Lesújtott a (futball)törvény keze – avagy ilyen volt a Manchester United–Liverpool csúcstalálkozó

Hogy vannak még csodák, arra nézvést a Manchester United–Liverpool rangadó első félideje szolgált jó példával. Elvégre mi mással lehetne magyarázni, hogy a vendég vörösök nem szereztek minimum háromgólos előnyt a szünetre? A lőlap úgy festett 45 perc után, hogy

• Manchester United:
• 0 kaput eltaláló lövés,
• 0 kapura lövés,
• 0 nagy helyzet,
• 0,00-s xG;

• Liverpool:
• 4 kaput eltaláló lövés,
• 15 kapuralövés,
• 3 nagy helyzet,
• 1,66-os xG.

A United addigra eljutott kemény hét érintésig az ellenfél 16-osán belül, a látogatónál ugyanez a szám 21-et mutatott. Valahogy minden egyes Liverpool-akciónál – legyen az hátulról való építkezés, hosszú átadás, letámadás vagy visszatámadás után magasan megszerzett labda – azt lehetett gondolni, ebből bizony helyzet lesz. Jürgen Klopp csapatának minden egyes megindulása mondhatni a gól lehetőségét ígérte. Hogy aztán csak egy lett, és az sem akcióból, hanem egy jól kivitelezett szöglet végén, az más kérdés. Annyira mondjuk az sem meglepő, hogy a United rögzített játékhelyzetből kap gólt: 12-t szedett már be így, ez a hatodik leggyatrább mutató (a Liverpool ugyancsak egy tucatnyit szerzett, az az ötödik legjobb). És nyilván a United-híveknek tetsző fordulat lenne, ha azt írhatnánk, a riválisok kapuja előtt ellenben annál veszélyesebb, sajnos azonban nem az: a hét pontrúgásból született gólja csak a 15. helyre elég.

Ez lenne persze a legkisebb gond, csak hát másban sem remekel: a szerzett gólok számát (45 a 31 mérkőzésen), a kialakított és az ellene kialakított helyzetek minőségét, a 16-oson belülre bepasszolt labdák számát tekintve is legfeljebb a középmezőny tagja, ha például összeadjuk csak az elmúlt egy hétben a kapuját veszélyeztető labdák számát, 87-ig jutunk. A Brentford 31, a Chelsea és a Liverpool 28-28 lövéssel próbálkozott. Oké, nyilván nem mindegyik veszélyeztette úgy igazán a kaput, de ez az engedett lövésszám akkor is irdatlanul magas.

Amiben kiemelkedik a jelenlegi United, az például a kapusteljesítmény: a szezon elején még gyengélkedő André Onana 75 százalékos védési hatékonyságot produkál, az ellenfelek lövéseinek gólesélye alapján majdnem négy találattól mentette már meg klubját, és mutatta be a legtöbb védést a PL-ben (120-at). Azonban, ha valaki ennyire jól áll a védések számát tekintve, az azt üzeni, csapatának a védekezéssel van gondja. Márpedig a United a Liverpool ellen sem volt képes megfékezni annak támadó átmeneteit, illetve lekövetni a mélységből érkező játékosait.

Onanára így aztán mindjárt a meccs elején, Szoboszlai Dominik első helyzeténél szükség volt, amikor a magyar nyolcas Mohamed Szalahtól kapott remek labdát a balösszekötő helyén. Az átvétel után mintha kicsit „maga alatt” lett volna a labda, de így is nagyszerű lövést eresztett meg ballal, a kameruni azonban bravúrral hárított. Aztán jobbal is próbálkozott Szoboszlai, a 16-oson kívülről, s alig lőtt fölé, de a legnagyobb helyzete a 19. percben adódott, amikor Andy Robertson centerezése egyedül találta a kaputól tíz méterre, ő azonban a jobb kapufa mellé belsőzött.

Persze ennél is nagyobb helyzetekbe kerülhetett volna, ha a társak elég jól ismerik fel a lehetőséget, de nem mindenki elég játékintelligens, ugye. Az első félidő ráadásában jártunk, amikor Dominik Alexis Mac Allister átadását mellre vette a 16-os vonala előtt, lövés helyett azonban az amúgy szupertehetséges Conor Bradley-t játszotta meg, az északír jobbhátvéd ahelyett azonban, hogy visszatette volna neki a labdát, ziccerbe hozva társát, a becsúszó Aaron Wan-Bissakába püfölte. Az lehetett volna Szoboszlai második ziccere (és nagyobb, mint az első).

A harmadik már 1–1-nél lehetett volna meg neki, egy mintaszerű liverpooli kontra végén: épp a magyar fiú fülelt le egy átadást a bal oldalon a 16-os előtt, nagy lendülettel megindult, négy (!) társa kíséretében. Az ellenfél büntetőterülete előtt Szalahnak játszott, ő a jobbján megiramodó Luis Díaznak, a kolumbiai egyből áttette a labdát a hosszú oldalon érkező Darwin Núneznek, aki két méterre az alapvonaltól, a gyengébbik, bal lábával inkább lőtt ahelyett, hogy visszapasszolt volna a mellette helyezkedő, és százszázalékos helyzetben lévő Szoboszlainak. Az rendben van, hogy egy vérbeli csatár önző, és maga akar gólt szerezni, szinte minden helyzetből, ezt a játékszituációt nem felismerni azonban nem volt kisebb hiba, mint a United egyenlítő találatát megelőző Jarell Quansahé. A 21 éves bekk figyelmetlenül passzolt a védőtárs Virgil van Dijknak, Bruno Fernandes lecsapott a labdára, és állítás nélkül, 50 méterről lőtte azt a Liverpool üresen hagyott kapujába. Ez volt a klasszisra valló helyzetfelismerés, a kivitelezés szintén.

