„Ma már képes lennék a Bundesligában futballozni” – interjú Cebrail Makreckisszel

– Már csak a neved alapján is nagyon érdekes lehet a családfád, eligazítasz bennünket az ágai közt?

– Annyira azért nem bonyolult: édesanyám lett, édesapám félig marokkói, félig török.

– Így aztán hol máshol születtél volna, mint Németországban…

– Édesanyám 19 évesen kivándorolt Németországba, egy bárban kezdett el dolgozni, ott találkozott édesapámmal. Ebből lettem aztán én, meg az öcsém. A szüleim később különváltak, a ma is Németországban élő édesanyámmal minden nap beszélünk telefonon, nagyon szoros a kapcsolatunk.

– Ha valaki azt kérdi, minek érzed magad leginkább a többféle származás közepette, mit felelsz?

– Úgy érzem, marokkói van bennem a legtöbb, és ugye a külsőm is erről árulkodik. Valahol azért töröknek is érzem magam, és egy kicsit azért lettnek is.

– Mégis édesanyád nevét viseled.

– Igen, bár nem tudom, miért. Lett rokonból van a legkevesebb, török, és főleg marokkói annál több van.

– Meg is látogatod őket?

– Törökországba sokat járok, a téli szünetben is elutaztam oda. Marokkóban viszont még sosem voltam.

– Dacára annak, hogy annak érzed magad a leginkább?

– Igen. Meg akarom természetesen ismerni az országot, a futball miatt azonban egyelőre nem volt rá módom.

Világéletemben csak futballoztam, mindig az volt az első, és az edzések, a meccsek, a felkészülési periódusok mellett csak a törökországi utazásokra maradt idő.

– Ha már felkészülés. A futballisták olyan nagyon nem lelkesednek annak monotonitásáért, valamint a labda nélküli futásokért, de ha egy korábbi legendás játékos vezetésével zajlanak az edzések, mint manapság a Fradiban, az könnyebbséget jelent?

– Az eleve roppant motiváló, szerintem mindenki így van ezzel a csapatból. A mestert mindenki ismerte játékoskorából, jó érzés a futball ilyen nagy alakjától tanulni. Rengeteget futottunk a felkészülésben, szinte mindig napi két edzésen vettünk részt Spanyolországban is. Szerintem senki nem szereti a labda nélküli futásokat, de nagyon fontos ahhoz, hogy megszerezzük a megfelelő kondíciót. Én is akkor érzem jól magam a pályán, ha tudom, rendben van az erőnlétem.

(Forrás: Alamy)

– Mi volt amúgy az első reakciód, amikor értesültél arról, Dejan Sztankovics személyében egy korábbi világklasszis érkezik a csapathoz?

– Megosztottam a hírt a családommal örömömben, mégiscsak a futball egy híressége lett az edzőm. Sok meccsen láttam játszani gyerekkoromban, amikor még sok focit néztem…

Manapság jóval kevesebbszer ülök le a tévé elé, már inkább csak játszani szeretek, de azt nagyon.

– Milyen típusú tréner? Aki megtartja a két lépés távolságot, vagy igyekszik közelebbi kapcsolatot kialakítani a játékosaival?

– Alapvetően közvetlen, de amikor a helyzet megköveteli, nagyon is szigorú. Ránk is fér persze a szigor. Jó érzékkel engedi el olykor a gyeplőt, amikor viszont munka van, nem viccel. Olyankor megköveteli a komolyságot.

– Említetted a hírnevet. Neked is az volt a cél egykor, hogy Aachenből egy nap eljuss a legnagyobb porondokig?

– Az volt legalábbis az álom. Háromévesen kezdtem el focizni, a város egy kisebb klubjában, onnan igazoltam át a patinás Alemanniába.

– Majd a Leverkusenbe, és még akkor sem voltál több tíznél. Hogyan fedeztek fel?

– A Bayer ellen játszottunk, igaz, kikaptunk 8–2-re, de én szereztem a két gólunkat, és jól játszottam a meccsen. A Leverkusen a nagy német klubok egyike, rendszeres európai kupainduló, örömmel mondtam igent az invitálására. Akkor is az volt már az álmom, hogy olyan magasra jussak a futballal, amilyen magasra csak lehet.

– Akadt példakép is, akinek az útját szívesen követted volna?

– Hogyne. Ronaldinho. Minden trükkjét megpróbáltam utánozni, néztem a róla készült felvételeket, ahogy cselez, ahogy lő.

– Arra a szintre nyilván csak a zsenik juthatnak el, hanem a Bundesligába bekerülni is rendkívül nehéz, hatalmas a konkurencia, ezt nyilván a saját bőrödön is megtapasztalhattad Leverkusenben. De mi egyéb nehezíti egy fiatal játékos útját?

– Sokszor a türelmetlenség. Egy 18-19 éves játékos többnyire nincsen még kész arra, hogy a legmagasabb szinten megállja a helyét, így történt ez velem is, ezért nem tudtam Leverkusenben beverekedni magam az első csapat keretébe. Fizikailag sem mindenki elég érett, én legalábbis korántsem voltam az, vézna voltam, hiányzott a testi erő, a fizikum ahhoz, hogy megálljam a helyem a legjobbak közt.

Az azóta eltelt négy-öt évben azonban rengeteget erősödtem, játékban is fejlődtem, és tudom, hogy ma már képes lennék a Bundesligában futballozni.

