Luciano Pavarotti – Enzo Ferrari földijéből a Juventus fanatikusa és Del Piero barátja lett

Amikor a világ legszebb férfihangján, a 2006-os torinói téli olimpia nyitóünnepségének végén elénekelték a Puccini-operák egyik leghíresebb áriáját, a Nessun Dormát, még senki nem sejtette, hogy e hangot többé nem hallhatjuk élőben ezen a világon. Luciano Pavarotti akkor, hetvenévesen ereje és vonzereje teljében, a nők bálványaként lépett fel az olimpiai stadionná alakított Stadio Comunale színpadán. Másfél évvel később halt meg; az élet különös ajándékaként így szeretett csapata egykori otthonában lépett fel utoljára.

Pavarotti születésénél fogva a futball helyett a Formula–1 rajongója is lehetett volna, hiszen éppen úgy modenai, mint Enzo Ferrari. A környékre csábítva össze is kapcsolják e két nevet, az énekes összetéveszthetetlen hangján járhatjuk be virtuálisan a maranellói autómúzeumot:

A Ferrari honlapja szerint a művész és a harminchét évvel idősebb konstruktőr pályafutásában felfedezhetők a párhuzamok:

Kettejük személyes találkozásáról is maradtak nyomok:

Pavarotti hatalmas szíve azonban egy másik híres autógyár nagyvárosának klubjáért dobogott. Amikor az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokság sorsolásán élőben kapcsolták, ország-világ megtudta tőle, hogy Juventus-drukker.

Valaha szeretett volna kapus lenni, de a modenai gyerekkóruson keresztül máshová vezetett az út, hogy aztán az amatőr tenor Fernando Pavarotti fiából – részben az édesapa lemezgyűjteményének hatására – a legnagyobb profi tenor váljon. Bár még a Scuola Magistrale elvégzése után sem mondott le arról, hogy a sportban keresse a kenyerét, ám édesanyja meggyőzte a tanítás szépségéről, így két éven át általános iskolában oktatott, miközben komolyan belevágott a zenetanulásba.

Pavarotti felemelkedése idején a Modena a pályán lecsúszott, a városi csapat szurkolója pedig egyszer csak Juventus-fanatikussá vált. Számtalan különleges fejezetet hozott a zebrákkal való kötődése, amelyről a Pannon Zebra elismerésre méltó összeállítást hozott össze. Eszerint 1996. februárjában, vagyis néhány hónappal a Juve megnyert BL-döntője előtt a piemonti Regio Teatróban énekelt, de a Bohéméletre hiába küldött tiszteletjegyet játékosok egész sorának. Csupán Michele Padovano érezte úgy, hogy ott a helye, pedig a tiszteletjegyek miatt az operarajongó Franco Scoglio, a Torino edzője is lemaradt az ősbemutató centenáriumi előadásáról. Leszögezte, hogy máskor messze elkerüli az épületet, de az operaházban is kiverte a biztosítékot az eset, hiszen az intézmény vezetősége a legjobb székeket tartogatta a futballcsillagoknak. Angelo di Livio viszont még rá is kontrázott, amikor kijelentette, hogy nem érdekli az egész és amúgy is külön kérte, hogy ne kelljen elmennie.

Miután Alessandro Del Piero édesapja rajongott Pavarottiért, a fia a lemezein nőtt fel, és ifjú csatárként úgy döntött, elfogadja a meghívást a Pavarotti & Friends egyik koncertjére. Olyan nevekkel, mint Bono, Sting, Eric Clapton, Celine Dion, Bon Jovi – vagy éppen a Spice Girls – a fiatalabbakat is könnyebb lett megszólítani, az öltözőfolyosón pedig Alessandro szóba elegyedett Lucianóval, amit később részletesen is elmesélt.

A kölcsönös rokonszenv folyományaként a futballista az énekes (második) esküvőjére is hivatalos lett 2003-ban, a klasszikus és a könnyű zene színe javával együtt mulathatott. Édes-keserű év lett belőle, hiszen május 27-én koncertezett utoljára a Pavarotti & Friends, majd másnap a Juventus megint elbukott egy BL-döntőt. Akkor éppen a Milan ellen, 0–0 után tizenegyesekkel: hiába egyenlített Del Piero az ötödik sorozatban, a Milannak még maradt egy próbálkozása Andrij Sevcsenkóval. Pavarotti a tévé előtt szurkolt, majd elmondta a barátainak:

„Most láttatok igazán szenvedni.”

Énekesi pályafutása azonban még különlegesebben összefonódott a labdarúgó-világbajnokságokkal és a hírhedt olasz tizenegyesekkel… A Három tenor elnevezésű szuperkoncerteket rendszeresen a vb-döntők előtt tartották meg a helyszíneken. José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti – ráadásul Zubin Mehta karmesterrel – először 1990. július 7-én lépett fel együtt a római Caracalla termáiban, a lenyűgöző állapotban megmaradt ókori fürdő falai között. Az olaszországi világbajnokságon a házigazdák szupercsapatának (Roberto Baggio, Franco Baresi, Paolo Maldini, Carlo Ancelotti, Roberto Donadoni, Salvatore Schilacci, Gianluca Vialli, Roberto Mancini és még sorolhatnánk...) a tervek és az esélyek szerint másnap döntőt kellett volna játszania a római Olimpiai Stadionban, ám az argentinok és a tizenegyesek közbe szóltak az elődöntőben. Így aztán a koncert napján bronzmeccset vívtak az olaszok az angolok ellen, Bariban. Sikerrel.

1994. július 16-án a nagy trió a Los Angeles-i közönséget vette le a lábáról, másnap az olasz válogatott a kaliforniai metropoliszhoz tartozó Pasadenában – Puhl Sándor vezetése mellett – tizenegyesekkel vb-döntőt veszített a brazilok ellen. Négy évvel később, 1998. július 10-én Pavarottiék Párizsban hódították meg a szíveket, két nappal később Franciaország világbajnok lett a közeli Saint-Denis-ben. Az olaszok ezúttal a negyeddöntőben véreztek el tizenegyesekkel, a franciák ellen.

A nagy világutazás fontos állomása lett Jokohama 2002. június 27-én, három nappal a három tenor után tartották a városban a brazil–német vb-döntőt (2–0). Olaszország ekkor már másfél hete az ecuadori Byron Moreno játékvezető fejét követelte a Dél-Korea elleni botrányos nyolcaddöntő miatt.

A 2006-os németországi világbajnokság idején viszont A Három Tenor már nem állt össze. Júliusban egy, akkor még gyógyíthatatlannak számító betegséget állapítottak meg Luciano Pavarottinál, a Del Piero fémjelezte Olaszország ekkor lett tizenegyesekkel világbajnok Franciaország ellen.

Kiemelt kép: www.modenatoday.it