Lesz mit mesélni!

Nem lehet kérdés, hogy az arab világ, a világ arab közössége (kinek melyik szóhasználat szimpatikusabb), lélekszámánál és jelentőségénél fogva meglehetősen alulreprezentált a futballéletben, ennél fogva a vb-rendezés joga szinte már törvényszerűen kijárt számára. Na persze nem azon az úton, ahogyan végül a katariak megkapták, hiszen az több, súlyos kérdést is felvet – voltak is jócskán. Ugyanakkor Óceánián kívül talán ez volt az egyetlen olyan fajsúlyos térség, amely még nem láthatta vendégül a (futball)világot egy ilyen rangos eseményen, így bizonyos szempontból egy egyetemes tartozását rótta le a FIFA.

Stadion a sivatagban, ez is egy katari sajátosság volt (Forrás: Getty Images)

A rendezés olyan volt, mint amit egy egyébként meglehetősen gazdag és mesterséges országtól vártunk. Jól fizetett egyentapsolók a hazaiak mérkőzésein, a rossz eredmények láttán egyre kínosabban fogyatkozó érdeklődés, ugyanakkor a felszínen felfoghatatlan pompa és csillogás, amely ügyesen palástolta az innen-onnan azért kiszivárgó, társadalmi problémákat, amik persze voltak, vannak, lesznek is. Talán kissé ezeknek esett áldozatául a futball helyett erre fókuszáló csapatok egy része, mintha a szükségesnél kicsit több figyelmet és energiát vont volna el a karszalag, az edzőpóló, a mez színe, az ezzel járó médiafelhajtás, mint amennyit a játékra fordítottak.

De ha engem kérdeznek, a legbátrabb csapatot mégsem az emberi jogokért szivárványos karszalagot húzó, vagy a csapatképhez befogott szájakat imitáló férfiak alkották ezúttal, hanem azok, akik nem énekelték el országuk himnuszát, miközben saját és szeretteik biztonságát is kockára tették ezáltal. Igen, itt nincs okom az elhallgatásra: Irán legjobbjairól van szó, akik a 22 éves Mahsza Amini meggyilkolása óta polgárháború szélére sodródott országukat képviselték, pontosabban a kormányváltást sürgető, ám a hatalom által véresen elnyomott tömeget. A torna egyik legemlékezetesebb mérkőzése ennél fogva az volt, amikor jócskán a hosszabbításban elért gólokkal megtörték az akkor már emberhátrányban felálló Wales védelmét és hihetetlenül érzelmes győzelmet arattak ellene. Meglett férfiak borultak egymás nyakába és sírtak egy középszerű csoportmérkőzés végén, amelyről mindenki tudta, hogy jóval túlmutat önmagán. A meccs is és a siker is. A történetet végül az Egyesült Államok elleni vereséggel fejezték be, de mit tud a futball, amit a politika nem? Az amerikai játékosok vigasztalták az iráni „kollégákat” a csata után, együttérzésükről és empátiájukról biztosítva őket, arról pedig máig nincsenek konkrét információink, milyen retorzió érte a kormányuk ellen tiltakozó labdarúgókat.

Iráni szurkolónő Mahsza Aminire emlékezve az Irán–Wales mérkőzésen (Forrás: BBC)

Mert el kell majd mesélni ezeket az iráni srácokat, el kell majd mesélni Szenegál ünneplését, akik két évvel az első vb-góljukat jegyző Pape Bouba Diop halála után nyertek kulcsmeccset és biztosították továbbjutásukat az egyenes kieséses szakaszba. El kell majd mesélni Szaúd-Arábia nagyszerű győzelmét az akkor már 36 meccs óta veretlen és később győztes Argentína ellen. El kell majd mesélni, Vincent Aboubakar győztes gólját Brazília ellen és azt, hogy a játékvezető szinte bocsánat kérően állította ki, miután örömében levette a mezét. És mennyi mást kell még elmesélni.

Vincent Aboubakar tudomásul veszi a piros lapját, amit Brazília ellen kapott (Fotó: Getty Images)

Én ezeknek a történeteknek örülök mindig a nagy tornákon. Persze az is fontos, ami a pályán történt, félreértés ne essék, maga a futball is fontos, sőt, a legfontosabb. Mert arra ki gondolt előzetesen, hogy Japán maga mögé utasítja Spanyolországot és Németországot is a csoportjában, ráadásul mindkét óriást hátrányból legyőzve? Vagy tegye fel a kezét, aki látta előre Marokkó varázslatos menetelését a négy közé úgy, hogy Belgiumot, Horvátországot, Spanyolországot és Portugáliát is rúgott gól nélkül tartotta? Az biztos, hogy ha volt ilyen jóstehetség, annak az egészségre megiszom valamit. De ugyanekkora öröm visszagondolni Richarlison ollózós találatára Szerbia ellen, Hollandia pimasz szabadrúgásgóljára az Argentína elleni meccs utolsó pillanatában, a spanyol gólgálára CostaRica ellen… de ma még frissek az emlékek, ma még könnyű ezeket felidézni.

Ahogyan minden világbajnokságon, itt is voltak nagy győztesek és nagy vesztesek, sok fantasztikus klasszist valószínűleg utoljára láttunk ezen a színpadon, de hát tudjuk, hogy mindenki nem nyerhet. Sőt, nyerni csak egynek szabad. Ezek most az argentinok lettek, akikről mindenki beszélt, akiknél fájdalmasabban talán csak az angolok tudnak veszíteni, akiknek minden mérkőzés élet és halál kérdése volt, mert mindenhol hangoztatták (maga az érintett is), hogy Lionel Messinek ez az utolsó vb-je. Ez volt az utolsó alkalom, hogy az argentin folklórban is elfoglalhassa az őt megillető helyet az isteni Diego Armando Maradona mellett.

De sikerült neki és nem csak afféle perememberként, nem afféle rutinos, időhúzó csereként, hanem végig vezérként és kulcsemberként játszva. Hét gólt szerzett és adott három gólpasszt, az ötödik világbajnokságán, 35 évesen. Végre Argentína úgy használta Messit, ahogyan kell és rögtön a csúcsra ért, mint ahogy a torna legfiatalabb szövetségi kapitánya, Lionel Scaloni is, aki a tavalyi Copa Amerika-győzelem után visszahozta a dicsőség ízét a Buenos Aires-i felhőkarcolókba, a córdobai utcákra és a rosariói dühöngőkbe, egyesítve a sokszor megosztott argentin népet. Mert erre is csak a foci képes.  

Argentína végül harmadszor ült fel a trónra (Forrás: FIFA World Cup Facebook)

Megannyi emlék, megannyi történet, amit az egyszerű néző is magával vihet. Gianni Infantino, a FIFA elnöke híres a nagyotmondásairól, legutóbb épp azt találta mondani, hogy minden idők legjobb világbajnoksága volt a katari. Persze, mindenkinek a saját lova szép és ha a gyarapodó bankszámlájára néz, még értem is a motivációját.

Ugyanakkor soha rosszabbat! Különösen ne négy év múlva Mexikóban, Kanadában és az Egyesült Államokban.