„Magamba szívtam a Partizan-mentalitást. Ott minden vereség maga a katasztrófa” – interjú Nenad Lukiccsal

– Tizenöt góllal fejezted be az előző szezont, hárommal kezdted az újat. Idén akár húszig is eljuthatsz?

– Nehéz erre felelni, egy biztos, minden meccsen a legjobbamat adom. Az NB I-es Aranycipőért akarok versenyezni, legutóbb Kenan Kodróval holtversenyben a második-harmadik helyen végeztem. Remélem, ezúttal az élen zárok. Ennél fontosabb persze, hogy a csapat helyezése javuljon.

– Hogy Ádám Martinnal nem kell immár versenyezni, könnyebbséget jelent?

– Kiváló szezont futott, minden elismerést megérdemel érte: a gólkirályságot, a külföldi szerződést, a válogatottságot. Nagyon nem könnyű ennyi gólt szerezni. Idén is jó csatárok versengenek, kemény menet lesz ez a gólkirályi címért.

– Az újabb tizenöt Lukics-találattal is nyilván mindenki elégedett lenne Kispesten. A kérdés az, a következő szezonra is maradsz-e, minthogy karrieredben nem nagyon töltöttél el két évnél többet egy helyen.

– Nagyon megszerettem a Honvédot, Budapestet, akár évekig örömmel maradnék. Ugyanennyire fontos, hogy a családom is szeret ebben a gyönyörű városban élni, Szerbia közel van, szóval minden adott ahhoz, hogy hosszabban is elidőzzem Kispesten.

– Mégis, miért váltogattad meglehetős sűrűséggel a csapataid? Huszonkilenc éves korodra a Honvéd a tizenkettedik felnőtt klubod.

– Az utóbbi tíz-tizenkét évben sokat javultak a körülmények a magyar futballban, ugye? De ha jól tudom, korábban más volt a helyzet. Ahogyan Szerbiában, Magyarországon is számos klub küzdött állandó pénzügyi problémával, velem is előfordult, hogy fél évig nem kaptam fizetést.

Nem tehettem olyankor mást, továbbálltam. Többször is kénytelen voltam váltani. Ma már szerencsére Szerbiában is rendben vannak anyagilag a klubok.

– Melyikben érezted magad a legjobban?

– Topolyán. Abban a két és fél szezonban rugdostam a gólokat, számos assziszttal jelentkeztem, mindig játszottam, a nemzetközi porondra is kiléptünk. Mondhatom, a Topolya ma az egyik legkiválóbb klub Szerbiában, Zsemberi János személyében kitűnő elnökkel. Két és fél remek év után vágytam azonban egy új kihívásra.

– Amikor tizennyolc évesen, a Partizan neveltjeként Plovdivba szerződtél, ugyanez a vágy hajtott?

– Az hiba volt. Életem talán legnagyobb hibája. Rossz ügynököt választottam. Bulgáriába vitt, holott néhány más ajánlatom is akadt, olyan, amelyik sokkal inkább megfelelt volna egy fiatal játékosnak. Addig rendszeresen játszottam az U19-es és U20-as válogatottban, az egyik legtehetségesebb szerb futballistának számítottam, Plovdivban majd’ két évet elvesztegettem a karrieremből. Nagyon fontos másfél-két évet. Nem játszottam, pocsék volt az infrastruktúra, nem bíztak bennem eléggé a klubban, de abból az időszakból is tanultam. Az életben nem szoktam semmit megbánni, a bulgáriai tapasztalatokat azonban szívesen feledném.

Forrás: NSO

– Akkor egy fiatal futballistának az lenne a legfontosabb üzeneted, hogy gondosan válassza meg az ügynökét?

– Igen, valamint hogy a neki megfelelő klubban játsszon. Egy fiatalnak, tizenhét és huszonegy év között az a leglényegesebb, hogy hétről-hétre futballozzon. Csak akkor fejlődsz a kívánatos ütemben, ha meccseket vívsz. Máskülönben stagnálsz. Szerbiában még mindig nem olyan szuper az infrastruktúra, mint Magyarországon, ezért is mennek ki fiatalon külföldre, ám mert Magyarországon ez igen magas szintű, szerintem egy magyar fiatalnak érdemes előbb itt megpróbálnia beverekedni magát a csapatba, és némi első osztályú tapasztalattal eligazolni.

