Londoni találkozás egy élő futballkultúrával

Anglia, London, július 24. A magyar ötödik vonalba (BLASZ II) frissen feljutott Budapesti Atlétikai Klub – mint az Egri-Erbstein Ernő torna társzervezője – az angol futballpiramis nyolcadik szintjén szereplő Sheffield FC-vel találkozott délután négy órakor az elődöntőben.

Mivel mindannyiunk számára a magyar labdarúgás közege a kiindulópont, már azt is fel kellett dolgozni, hogy Angliában egyáltalán van nyolcadik szint. Persze, ott a racionális oldal: tudjuk, értjük, ez Anglia, a futball hazája, ahol az adatok szerint 40 000 körül van a futballklubok száma. Ahogy azt is figyelembe kell venni: Angliában 56 millióan, Magyarországon 9,75 millióan laknak. De akkor is, nyolcadosztály. Ha összeadjuk Nógrád, Baranya és Békés megye osztályait, akkor épphogy eggyel többet, kilencet kapunk.

Na, de kezdjük el utazásunkat, ami a két külön világ felismerését eredményezte. Minden azzal kezdődött, amikor a Sheffield FC játékosai megérkeztek a Corinthian-Casuals (a torna társszervezője, a másik elődöntős), Tolworth-ban található sporttelepére. Az, hogy minden játékos a klubjától kapott melegítőben, pólóban, felszerelésben jött (majd egyenszerelésben melegített), csak egy kis „apróság”. Az már sokkal érdekesebb a magyar futball alsóbb osztályaihoz szokott szemünknek, hogy a majd két csapatra való sheffieldi játékos között két típusú személyt nem lehetett látni: súlyfelesleggel (apatesttel) rendelkezőt és 175 centiméternél alacsonyabbat – ellenben az égig értek, és szálkásabbak voltak mint egy kárászraj. Azt pedig csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy belenézve egy-két játékos szemébe, az volt az érzésem, hogy a vereség szó nem igazán szerepel a szótárukban.

Nagyjából 40 perccel a kezdés előtt mentünk ki mocorogni. Mármint az, amit mi csináltunk, tényleg csak mocorgás volt, ahhoz képest, amit a Sheffield FC labdarúgói műveltek. Nincs ebben semmi túlzás, felnagyítás. Mindkét csapat tette, amit szokott. A magyar csapat magyar módon, az angol csapat angol módon készítette testét-lelkét a mérkőzésre. Az meg csak úgy érdekesség, máz a süteményen, hogy a Sheffield FC kettő, arra illetékes szakembere olyan, bójákkal kirakott, színes „leszállópályát” épített fel a melegítéshez, hogy azt Ferihegyen is megirigyelhetnénk. Még jó, hogy elvétve figyeltük felkészülésüket, mert már akkor tippjátékot folytathattunk volna a végeredményt illetően. Csapatunk egyik, ellenfelünk bemelegítést néző szurkolója csak annyit mondott a lefújás után: „ilyen minőségű és intenzitású bemelegítést a magyar válogatottól láttam utoljára”.

Délután négy óra előtt pár perccel, több mint 400 szurkoló szeme láttára vonultunk ki a King George Fieldre. Lepacsiztunk, sok sikert kívántunk a másiknak. Az előzetes felkészülésként megtekintett YouTube-videók, a különféle angol alacsonyabb osztályokban honos futballstílusról szóló beszámolók csak arra voltak jók, hogy elkönyveljük, szenvedni fogunk. Semmi többre. Viszont olyannyira nem ízlett az angol futballfelfogás, hogy mire az első félidő 33. játékpercéhez érkeztünk már 4-0-ra vezetett a Sheffield.

Nem kímélték egymást a csapatok (Forrás: flickr.com / Sheffield v BAK)

Amikor azt írom, majd minden szempontból hazai környezetben játszott az ellenfél, nem kifogás, inkább csak a kontextus megértéséhez szükséges megjegyzés. A labda betongolyó minőségűre fújva, a pálya kőkeményen állt a londoni futballvalóságban, a játékvezető pedig – nem meglepő módon – úgy értelmezte a focit, ahogyan tette azt addigi pályafutása során. Szóval az olykor térdmagasságban repülő játékosok, a fejelések alkalmával megvívott könnyed MMA-mérkőzések, és a Forrest Gump módjára minden irányba, – és hozzánk képest – fénysebességgel rohangáló futballisták látványa teljesen hétköznapi látvány. Úgy rohantak jobbról balra, balról jobbra, úgy csaptak le minden egyes labdára (és lábra), mintha nem lenne holnap. Csak az akkor és a most számított, és az, hogy győzni akarnak. Ha pedig esetleg reklamáltunk egy-egy – szerintünk – szabálytalanság miatt, akkor a játékvezető arcán az látszott, hogy igazából a felvetést sem érti. „Ez Anglia, urak, mi így játszunk itt” – válaszolta mimikájával a sporttárs.

Az, hogy minden alkalommal megpróbáltunk hátulról indulva támadást építeni, csak arra volt jó, hogy utána legalább elmondhattunk magunkról, megpróbáltuk. Abban a pillanatban, ahogy a kapusunk lábát elhagyta a labda, az ellenfél csapatkapitánya elkiáltotta magát: „press” (letámadás). Ettől a pillanattól kezdve a teknős és a nyúl versenye alakult ki. És hiába játszottuk a játékot ésszel, ebből a versenyből nem mi jöttünk ki jobban. A félidő 0-5. Mivel a második játékrészre csapatot cserélt az ellenfél, mi pedig a szünetben oxigénpalackra kötöttük magunkat, és cserékkel zavartuk meg az angolokat, egy fokkal tisztességesebb nézett ki a végül 0-7-re végződő találkozó.

