Levél a testvéremnek – Endrick

Kedves Noé!

Szeretlek. Ez az első, és ez áll mindenek felett.

Az első naptól kezdve úgy érzem, hogy különleges kapcsolat van közöttünk. Ezt soha nem mondtam el neked, de amikor megszülettél, tulajdonképpen megvártad, hogy gólt lőjek.

Ez az igazság, testvérem. Akkor egy fontos mérkőzésen játszottam, csak 13 éves voltam, de te még nem akartál a világra jönni. Az óra csak ketyegett és ketyegett, anya és apa pedig azon tűnődött, hogy mire is vársz. Aztán egyszer csak apát felhívta a barátja, aki ott volt a meccsemen.

Azt mondta:

„Douglas! Douglas! Endrick gólt lőtt!”

És abban a pillanatban a kórházi szobában csak annyit hallottál, hogy:

Wwwwwwwwaaaaaaaaaaaaahhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh!!!!!!!!!

Végre megszülettél, hogy velem ünnepelhess. Amikor beértem a kórházba, adtam neked egy születésnapi ajándékot. Nem volt pénzem játékra, de elhoztam neked az aranylabdát (a gólkirályi címért járó díjat – a szerk.) a tornáról.

Látod? A mi családunk nem született gazdagságba. A futballba születtünk.

Nem tudom, mikor fogod olvasni ezt a levelet, de most négyéves vagy, és az életünk nagyon gyorsan változik. A következő néhány hónapban Spanyolországba megyek, hogy a Real Madridban futballozzak – igen, abban a csapatban, amit a PlayStationön mindig kiválasztok, amikor engem nézel. Tudom, a világ meg akarja ismerni a családunk történetét. És bizony ez egy őrült történet, testvérem! Úgyhogy itt az alkalom, hogy úgy meséljem el neked, ahogyan az tényleg megtörtént, és úgy, hogy anya és apa is itt van, hogy segítsen nekem.

Mint tudod, a családunkban minden egy labdával kezdődik és ér véget. Anya azt mondja, hogy amikor kisbaba voltam, soha nem adtam ki bürrögő, berregő hangokat, mint te. Ha adtál nekem egy játékot, öt másodpercig fogtam, aztán rögtön visszatettem a dobozba. Csak annyit akartam, hogy valami pattogjon.

Egy gombolyagot valamiféle kábelekből. Egy zoknit. Egy kosárlabdát. Nem számított. Ha kerek, ha szögletes volt, bele akartam rúgni. Amikor apa csapatától megkaptam a Brazuca világbajnoki labdát, csak bámultam a színeit, mintha egy festmény lenne. Régebben azzal aludtam! Ez a vérünkben van, testvérem.

Megkérdezheted anyát, hogyan szoktam bemutatkozni az embereknek.

„És téged hogy hívnak, kölyök?”

„Endrick Felipe Moreira de Sousa, TÁMADÓ.”

Kinevettek, tudod? Milyen aranyos kisgyerek.

De, testvérem, én ezt komolyan gondoltam.

Meg voltam győződve arról, hogy sikerülni fog, és anya még mindig sír, amikor erre visszaemlékszik.

Anya mindig azt mondta, hogy a szavaknak erejük van.

Akkoriban nem éltünk olyan puccos lakásban, mint most. Nem volt a hűtőnk tele joghurtokkal, amiket annyira szeretsz. Egy Vila Guaíra nevű helyen laktunk, és az életünk nagyon más volt. Az elkövetkező években hallani fogsz történeteket másoktól az életünkről, és azt fogják mondani, hogy csupa fájdalom és nyomorúság volt. De az igazság az, hogy csodálatos gyermekkorom volt, hála Istennek, és hála anya és apa áldozatainak. És persze hála a futballnak.

Azt hiszem, ezt még nem meséltem neked, de amikor körülbelül annyi idős lehettem, mint te, az utcánk a dombon volt. Ott fociztunk a környékbeli srácokkal, és részben azért lettünk olyan jók, mert ha a labda legurult a dombon, akkor annak kellett lemennie a labdáért egészen a lenti faveláig, aki nem találta el a kaput. Tehát ha lecseleztél egy játékost, és kihagytad a helyzetet, akkor még jobban kellett futnod, hogy elkapd a labdát, mielőtt az legurulna a domb aljára.

