„Magyarországon nincs futballkultúra” – interjú Kisteleki Istvánnal

– A BVSC-Zugló veretlenül nyerte meg a harmadosztályt, a Haladás elleni győzelemmel rajtolt az NB II-ben – csak nem veretlenül igyekszik végigrongyolni a másodosztályon is?

– Vereségre nem készülünk, az egyszer biztos. Minden meccsen az a célunk, hogy ne kapjunk ki, a szép szériánkat pedig húzzuk, amíg bírjuk. De ez azért más kávéház.

– Ezt a saját bőrükön tapasztalták?

– Azt szoktam mondani, ritkaság, hogy egy csapat az NB III-ból egyből az NB I-be jut, márpedig ha végigszaladunk a másodosztály mezőnyén, Szeged, Győr, Pécs, Nyíregyháza, Haladás, Vasas, Honvéd, és még sorolhatnám, az embert olyan érzés fogja el, mintha az élvonalban lenne. Az én időmben legalábbis ezek a városok és klubok alkották az első osztály derékhadát. De valóban érezzük, hogy ez azért más, a korábbi felkészülési találkozóink is azt mutatták, lényeges a differencia a második és a harmadik vonal között.

– Ehhez képest győzedelmes rajton vannak túl.

– Egyetlen 90 percből nem érdemes ítélkezni, de kétségtelenül ünnep volt nekünk ez a mérkőzés. Hosszú idő után bajnoki a másodosztályban, tévés meccsen, győzelemmel, mindezt remélhetően a kilátogató majd 1000 ember is díjazta.

– Az előző szezont 102 ponttal zárták, 101 szerzett góllal, majd az osztályozón a Szentlőrinc ellenében jutottak fel. Ha a siker kulcsát vagy legfontosabb összetevőit kellene megneveznie, melyek lennének azok?

– Nem bonyolult. A legfontosabb szereplő a BVSC, mint klub. Egy olyan klub, amelyikben örömmel dolgoznak és sportolnak az emberek. Sportszerető és jó vezetők irányítják, biztosítva a feltételeket. Nem hízelegni akarok ezzel, nekem aztán arra nincs már szükségem. A feljutáshoz és a másodosztályhoz szükséges tárgyi feltételek mellett a személyi feltételek is adottak.

Nyugodtan kijelenthetem, minden divízióban vannak olyan kollégáink, akik tudásban felveszik a versenyt az NB I-esekkel.

És van egy kiváló edzőnk, általa pedig szenvedélyes csapattá váltunk. Nemkülönben pedig nagyon jó játékosokat hoztunk. Ezen a szinten persze, amit muszáj hangsúlyozni. Ha címszavakban kellene válaszolnom a kérdésre, biztonság, nyugalom, eltökéltség, elkötelezettség. Amik nálunk nem csak lózungok.

– De hol van meg a sikerben Kisteleki István szerepe?

– Nem tulajdonítok magamnak nagy jelentőséget. Egyszerűen csak szeretem ezt a sportot. Ahogyan a klubot is. Mondhatom, a második otthonom. Az örökös tagja és bajnoka vagyok, nagyon jó kapcsolatot ápolok minden egyes dolgozójával, a pályamunkástól az elnökig. Ebben a korban már az a legfontosabb, hogy próbáld meg átadni a tudást. Inkább öröm nekem, mint munka a BVSC. Lehet, nekem kéne fizetni, hogy itt lehetek.

– Az sem érdem, hogy le merte Urbán Flóriánt ültetni a padra?

– Nincs érdem. Egy csapat vagyunk, teamben dolgozunk, nincs olyan, hogy Kisteleki István vagy Urbán Flórián mondja meg a frankót.

Közös a felelősség, az értekezletek is közös ülések, azokon minden részletre kiterjedően beszélgetünk, a meccsek kiértékelésétől a pálya minőségének megőrzéséig minden egyes témakört érintünk. Hat-nyolc ember alkotja ezt a csapatot, együtt tűzzük ki a célokat.

Nem akarok one man show-t, ha a rövid külföldi futballtapasztalatomból valamit megtanultam, az az, hogy teamben érdemes dolgozni és gondolkodni.

– Urbán Flórián mégiscsak a magyar futball egyik fenegyerekeként van elkönyvelve, és nem biztos, hogy sokan esélyt kínálnának neki. Ha nincs személyes nexus és közös múlt, hanem csak köszönőviszony, és annyit tud legfeljebb róla, amit olvasni vagy hallani lehet, szerződteti?