És ahogy az már csak lenni szokott, a gól alapjaiban változtatta meg (egy időre legalábbis) a játék képét, a United az egyenlítéstől, és a mögötte felsorakozó 70 000 drukkere biztatásától szárnyra kapva újra csak életjelet mutatott, olyannyira, hogy Kobbie Mainoo révén a vezetést is megszerezte. A 18 éves középpályás a balösszekötő helyéről, 15 méterről zseniálisan tekert a hosszú sarokba – Curtis Jones blokkolás helyett csak nézte…

A United mégsem verte meg a Liverpoolt, hat perccel a rendes játékidő vége előtt ugyanis Wan-Bissaka becsúszása után tizenegyest kapott a vendég (ami azt illeti, Harvey Elliott nagyon el akart esni…), Szalah pedig élt az eséllyel.

Így lett 2–2, jóllehet a második félidőbeli negyedóra kivételével ez a meccs a Liverpoolé volt. A United nem tudott ugyanis mit kezdeni a Mersey-partiak megindulásaival, visszatámadásaival, a bal oldalon rendre egyedül felfutó Robertsonnal, a rendre káoszt teremtő Díazzal és Núnezzel. És mégis. Hiába a hét nagy helyzet vendégoldalon, és egy a hazain, a vége iksz lett. Nem csoda, ha Van Dijk bosszúsan nyilatkozott:

„Mi uraltuk a meccset, a félidőben 2–0-ra kellett volna vezetnünk. Ez egy vereséggel felérő döntetlen. Nagyon sok helyzetet alakítottunk ki, le kellett volna zárnunk a meccset. Csak magunkat hibáztathatjuk a döntetlenért.”

Jürgen Klopp megengedőbbnek bizonyult:

„A második félidőben hibáztunk, előfordul az ilyen. Számos olyan pillanat akadt, amikor végleg a magunk javára fordíthattuk volna a mérkőzést. De ugyanezek a fiúk 71 pontot gyűjtöttek eddig, kár lenne arról beszélni, mennyink lehetne még, pláne, hogy úgy tudom, még mindig versenyben vagyunk a bajnoki címért. A derbimeccsek mindig különösen nehezek, de szerintem nagyon sok periódusában a mérkőzésnek jól teljesítettünk. Szóval mindenki nyugodjon le, a maradék hét fordulót rendesen megnyomjuk.”

A fenti tévés nyilatkozata után a sajtótájékoztatón azért hozzátette:

„Ha azt csináljuk, amit ma, hogy hagyjuk elveszni a pontokat, az nem lesz elég a bajnoki címhez. Az Arsenal jó csapat, ha a United így játszik ellene, kikap. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, és azt is, hogy mi a dominanciánk ellenére nem győztünk, pedig kellett volna.”

A csapata teljesítményét nem mindig reálisan értékelő Erik ten Hag megint rózsaszín felhőket festett:

„Vegyesek az érzéseim. Egy hét alatt elvesztettünk hét pontot, de magunkat kell okolnunk a buta hibákért. Más szempontból viszont nagyon büszke vagyok a csapatra, mindenki láthatja, mennyire fejlődünk, hogy az együttesben lévő potenciál hatalmas.”

Annyiban persze igaza van, hogy a Mainoo, Alejandro Garnacho, Rasmus Höjlund hármas, a szintén nem öreg Marcus Rashforddal, a hamarosan talán magára találó Mason Mounttal, a sérüléseket egyszer talán végleg maga mögött hagyó Lisandro Martínezzel és Luke Shaw-val olyan mag, amelyikre lehetne építeni, a kérdés, a Unitedet az átmenetekben a világ legjobbjává tenni igyekvő holland-e a megfelelő ember a csapat csúcsra járatására. Ami jó hír manchesteri oldalon: a klub az INEOS-csoport, annak tulajdonosa, Sir Jim Ratcliffe, valamint a sportszakmai vezér Sir David Brailsford vezetésével nem pusztán egy messiásnak gondolt edzőben látja a megoldást – miközben persze rendkívül fontos lenne megtalálni a legmegfelelőbb trénert, és időt hagyni neki az építkezésre –, hanem az intézményi keretek, a sportszakmai feltételek kialakításában, egy kiváló feltérképező és játékoskiválasztó rendszer létrehozásában, azaz a megfelelő szakmai háttér biztosításában. Ezt támasztja alá, hogy sikerült vezérigazgatónak szerződtetni a városi riválistól a teljes City-csoport futballügyeiért felelős, nagy tiszteletnek örvendő Omar Berradát, hogy sportigazgatónak jön hamarosan a Newcastle Unitednél felmondó, korábban a Brightont összerakó Dan Ashworth, és ugyancsak fontos szerepet szán a United a Manchester City korábbi akadémiai igazgatójának, a jelenleg még a Southampton sportigazgatójaként tevékenykedő Jason Wilcoxnak.

Addig marad azonban a jelenlegi káosz – de nem az a pozitív, amit a liverpooli csatárok képesek teremteni. Hanem a teljes kiszámíthatatlanság, ami továbbra is jellemzi a Manchester Unitedet. Elvégre ez az az együttes, amelyik a legváratlanabbul, teljességgel megmagyarázhatatlanul, a semmiből is képes feltámadni, hogy aztán ugyanilyen érthetetlenül zuhanjon egyszer csak össze. Ezen a meccsen inkább az előbbire láttunk példát – némi liverpooli segítséggel.

Kiemelt kép: Andrew Yates / Sportimage / Alamy Stock Photo