Fárasztó volt, de az utcai szabályok nagyon egyértelműek voltak.

Elhibáztad? Akkor futsz.

Nagyon hiányzik az az idő, amikor még gyerek voltam, és a futball csak egy játék volt, amikor a barátainkkal körbeültünk és jókat beszélgettünk... Resenha, ahogy mi hívjuk. Nagyon szeretném, ha együtt élhettük volna át azokat az időket, testvérem.

Amikor erre gondolok, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Szép emlékek, amelyekhez soha nem térhetek vissza, tudod?

Még a rossz emlékek is néha édesek.

Ha felnősz, hallani fogod ezt a történetet a „beszélgetésről a kanapén”. Brazíliában már beszélnek róla, de a legtöbb ember téved. Azt mondják, hogy szegények voltunk, hogy nem volt ételünk, de ez nem igaz. Nem ismerik anyát, tudod? Ő mindig azt mondja az embereknek: „túlságosan gondoskodó nő vagyok ahhoz, hogy a gyerekeim étel nélkül maradjanak.”

Ami igaz, az az, hogy láttam apát sírni aznap. Tízéves gyerekként, azt hiszem, ez volt az első alkalom az életemben, hogy megértettem a nehéz helyzetünket.

Az asztalunknál mindig volt annyi, amennyire szükségünk volt.

De nem volt mindig annyi, amennyit akartunk.

Érted a különbséget?

Mindig csak a minimumot kapartuk össze. Apa azt mondja, hogy leültem a kanapéra, és azt mondtam neki:

„Ne aggódj. Focista leszek, és kijuttatom magunkat ebből a helyzetből.”

Azelőtt a nap előtt csak egy gyerek voltam, és a foci csak egy játék volt.

Azután a futball lett az utunk egy jobb élet felé.

Néhány héttel később Sao Paulo városába, a Palmeiras akadémiájára mentem, és kitűztem az első célomat: jobb helyzetet teremteni a családunknak.

A célok fontos részét képezik az életemnek. Ez az én módom arra, hogy beszélgessek Istennel. Amikor elmentem a Palmeirashoz, tudtam, legalább napi két-három alkalommal eszem az iskolában és az edzéseken. Sajnos anyu számára ez a helyzet nem volt ilyen egyszerű...

Otthon hagyta az életét, hogy támogassa az álmaimat Sao Paulóban. A klubban csak nekem volt hely, de azt mondta, nélküle semmiképpen sem megyek. Apa itthon maradt dolgozni, és azért, hogy pénzt küldjön nekünk, anya pedig beköltözött hozzám, egy kis házba néhány csapattársammal együtt. Mindenki egy fedél alatt élt. De amikor edzettünk, nem volt kivel beszélnie. Nem volt tévé vagy internet a házban, ezért mindig kivitte a Bibliáját a parkba, és leült, hogy egyedül beszélgessen Istennel. Mindössze egy szék jutott neki a szobában. Erre tette a táskáját, és amikor lefeküdtünk aludni, akkor anya egy kis matracon aludt a földön.

Tudom, hogy nehéz elképzelni, hogy anya a földön alszik, de ez az igazság. Ez tényleg megtörtént.

Néha anya szó szerint az utolsó apróig kiszámolt mindent. Apa küldött nekünk pénzt, de ezek még a Pix (a brazil központi bank által az azonnali utalások, fizetések kezelésére létrehozott rendszer – a szerk.) előtti idők voltak, amikor még nem lehetett azonnal pénzt küldeni, így egy-két napba telt, mire megérkezett. A jobb napokon, amikor jött a pénz, anya kolbászt sütött a többi fiúnak. De a legtöbb napon csak annyink volt, hogy magunkat etessük, és bűntudattal főzött a házban, mert a többiek érezték a sült hús illatát, és kérdezgették, hogy jut-e nekik is... Mit mondhatott volna? Nem maradt semmi.

Tulajdonképpen ez az egész annyira fájt neki, hogy teljesen abba is hagyta a főzést.