A magyarországi lehetőségek minden szempontból jók, innen csak egy igazán erős bajnokságba és erős csapathoz érdemes elszerződni. Örülök, hogy a legjobb éveimet a magyar élvonalban tölthetem el.

– Az ifi éveidet viszont a Partizanban tudtad le. Milyen volt ehhez a mondhatni világhírű klubhoz tartozni?

– Remek. A Partizan neveldéje az egyik legjobb a világon, nem véletlenül adogat el játékosokat a nyugat-európai ligákba. Sokat tanultam, nagyszerű edzőktől. De a legfontosabb, hogy magamba szívtam a Partizan-mentalitást, ami annyit tesz, minden meccset meg kell nyerni. Ott egy vereség maga a katasztrófa. És mert ebben az állandó nyomásban nősz fel, előbb-utóbb megszokod, s így sokkal könnyebb a későbbi karrieredben bírni a terheket. Tizenkét évesen kerültem Belgrádba, miután szülővárosom klubjával, a Szremszka Mitrovicával megnyertünk egy tornát, amelynek döntőjében a Partizan ellen három gólt szereztem.

– Ezek szerint mindig is csak futballoztál.

– Igen, hatéves korom óta.

– Az mennyire fáj, hogy bár a patinás fekete-fehér klubban nevelkedtél egyik nagy reménységeként, a hírhedten híres Crvena zvezda–Partizan derbin egyszer sem szerepelhettél?

– Azt tényleg sajnálom. A Honvéd előtt amúgy felvetődött, hogy visszatérhetek a Partizanba, konkrét ajánlatig azonban nem jutottunk el, azért sem, mert külföldön akartam folytatni. Mindenesetre rengeteg örökrangadón megfordultam labdaszedőként, szerintem ehhez a derbihez csak a Boca–River rivalizálás mérhető. A derbi hetén megáll az élet a városban, mindenki a közelgő meccsről beszél, egyedül arról. Én persze nagy Partizan-rajongó vagyok, de a Zvezda a népszerűbb, több a drukkerük. Amúgy pedig az egész ország e két klub valamelyikének szurkol.

– Mi kellett volna ahhoz, hogy anno be tudd verekedni magad a Partizan első csapatába?

– Apróságokon múlik. A bulgáriai ballépésemet már említettem, ami előtt amúgy a másodosztályban, a Partizan fiókcsapatában játszottam. Plovdivból hazatérve nem találtam a helyem. Sokáig csak kerestem a régi önmagam, nem játszottam jól, mígnem az elmúlt négy-öt évben végre úgy teljesítek, ahogy az elvárható. Sikerült összeszednem magam.

Az elmúlt szezon a harmadik idény volt például sorozatban, amikor minimum tizenöt gólt termeltem, és tudom, hogy legalább három-négy évig tudok még magas szinten produkálni.

– A Partizan palántájaként, vagy még a szülőhelyeden, mi volt a nagy álom?

– Ha valaki gyerekként a Partizanba szerződik, nem álmodhat másról, mint hogy egy nap bemutatkozik a klub felnőtt együttesében. Alkalmasint hogy BL-mérkőzésen játszik. De más célok is megfogalmazódtak bennem, szerettem volna a topligák egyikébe eljutni. Azok egyikében szerepelt a két példaképem, a brazil Ronaldo és Zinedine Zidane.

– A Partizan mellett ezek szerint Real Madrid-drukker is vagy.

– Igen, mindig a blancóknak szurkoltam.

– Hogy még egy klasszist említsünk, a történeted sokáig Alekszandar Mitrovicséra hajazott, akiről eddig úgy járta, oké, hogy a Championshipben szórja a gólokat, de a Premier League-ben nem képes rá. Mármost épp azt bizonyítja, de még mennyire, hogy képes. Sokáig mintha te is csak a második vonalban tudtál volna elég gólerős lenni, aztán Topolyán igazoltad, az élvonalban szintén.