„A második félidőben a BAK összeszedte magát, és megmutatta, mit is tud valójában, miután kiheverték az első percek okozta idegességet, kiváló, technikás futballt mutattak be” – írta a két együttes mérkőzéséről a Sheffield FC honlapja.

„A BAK játékának legcsodálatosabb eleme azonban a lelkesedés volt. Még hatgólos hátrányban is harcoltak minden labdáért, a második félidőben pedig jelentősen feljavult a játékuk. Hozzáállásukkal kivívták az angol nézők tiszteletét, akik a nagyarányú vereség ellenére is megtapsolták őket” – ezek már annak a Dominic Blissnek a szavai, aki egyrészt a torna társszervezője, másrészt az Egri-Erbstein Ernő életéről szóló könyv szerzője, harmadrészt pedig 2010 óta szerkeszti a Chelsea FC havi magazinját.

Tip-top Hilltop

Regeneráció, néhány sör, nyújtás-lazítás szerepelt a mérkőzés utáni programban. Nagyon nem is tudtuk volna meghódítani Tolworth-t, ugyanis másnap délben már futballmérkőzésen volt jelenésünk. A kellemes 28 fokban az ellenfél az Angliában élő, szomáliai játékosokból álló, s a tizedik vonalban szereplő Hilltop FC volt.

Az, hogy már a látványt tekintve mekkora a különbség a Hilltop FC és a Sheffield FC labdarúgói között, egy 1989-es amerikai vígjátékfilm címe írja le a legjobban: Drágám, a kölykök összementek! Megkönnyebbülés volt velünk azonos magasságú, felépítésű (úgymond) emberekkel találkozni. És mivel már a pályával, a labdával, a bírói felfogással is jobban megbarátkoztunk a Hilltop elleni már kifejezetten futballmérkőzésre hasonlított. Annyira meg is lepődtünk ettől a lehetőségtől, hogy majdnem nyertünk. A vezető találatunkra a labdát összességében többet birtokló, angolhonban szokatlanul lapos, rövid passzokra építő Hilltop csak az utolsó percekben tudott válaszolni. Jöhettek a tizenegyesek, az idegek csatája, és a 4-2-es vereség.

„A Corinthian-Casuals szurkolói közül szép számmal tértek vissza a második napon szurkolni a BAK-nak, akikkel a 2019-es, első Egri Erbstein-tornán alakítottak ki jó kapcsolatot. Ez volt számomra a hétvége egyik legfelemelőbb pillanata. Látni, hogy a Corinthian-Casuals és a BAK közötti kapcsolat továbbra is erős” – fogalmazott Bliss, beszélve arról is, a harmadik helyért játszott mérkőzést hogyan látta kívülről.

„A harmadik helyért játszott meccs talán a legtisztább futballmérkőzés volt, egyik oldalt sem jellemezte a fizikai jellegű játék, ami nagyon szórakoztatóvá tette a találkozót. Ugyanakkor egyértelműen látszott, a BAK játékosai tanultak a Sheffield elleni találkozóból – látták, hogy az angol játékvezetők engedik a keményebb focit, s ehhez igazították a játékukat. A Hilltop legügyesebb kreatív játékosait a BAK labdarúgói gyakran állították meg taktikai okokból, amit korábban még nem láttam tőlük. Ez annak a jele volt, hogy milyen gyorsan alkalmazkodtak az angol futballhoz. Azt is észrevettem, hogy a magyar játékosok még nyomás alatt sem voltak hajlandóak hátulról hosszan előre rúgni a labdát, mindig támadást akartak építeni, ami nagyon lenyűgözte az angol közönséget, amikor ez sikerült. Ugyanakkor nyomás alatt, egy kicsit több pragmatizmus talán segített volna abban, hogy a Sheffield ellen ne kapjanak több gólt” – összegezte a látottakat Dominic.

Egy futballkultúra mindennapjai

A Londonban töltött pár nap, a látott és átélt mérkőzések azt mindenképp megmutatták, hogyan is forognak a fogaskerekek egy lüktető futballkultúrában. Amikor élő futballkultúráról esik szó, az elhangzó kifejezés sokszor csak úgy lebeg az üres térben. Megfoghatatlan.

Az angolok tisztában vannak saját magukkal, tudják, hogy milyen az angol futball. Magyarországon nem tudják milyen a magyar futball. Angliában tudják, ahhoz, hogy a felszín csillogjon, lenn a mélyben, az alsóbb szinteken egy működő hátországnak kell lennie. És ezért tesznek is, nem kötelességből, szeretetből. Az elnöktől kezdve a gondnokon, a büfésen, a pályakarbantartón át egészen a szurkolókig. Egymásért vannak, hogy létezzen, amit szeretnek. Megbecsülik magukat, a játékosaikat. Egy 18 méterről eleresztett lövést, ami kapu fölött tíz méterrel suhan el, akkor is megtapsolnak, ha az már a nyolcadik ilyen volt a mérkőzésen.

Arra, amire itthon hibaként tekintünk, arra a szigetországban azt mondják, próbálkozás. Amikor itthon már kritizálnak, legyintenek, arra a szigetországban még azt mondják, támogatunk, segítünk, értékeljük, amit csinálsz.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély” – írja József Attila A Dunánál című versében. Ugyan kis túlzással, de ez a sor elég jól leírja a jelenkor magyar futballhelyzetét, miközben Angliában nemcsak a felszínen van élet, hanem a mélyben is, és igencsak jó volt ebben a mélyben éldegélni néhány napig...

A Hilltop tizenegyesekkel győzte le a BAK csapatát (Forrás: flickr.com / Hilltop v BAK)

Kiemelt fotó: flickr.com / Sheffield v BAK