Emlékszem, voltak olyan időszakok, amikor nagyon éhes voltam, éppen lefekvés előtt, tudod? Nagyon tudtam volna enni. Megkérdeztem anyát, hogy van-e valamije, erre ő azt mondta:

„Csak aludj, Endrick. Az alvás majd elmulasztja az éhséget.”

Néha, amikor nagyon kétségbeesetten kerestük a pénzt, anya kölcsön tudott kérni egy kis rizst vagy némi aprót. De egy nap, testvérem, nem maradt több szívessége. Nem volt pénze és senkije, akihez fordulhatott volna.

Felhívta apát, és azt mondta: „Douglas, éhes vagyok... Nem tudom, mit tegyek”.

Apa küldött 50 realt (3700 forint – a szerk.), de az csak másnapra érkezett volna meg. Letérdelt és imádkozott Istenhez, hogy segítsen neki. Aztán felkapta a táskáját a székéről, és elkezdett mindent kiszedni belőle, az alját kotorászni.

Talált két realt (150 forintot), testvér. Aprópénz. Isten ajándéka.

Elment a boltba, és vett egy kétnapos kenyeret. Ha most megkérdeznéd, azt mondaná, hihetetlenül finom volt. Azt mondja, az éhség nagyon furcsa érzés, még a szikkadt kenyér is mennyei ízű lesz.

Hogy őszinte legyek, bárcsak ne kellene ezt elmondanom, mert az éhség nem egy jó dolog. Remélem, hogy soha nem fogod megtapasztalni, mint anya. De ez fontos része a történetünknek. Ha legközelebb találkoztok vele, öleljétek meg, és mondjatok neki köszönetet, mert az ő áldozatai nélkül nem lenne olyan életünk, mint amilyen ma van.

Valójában sok ilyen történetet egészen mostanáig nem is ismertem, mert anya mindig elrejtette a fájdalmát, hogy megvédje az álmaimat. Soha nem láttam sírni. Mindig úgy ment be a fürdőszobába, hogy ne vegyem észre. Sokszor felhívta apát, hogy nem bírja tovább, és hogy haza akar menni, de aztán hazajöttem az edzésről, és a barátaimmal arról meséltünk neki, hogy mi történt aznap, és milyen gólokat lőttünk... És látta, hogy ragyog a szemem.

Így hát maradt. Miattam. Értünk.

Ilyen a mi anyukánk, mindig azt teszi, ami szükséges. Néha ő az őrmester, aki harcol, kiabál és kimondja azokat a dolgokat, amiket hallanunk kell, de valójában nem akarunk hallani. Máskor pedig megölel minket és a világ legjobb rántottáját készíti. Bármit is tesz, ne feledd, hogy mindezt egyetlen egyszerű okból teszi. Mindig a legjobbat akarja nekünk.

Apa is sok áldozatot hozott. Néhány hónap múlva Sao Paulóba jött, hogy támogasson minket, és elment a Palmeirashoz, hogy adjanak neki munkát, mindegy, hogy milyet. Volt egy üresedés éppen. A stadiont takarító személyzet soraiban. Ő a gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy ott lehet az öltözőben, így mosolyogva ment dolgozni. Három évig dolgozott ott, először szemetet szedett a stadion körül, majd előléptették, az első csapat öltözőjét takarította. Azt mondta a játékosoknak, hogy egy nap a fia is velük fog játszani.

Egy nap Jailson, a kapus észrevette, hogy apa egyre soványabb és soványabb. Az étkezdében a takarító személyzet és a stáb együtt evett a játékosokkal, ő pedig kiszúrta, hogy apa csak levest eszik. Ezért átkarolta őt, és azt mondta: „Hé, Douglas, add ide a telefonodat, fel akarom hívni a feleségedet”.

Apa azt mondta: „A feleségemet? Mit akarsz a feleségemtől?”

Jailson így felelt: „Azt akarom, hogy ő mondja el, mi van veled. Soha nem eszel semmit. Jól vagy?”

