– Igen, ötéves voltam, amikor elkezdtem. Birkózó foglalkozásnak hívták, igazából játékos birkózás volt. Édesapám birkózott korábban, és övé volt az óvoda, mivel építési vállalkozóként dolgozik.
– Édesapád tudomásom szerint rendkívül aktív Pesterzsébeten, nemcsak óvodát épített, hanem egy birkózócsarnokot is a Gyulai István Általános Iskolában, ahová jártál. Ide járt a futballista Szalai Ádám és Botka Endre mellett a Párizsban kajakban bronzérmes Fojt Sára és a vb-ezüstérmes birkózó, Szőke Alex is. Tulajdonképpen az erzsébeti birkózóélet akkor indult be, amikor elkészült ez a csarnok?
– 2008-tól a kis tornateremben mi már edzettünk délutánonként. Édesapám 2011-ben építette meg a tornacsarnokot, amelynek az alsó részében van ez a birkózóterem, a felső részen pedig minden más sportágat lehet űzni. Innentől ez lett az ESMTK birkózószakosztályának a helye.
– 2011-től a létszám is kilőtt?
– Évről évre növekedtünk a szakosztályban. 15-20-an kezdtük, ma több száz gyerek jár birkózni ide. Mostanra már nem csak a legnépesebb, de a legjobb klub birkózásban az ESMTK. Ide legfőképp helyi kötődésű, erzsébeti gyerekek jönnek, és egyéniben, csapatban is általában mi nyerjük a magyar bajnokságokat. Néha helyet cserélünk a Honvéddal.
– Ukrajnából, Kubából is hívott edzőket az ESMTK, igaz?
– Igen, Julian Xique Gonzales például Kubából érkezett, már vagy tíz éve itt van velünk.
– Nagyjából három héttel az olimpia zárása óta hogyan tekintesz az ötödik helyedre? Az elődöntő és a bronzmérkőzés után rettenetesen el voltál keseredve.
– Az ötödik helyre ahogy akkor, úgy most sem tudok elégedetten tekinteni. Párizsban a negyeddöntőben legyőztem a súlycsoportom talán legerősebb versenyzőjét, Alekszandr Komarovot. Mindenki tőle tartott előzetesen a legjobban, én is, így a győzelem után átszakadt bennem egy gát, és túl hamar elkezdtem örülni. Úgy éreztem, ez most már így meglesz. Az elődöntőben viszont nem tudtam úgy birkózni, ahogy szerettem volna, és a mérkőzés után annyira magamba zuhantam, hogy nem bírtam magam igazán összeszedni a másnapi bronzmérkőzésre.
– Szétestél mentálisan?
– Igen, már csak szívből mentem előre, lélekben nem voltam ott. Akartam a bronzérmet, de lelkileg teljesen padlón voltam. Egy lenti helyzetben teljes blackout jött, se kép, se hang, és már csak azt vettem észre, hogy kidobtak a szőnyegről.
A bronzmeccs elvesztése szinte nem is fájt annyira, mint az elődöntős vereség. Nem tudom, hogy miért, soha nem volt még ilyen az életemben. Ha nem leszek többé olimpián, örök életemben bánhatom, ami az elődöntőben történt. Azért remélem, hogy ha eljutok még a játékokra, utólag azt mondhatom majd, hogy ez a vereség kellett ahhoz, hogy végül csúcsra jussak.
Az viszont leírhatatlan érzés, milyen sokan támogattak, amikor őszintén nyilatkoztam az érzéseimről a bronzmeccs után. Alig voltak negatív hozzászólók a közösségi oldalakon, óriási erőt ad ez a szeretet és a megerősítés.
– Most is érzékeltetted, mennyire összetört lelkileg a vesztes elődöntő. Korábbi elmondásod szerint sírva beszélgettél édesapáddal telefonon, nagyon megviselt a mérkőzés, és emiatt a bronzmeccsre sem tudtad összekapni magad. Arról beszélgetünk, hogy nem készültél ilyen helyzetre, és emiatt nem is tudtad kezelni?
– Tényleg nem tudom, hogyan alakult így az egész. Előfordult már, hogy kikaptam világbajnokságon az elődöntőben, és a bronzmeccsre túlléptem a fájdalmamon. Párizsban olyan rossz mentális állapotba kerültem, mint még soha, és nem tudom, miért. Sírógörcseim voltak a vesztes elődöntő után, életem legnehezebb 24 órája jött ezután. Pedig beszélt velem az edzőm, a volt olimpiai ezüstérmes Lőrincz Viktor, a szövetségi kapitány, Módos Péter mind biztattak, vigasztaltak. A bronzmeccsre viszont teljesen más motivációval érkeztünk a dán ellenfelemmel. Nekem vigasz lett volna a bronzérem, neki pedig óriási lehetőség. A meccs után azért voltam igazán elkeseredve, mert pontosan tudom, hogy nem az ötödik legjobb vagyok a súlycsoportomban, hanem én vagyok a legjobb. Egy sportolónak nem csak tudnia kell a valós erejét, hinnie is kell benne. Máshogyan nem lehet olimpiát nyerni.
– Értékelve az olimpiai teljesítményedet, mi az, amit inkább fejlesztened kell, a technikai tudásodat vagy a mentális stabilitást?