– Mitroviccsal együtt játszottunk a Partizan utánpótlásában, jól ismerem. Sokan nem értik meg, hogy a futball csapatjáték, egy csatárnak pláne szüksége van a társak segítségére, amit a riválisoknál gyengébb Fulhamben sokáig nem kapott meg. Idén úgy tűnik, igen. Ez nem egyéni sport, ha jó csapatban futballozhatsz, amelyikben kiszolgálnak, lőhetsz gólokat. Jó, ha Messinek vagy Mbappénak hívnak, kevésbé szorulsz rá a csapattársakra…

Ami a saját karrierem kettősségét illeti, az nem az első, illetve a másodosztály szerint rendszerezhető, hanem az első néhány felnőtt év, valamint az utóbbi öt-hat év alapján osztható ketté. Az első rész az útkeresés jegyében telt, a pályán is kerestem a helyem, játszottam tízest is a szélső poszt mellett, de valahogy tudtam, hogy nem az az igazi. Az utánpótlásban és a fiatal felnőtt éveimben szélső voltam, de ma már egy szélsőnek rendkívül gyorsnak kell lennie, én pedig nem vagyok az. Sokkal fontosabb erényem a játékintelligenciám és a fizikai erőm. Szóval ahogy centerbe kerültem, elkezdtem rugdosni a gólokat. Kiderült, ez az én igazi posztom.

– A két teljes topolyai szezonodban harmincnégyet vágtál, és azért azt gondolnánk, két ilyen szerb élvonalbeli szezonnal a két nagy belgrádi klub mellett a nyugati egyletek érdeklődését is felkelti az ember.

– Nem kaptam annál jobbat, mint amit a Honvéd kínált, és már csak Szerbia közelsége is meggyőzött afelől, nem kell ennél távolabbra igazolnom. Dél-Koreából és a kínai második ligából is megkerestek, nem akartam azonban annyira messze menni, pláne nem ebben a koronavírussal terhelt időszakban. Jól döntöttem, amikor a Honvédot választottam.

Forrás: NSO

– Ha te teljesítettél is, a csapat kevésbé.

– Pedig az első hat-hét hónapban jól játszottunk. Horváth Ferenccel a kispadon talán ha három meccsen futballoztunk gyatrán, amikor kétségtelenül jobb volt az ellenfél, a többin egyéni hibákból, vagy egy-egy szerencsétlen szituáció miatt maradtunk alul vagy kellett beérnünk a döntetlennel. A bajnokság felénél még három pontra voltunk az ötödik helytől. Aztán elkezdtünk az utolsó percekben pontokat veszíteni, pedig ha azokból csak néhányat megnyerünk, jóval előrébb végzünk. De az NB I már csak ilyen: két egymást követő vereséggel az utolsó négyben találod magad, két győzelemmel az első ötben. A Ferencváros nyilvánvalóan mindenkinél erősebb, a többi csapat nagyjából azonos szinten van.

– Az idei szezon sem indult valami fényesen, mígnem a gólodnak is hála legyőztétek a Vasast.

– Nagy változások történtek a nyáron Kispesten, új szakmai stáb, új sportigazgató, sok új játékos érkezett. Idő kell ahhoz, hogy mindenki megismerje a másikat, de azt remélem, idén sikeresebbek leszünk.

– A vezetőedző Tam Courts is bizonyára erre törekszik.

– Szereti, ha a szó nagybetűs értelmében játszunk, ha uraljuk a meccseket, ami nekem tetszik. Nem vagyunk még azon a szinten, ahova el akarunk jutni, de el fogjuk érni.

– Milyen amúgy számodra a jó edző?

– Mindenki más stílust képvisel, van, aki vasfegyelmet tart, szigorú szabályokkal, más lazább, de a legfontosabb szerintem az, hogy ismerje a játékosait az edző, ismerje a lelkivilágukat, tudja, hogyan érdemes viszonyulni hozzájuk. Aki ebben jó, az jó edző.

– Ki volt karrieredben a legjobb edződ?

– Szabó Zoltán, a topolyai trénerem. A halála elképesztően nagy veszteség. Remek ember volt, ő tett engem újra igazán sikeressé, ő mutatta meg az utat, hogy miképpen válhatok jobbá. Mindig hálás leszek neki.

Kiemelt fotó: MLSZ