Apa túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy megmagyarázza, ezért Jailson felhívta anyát, aki elmondta neki az igazságot. Hogy apa kisgyerekként megégette a kezét egy grillsütésen, és ez olyan súlyos volt, hogy majdnem elvesztette a kezét. Erős gyógyszereket adtak neki, hogy leküzdje a fertőzést, ettől azonban elgyengültek a fogai. Mire a Palmeirasnak dolgozott, már mind kihullott. Csak levest tudott enni.

Jailson összeszedte a pénzt a játékostársaktól, és meglepték apát egy kis pénzzel, hogy megcsináltathassa a fogait. Isten csodálatos módon működik, testvérem.

Apa mindig azt mondta: „Az az álmom, hogy beleharapjak egy almába.”

Ma, hála Istennek, bármilyen ételbe beleharaphat, amibe csak akar.

Ez idő tájt a második célomat is elértem. Egy lottózó fölött lévő lakásba költöztünk, közvetlenül a Palmeiras stadionja mellé.

Minden reggel, amikor felébredtem, és minden este, amikor lefeküdtem, kinéztem az ablakon, és láthattam az álmomat.

Gyönyörű volt.

De várj, elfelejtettem elmondani a teljes történetet apáról.

Anya a sziklánk, apa a barátunk. Így volt ez mindig is. De sokkal több van apa történetében, amit még nem hallottál. Ha azt hiszed, hogy nekem nehéz volt, tévedsz. Apához képest a paradicsomba születtem. Gyerekkorában a nagyapánk nem mindig volt ott a családjának. A foci volt apa kiútja is. Amikor 15 éves volt, elment otthonról, és Brazíliavárostól Sao Paulóig stoppolt. (A két város közötti távolság autóúton valamivel több, mint 1000 kilométer – a szerk.) És a táv felét gyalog tette meg az országúton! Gyalogolt! Az egy hosszú út ám, testvérem. Még az anyjának sem szólt! Egész úton a hátán cipelte az életét: egy pár futballcipőt, két kétliteres palackot – az egyikben víz, a másikban gyümölcslépor – és néhány bagettet. Az volt a terve, hogy a város összes klubjánál próbajátékra jelentkezik. Az út egy egész hétig tartott, közben hol stoppolt, hol gyalogolt.

Amikor végül megérkezett Sao Paulóba, nem maradt pénze, és nem volt hova mennie, ezért csak járkált a városban, kopogtatott a klubok ajtaján, arról érdeklődve, mikor vannak próbaedzések. Valaki a Sao Paulo FC-től látta, hogy bolyong, és adott neki egy kis ételt a büféjükből. Az egyik leghidegebb éjszakán egy jótékonysági szervezet munkatársa meglátta, hogy egy fa alatt alszik egy parkban, és meghívta a menedékhelyre. A menedékhelyen azonban meleg volt, és mivel apa több mint három éjszakája nem aludt ágyban, úgy elszunnyadt, hogy lemaradt a Nacional AC másnapi próbajátékáról.

El tudod képzelni, milyen fáradt lehetett apa? El tudod képzelni, hogy egy hetet gyaloglással töltöttél, hogy az álmodat hajszold, hogy eljuss arra az egy próbajátékra, és aztán lemaradsz róla?

Amikor apa ezt elmesélte nekem, testvérem, nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak.

Volt egy másik éjszaka, amikor esett az eső, és apának nem volt hova mennie, ezért elment a Palmeiras stadionjához, és a jegypénztár bódé teteje alatt aludt. Nem tudta megvalósítani az álmát, de mindent beleadott.

Amikor visszatért Brazíliavárosba, a megélhetésért a várzeában játszott. (Ez tulajdonképpen a helyi közösség által szervezett, tulajdonképpen amatőr mérkőzések és tornák hálózata – a szerk.) Ismered a várzeát, ugye? Ott nincs fizetés, testvér. Ez a tiszta szenvedély. Egy kis „kiegészítésért” játszanak, ha egyáltalán játszanak valamiért. Apa a villanyszámláért vagy épp egy kis zacskó rizsért futballozott. Amikor kicsi voltam, minden meccsre elkísértem, és az oldalvonal mellett rugdostam én is a labdát. Amikor félidő volt, szólt a zene, mindenki bulizott és fogadásokat kötött, én kimentem a pályára és trükköztem. (Szerinted vajon ezért énekelek még mindig dalokat magamban, miközben játszom egy-egy meccsen?)