– Haza is akarsz valamikor térni?

– Nem, nem vágyom a Bundesligába. Egyelőre minden erőmmel azon vagyok, hogy a Ferencvárost segítsem, de ha már nagy bajnokságok, idővel szeretnék a spanyol, olasz vagy angol egyikébe szerződni.

– Elérhetőnek gondolod?

– Igen, miért ne? Ha keményen dolgozom, csak a futballra összpontosítok, megvalósíthatom a terveimet.

– 19 évesen, amikor a Bundesliga küszöbén toporogtál, csalódott voltál amiatt, hogy nem sikerül átlépni?

– Persze. Mégiscsak végigjártam a szamárlétrát Leverkusenben, ráadásul minden korosztályban a legjobbak közé tartoztam. Nem is volt bennem kérdés, hogy egy nap bemutatkozom-e nevelőegyesületem első csapatában, mégsem jött össze, de az a típus vagyok, aki sosem adja fel. És ha most nem is oda vágyom vissza, valamelyik topligába igen. El akarok jutni arra a szintre, és azt hiszem, jó úton járok.

(Forrás: Fradi.hu)

– Maradva azért a Bayernél. Vezeti ugye a Bundesligát. Meg is nyerheti?

– Jók a megérzéseim a csapattal kapcsolatban, ha továbbra is 120 százalékot adnak, szerintem igen.

– Mitől lett ennyire jó a Xabi Alonso vezette alakulat?

– Mély szakmai elemzésbe azért sem mennék bele, mert mint azt már említettem, nagyon kevés focit nézek. A közelgő, Bayern München elleni csúcsrangadót meg fogom nézni, de nem ülök le rendszeresen a tévé elé. Örülök persze, hogy ennyire jól megy a csapatnak.

– Kérdés, sikerül-e Xabi Alonsót pótolni, ha történetesen Liverpoolba igazol…

– Nem tudom, hogy marad-e, de biztosan élvezi a munkát Leverkusenben, szóval korántsem egyértelmű, hogy távozik.

– Amikor te elhagytad Leverkusent, Bonn érintésével kerültél a Borussia Dortmund második csapatába, onnan pedig a Viktoria Berlinbe. Hol érezted magad a legjobban?

– Dortmundban. Az egy nagyon jó csapat volt, feljutottunk a harmadosztályba, és sokat edzhettem az első csapattal, Erling Haalandékkal. Haaland őrület, már akkor is elképesztően erős volt, gyors, állandó gólveszélyt jelentett.

– 22 éves korodban viszont, életedben először külföldre igazoltál, Bulgáriába nevezetesen. Nehéz döntés volt?

– Nagyon. Éppen azért, mert addig csak Németországban játszottam. De ma is azt gondolom, ez volt a helyes lépés, mert élvonalbeli együttesbe szerződtem, alapembernek, külföldön is megmutathattam a képességeimet.

– A pozitívumai mellett nyilván akadtak nehézségei is a környezetváltozásnak.

– Persze. Az embereket nagyon megkedveltem Bulgáriában, szívélyesen fogadtak, mindenki barátságosan állt hozzám, az viszont eleinte furcsa volt, hogy minden olyan régies, mintha visszautaztam volna az időben. A Pirin Blagoevgradnál ugyanakkor jól éreztem magam, a legjobbnak számítottam a csapatban, jól ment a játék.

– Amikor aztán a Fradi kopogtatott, nem kellett hezitálnod?

– Egy pillanatig sem. Bár több klub megkeresett, a fejemben a Ferencváros állt az első helyen, mert tudtam, hogy nagy klub, rendszeres európai kupaszereplő, én pedig valamelyik európai kupasorozatban szerettem volna játszani.

– Sikerült.

– Igen, a Konferencia-liga valamennyi csoportmeccsén a pályán lehettem, nagyon élveztem, a futball vonatkozásában életem legjobb néhány hónapján vagyok túl. Minden egyes nemzetközi mérkőzést szuper tapasztalatnak gondolok.

– Hovatovább roppant eredményesen szerepeltetek, mégis, melyek a legfontosabb tanulságai a Fiorentina vagy a Genk elleni összecsapásoknak?

– A leginkább arra szolgáltak jó tapasztalással, hogy megtudd, hol tartasz. Mert ezek valóban kiváló együttesek, remek játékosokkal, össze tudod velük magadat vetni.

– És mire jutottál?

– Arra, hogy van, amiben előttünk járnak, ők például kicsattannak az önbizalomtól, rendkívül magabiztosak a pályán, az első perctől az utolsóig pontosan tudják, mit akarnak, ebben mi még javulhatunk. Ami az egyéni képességeket illeti, nekem leginkább a fejjátékomat kell fejleszteni, az atletikusságom, gyorsaságom, cselezőkészségem rendben van. A fanatizmusommal ugyancsak nincs gond.

– Szóval képes lennél már hétről-hétre ezen a szinten, mondjuk a Serie A-ban futballozni?

– Szerintem igen. Ez a tervem a következő évekre, eljutni a topligák egyikébe.

– Ahhoz azért nem ártana egy-két szuperprodukció az igazán nagy meccseken, mint amilyen az Olympiakosz elleni is lesz…

– Ez így van, de ugyanúgy nyerni akarok ebben a párharcban is, mint a csoportküzdelmekben, és a csapattársaim sincsenek ezzel másként.

Kiemelt fotó: Fradi.hu