– A tavalyi világbajnokságon technikai és lelki téren is csúcson voltam, és ez a teljesítményemen is látszott, több mint 30 pontot szereztem a meccseimen. Most Párizsban összesen kilencet. Pedig az olimpiát megelőző hónapokban jártam sportpszichológushoz és kőkeményen edzettem. Aztán februárban kimentem Párizsba csak azért, hogy megnézzem a helyszíneket, a csarnokot és az olimpiai falut. Hogy lélekben fel tudjak készülni arra, mi vár rám. Tudtam, hogy mindent közvetít a tévé, hogy rengeteg szurkoló lesz, és hogy ne nézzek rá az ötkarikára, hogy ne stresszeljem majd vele magam. Tényleg alaposan felkészültem. Nem is izgultam jobban a szokásosnál a mérkőzések előtt, de tudat alatt szerintem nagyobb volt bennem a feszültség. Akármennyire is készültem, megfogott az olimpia hangulata.
– Hosszú Katinka utólag elmondta, Rio de Janeiróban minden úszása előtt úgy csobbant, hogy ő most edzésen fog úszni társakkal, ahol mindent ki kell adnia magából. Más sportoló is szokott beszélni az olimpia egyedi hangulatáról, mit jelent pontosan?
– Amit említesz, ez például jó mentális technika, de amikor az ember a helyszínen látja az olimpiai miliőt, rájön, hogy erre nem lehet tökéletesen felkészülni. Az olimpián például sokkal korábban behívják az embert a call roomba, mint más versenyeken. Ott állsz, nézelődsz, próbálsz koncentrálni, esetleg beteszed a fülhallgatót, és zenével próbálod oldani a feszültséget. Aztán behívnak a második call roomba, és ott is vársz tíz percet.
Fölötted ül körülbelül 500 ember a lelátónak azon a részén, és amikor elkezdenek dobogni a lábukkal, úgy érzed magad, mint a Gladiátorban a harcra készülő rabszolgák, a deszkák közül hullik le a por, téged pedig szétfeszít az adrenalin. Aztán belépsz az óriási csarnokba, több ezer néző őrjöng, más birkózóversenyen ebben a sportágban soha sincsenek ennyien. Szóval erre a hangulatra, közegre igazából nem nagyon lehet előzetesen rákészülni.
Visszatérve a korábbi kérdésre, természetesen minden téren kell fejlődnöm, például a lenti védekezésben és támadásban, állásból való küzdelemben, és persze lelki téren is. Ha a párizsi tapasztalatokat ügyesen el tudom raktározni, sokat segíthet Los Angelesben.
– A bronzmeccs után sejtelmesen nyilatkoztál a jövőről, látod magad a Los Angeles-i olimpián?
– Nem terveztem akkor sem a visszavonulást, egyszerűen csak abban a lelki állapotban nem tudtam arra gondolni, hogy mi lesz négy év múlva. Ez nem így működik egy sportolónál. Most a pihenésen a sor, értékelni kell a versenyt, és meg kell próbálni feldolgozni a történteket, túl kell tenni magam rajta. Aztán indulhat az alapozás, majd jön a magyar bajnokság, utána az Eb és a világbajnokság. Ez így megy majd három évig, és csak utána következik az olimpia, ahová első lépésben ki kell jutni. Ott szeretnék lenni Los Angelesben, de addig még nagyon hosszú az út.
– Ahogyan a világbajnoki címedért járó milliós jutalmat, az olimpiai ötödik helyért járó nyereményt is felajánlottad jótékony célra. 15,7 millió forintról van szó. Honnan ez a szociális érzékenység, családi örökség, vagy más forrásból táplálkozik? Édesapád, ha jó az információ, szintén adományozott a kerületben sok alkalommal, részt vett például templomépítésben is.
– Így van, abszolút édesapám volt a példa ezen a téren. Rengeteget adományozott. Olyan sokat, hogy eleinte nem is értettem teljesen, miért teszi.
– Most már érted?
– Akkor értettem meg, amikor megkaptam a visszajelzéseket azoktól az erzsébeti családoktól, akiknek felajánlottam az egymillió forintos vb-jutalmamat, hogy rendezzék belőle a lakbértartozásukat. Így tudták elkerülni, hogy kilakoltassák őket.
– Hány emberről van szó?
– 19 családról. Nem ismertem őket, az önkormányzat segített kiválasztani, kiknek menjen a pénz. Jutott belőle az egyháznak, a nyugdíjasoknak és ezeknek a családoknak. Az a hála, és azok a tekintetek…. Leírhatatlan érzés volt. Én attól az egymillió forinttól nem lettem volna sem több, sem kevesebb, nekik viszont a világot jelentette a pénz. Úgy gondolom, hogy ezért megéri csinálni.
– A 15,7 milliós olimpiai jutalmadat most kiknek ajánlottad fel?
– Egyelőre még nem tudom, hogyan osztjuk szét a pénzt. Biztos, hogy megint adok majd rászoruló családoknak.
– Ha az ember egyszer elkezd adakozni, és átéli, milyen érzés segíteni az elesetteknek, szinte függővé válik. Te is függő leszel tőle?
– Eléggé valószínűnek tartom.
Kiemelt kép: Losonczi Dávid Facebook
Szerző