Apa meglátott a meccsek után, és azt kérdezte: „Endrick, hogy a fenébe szereztél egy Coca-Colát? Ugye nem vetted el valakitől?”.

Erre én:

„Nem, nem, eltaláltam a keresztlécet, és Dudu ott nyert 10 realt. Vett nekem egy kólát, amiért segítettem neki megnyerni a fogadást. Ha még egyszer eltalálom, vesz nekem egy saslikot!”

Ez volt az én trükköm! Anya azt mondja, hogy mindig teljesen őszen jöttem haza, mert olyan sokáig játszottam a mocsokban. Tudod, hamuszínű a föld Brazíliában. Anyának mindig meg kellett mosnia engem, mint egy kutyát. Aztán abban a percben, hogy tiszta voltam – megint mentem, kilőttem, mint egy rakéta.

(Emlékszel, mit mondtam? A focira születtem.)

Az én álmom nem csak az én álmom volt, hanem apánk álma, nagyapánk álma, az egész családunk álma.

Gondolod, hogy amikor apa a Palmeiras stadionjánál, a jegypénztár bódéjának teteje alatt aludt, álmodott volna arról, hogy a fia egyszer ott fog játszani?

Amikor 15 éves voltam, profi szerződést kaptam a Palmeirasnál, őszintén azt mondhatom, mindenem megvolt, amire valaha is vágytam az életemben, hála Istennek. Képes voltam arra, hogy vegyek anyának egy házat, és mindkét nagymamánkat el tudtam költöztetni Chaparralból, egy nagyon veszélyes helyről. Azután a beszélgetés után, amit apával folytattam a kanapén, tudtam, hogy elértem az első célomat: segíteni a családomnak, hogy jobb életet élhessen.

Micsoda pillanat!

De ugyanakkor, testvérem, micsoda megkönnyebbülés is.

Mire te kisbaba lettél, már egészen más életet éltünk, és ez az élet az elkövetkező években csak tovább változik.

Néhány hónap múlva Spanyolországba utazom, és te velem jössz. A Real Madrid... Ez volt a harmadik célom, de egy olyan, amit valójában soha nem mertem leírni. Amikor hét- vagy nyolcéves voltam, nem volt telefonom vagy bármi más, ezért mindig kölcsönvettem anyu számítógépét, és a Real Madrid mérkőzéseinek összefoglalóit néztem. Tudom, hogy túl fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz ezekre a nevekre, de én megszállottja voltam annak a 2013-14-es csapatnak Cristianóval, Modriccsal és Benzemával. Ez volt az én belépőm a klub történetébe. Elkezdtem a YouTube-on videókat nézni, megismertem a „galaktikusokat”, majd egyre mélyebbre és mélyebbre ástam – Puskás, Di Stéfano és a többiek... Hidd el, Madridban hamarosan többet fogsz hallani ezekről a nevekről.

A YouTube-ról bármit megtanulhatsz. Olyan, mint egy egyetem. Mindenkinél jobban figyeltem Cristianót.

Nemcsak azt, amikor a csúcson volt, hanem azt is, hogy milyen keményen dolgozott azért, hogy oda elérjen, és hogy mások mit mondtak a mentalitásáról. Tőle tanultam meg, hogy a kemény munka fontosabb, mint a tehetség.

Remélem, egy nap találkozhatok vele. Amikor ezt írom, még nem történt meg a találkozás. De a fia követ Instagramon, így remélem, hogy mikor te ezt a levelet olvasod, már kezet foghattam vele. Ha Isten is úgy akarja, minden jól fog menni a Real Madridnál, jól alakul a karrierem, és Cristiano követni fog engem! Talán mindkettőnket! Hahaha.

Találkozni Cristiano Ronaldóval. Ez a negyedik számú cél.

Az ötödik számú cél az, hogy a Palmeriastól azzal a jó érzéssel tudok búcsúzni, hogy megnyerjük a Paulistát.

És a hatodik számú cél... Erről van is egy vicces történetem. Amikor néhány hónappal ezelőtt először látogattam el a Real Madridhoz, sok csodálatos dolog történt. Amikor találkoztunk Florentino Pérezzel, apa szemébe nézett, és azt mondta: „A Real Madrid lesz az egyetlen klub, amelyik a fiaként bánik Endrickkel”.

Látnod kellett volna apa arcát, amikor ezt mondta. Ez tényleg sokat jelentett neki.

Találkoztam Bellinghammel, aki mindig gólt lő nekem, amikor a PlayStationön játszom, és mindenki Jude-nak hívja, ezért azt mondtam neki: „Hé, Jude, a következő gólomnál úgy fogok ünnepelni, mint te”. Amikor gólt lőttem, elküldtem neki a videót az Instagramon, és ő újraposztolta.

Még tanácsot is kaptam Ronaldótól, a Fenoméntől. Az egész olyan homályos, mintha álmodtam volna. De amire a leginkább emlékszem, az az a pillanat, amikor bementem az öltözőbe és Modric beszélt hozzám. A 10-es számú meze fel volt akasztva, ő pedig a mellette lévő székre mutatott, és azt mondta: „Íme, itt van egymás mellett a kilences és a tízes. Ki tudja? A következő szezonban talán te ülsz majd mellettem...”.

Ez tényleg megérintett. Azt gondoltam, ha Modric szerint méltó vagyok arra, hogy a kilences számot viseljem, akkor ezt valószínűleg meg is érdemlem.

Még nem érkeztem meg Madridba, úgyhogy nem tudom, csak remélem, hogy egy nap én is a 9-es számú mezt fogom viselni a Real Madridban.

És ami a hetes számú célt illeti? Szeretnék egy saját házat Madridban, egy irodával, ahová kitehetek egy nagy táblát, amelyre felírom a céljaimat! Hahaha. Anya még mindig nem engedi, hogy táblát tegyek ki a házában!

„Nincs hely, Endrick! Egyszerűen nincs hely!”

Tudod, hogy milyen. Tisztelnünk kell őt.

Igazából volt még egy célom, de azt nem számozom meg, mert már elértem. Ez a cél az, hogy olyan életet élj, amilyet szeretnél, bármi is legyen az.

Családunk három generáción keresztül, vagy talán még annál is tovább a futballálmot kergette. Megpróbáltunk változtatni a körülményeinken. De most már azt tehetsz, amit csak akarsz. Lehetsz orvos vagy ügyvéd, vagy talán, mivel Spanyolországba megyünk, Nadal és Alcaraz országába, lehetsz profi teniszező. Már most is a labdát kergeted, mint én. Szóval lehetsz focista, ha akarsz. De nem kell annak lenned. Nincs többé stressz, hála Istennek, hála anyának, apának, és hála a futballnak.

Csak élvezd az életed, ahogyan szeretnéd, testvérem. Ez az én ajándékom neked.

Most itt véget ér ez a levél, és itt kezdődik a jövő. Tudod, az emberek állandóan a Real Madridról és a válogatottról kérdeznek, és arról, hogy szerintem hogyan fog alakulni a karrierem. De tudod, hogy mi az igazság?

Egyszerűen nem tudom.

Az életben nem tudjuk, mit hoz a holnap. Nem tudjuk, hogy lesz-e egyáltalán holnap. Csak annyit tehetünk, hogy hálát adunk Istennek mindazért, amit adott nekünk.

Remélem, most már érted, testvérem. Az élet, amit most élünk, nem a semmiből jött. Kiérdemeltük, kemény munkával és sok könnyel. Anya mindig azt mondja, hogy egyetlen hiba miatt összeomolhat minden, és igaza van.

Abban a pillanatban, amikor elfelejtjük, honnan jöttünk, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük az utunkat.

Ezért adom nektek ezt az ajándékot a családunk történetéből.

Anya eszi a régi kenyeret.

Apa alszik a jegypénztár alatt.

Anya sír a fürdőszobában.

Apa sír a kanapén.

Tartsd meg mindig a szívedben.

Szeretlek, testvérem.

A szívem legmélyéről,

Endrick Felipe Moreira de Sousa, TÁMADÓ

Kiemelt kép: The Player's Tribune