– Van egy olyan elvem, hogy feltétlenül megadom a lehetőséget annak, akit az átlagosnál tehetségesebbnek gondolok. Urbán Flórián a futballhoz értő ember, ezt nyilván mindenki tudja. Hogy vehemensebb, mint az átlag, az a szememben erény. Nem tartottam rizikósnak a kinevezését, akkor sem, ha egyébként világéletemben vállaltam a kockázatot. Amúgy meg többször jöttek be a rizikós döntéseim, mint nem. Nem tartottam attól, hogy ne tudnánk jól együtt dolgozni.

– Nem is kell megindokolnia, mégiscsak egy világot látott, korábbi válogatott futballistát választott, de ugye sok sztereotípia és előítélet él az emberekben, Urbánnal szemben az egyik az, túl vehemens, meg kiabálós, régi időket idéző tréner ahhoz, hogy taktikailag elég felkészült legyen.

– Ha már erről beszélünk, nyugodt szívvel kijelenthetem, Flóri taktikai érzéke lényegesen kifinomultabb, mint a magyar átlagé. Rengeteg idejét tölti mérkőzéselemzéssel, tisztában van a mai trendekkel, a játékrendszerekkel, a védekezésbeli és a támadó mintákkal, úgyhogy nagyon jó kezekben van a csapat.

– Általánosságban mégiscsak elmondható a magyar futballról, hogy nagyon rossz a hazai edzők megítélése. Jogos?

– Abszolút. Nem dolgoznak. Nem tesznek bele elég munkát, nincs meg az elképzelésük a futballról. Ha megharagudnak rám, ha nem, ez van.

A mai magyar trénerek képzettsége, felkészültsége messze elmarad a nemzetközi nívótól, emiatt pedig én roppant csalódott vagyok. Fiatal emberek, minden lehetőségük megvan a fejlődésre, még sincs a munkáról határozott elképzelésük, hogy mit jelent egy csapattal foglalkozni.

Remélem, bizonyos szempontból a BVSC sziget, azt legalábbis megkövetelem, hogy aki itt van, dolgozzon, de nincs is ezzel nálunk baj. Fegyelmezett munkarend uralkodik, utánpótlásszinten is.

– Akkor aligha tudna megnevezni legalább három olyan honi trénert, akiket szívfájdalom nélkül leültetne egy Bajnokok Ligája-szereplésre pályázó magyar csapat kispadjára.

– Nemrégiben felhívott egy, a magyar futballt támogató ember, hogy ajánljak neki edzőt az egyik élvonalbeli csapathoz. Nem tudok, feleltem.

– Szomorú…

– Vannak azért fiatalok, akikben kezd a szakmaiság kibontakozni, de nem jutottak el még arra a szintre.

Elég hozzá a két kezünk, hogy megszámoljuk azokat, akik a szakmát igazán komolyan veszik, olvasottak, tájékozottak, beszélnek idegen nyelvet. Reméljük, megkapják az esélyt.

Sajnos van egy nagy csalódásom. Azt reméltem, azok az egykori játékosok, akik már az újkori profi futballban, nyugaton töltötték karrierjük jelentős részét, majd csodát tesznek a magyar futballal, ez azonban nem történt meg. Pedig tényleg hittem benne. Aki megpróbálta, az is inkább csalódást okozott.

– Miért van ez így?

– Mindenkinek megvan a maga magyarázata, biztos sokuk mondaná azt,

nincs itthon megfelelő utánpótlásnevelés, nincs jó vezetői garnitúra, nem olyan a feltételrendszer, mint kint, és ebben nem lehet alkotni, amiben van igazság, de ha mindenki csak vár arra, hogy mindezek megváltozzanak, soha nem jutunk előrébb.

Próbáljuk inkább megteremteni ezeket a feltételeket! Abban hiszek, hogy a tudás előrevisz, nálunk ezért is van meg minden területnek a szakembere, a fizikai felkészítéstől a lelkiig. Van étkezési tanácsadónk, pszichológusunk, a legtehetségesebb gyerekeinknek személyiségfejlesztést nyújtunk, igyekszünk megfelelni a kor követelményeinek. Ha három éve, amikor átvettem a klubot, én is csak jajveszékelek, hogy jézusmária, mi van itt, sehova sem jutunk. Elkezdtünk azonban dolgozni, és ma már ez egy másik klub. Nem szabad elfelejteni, a futball tudomány. A szórakoztatóiparon belül egy tudományos háttérrel bíró sport, anélkül nem lehet magas minőséget nyújtani. Meglepődnek a kollégák, amikor értekezleten egy-két kurrens dologról szólok, Pista bácsi ezt is tudja, csodálkoznak. Amit egyébként utálok. Nem a rácsodálkozásukat, hanem hogy Pista bácsinak szólítanak. De igen, tudom, mert olvasok róla. Azért is vagyok egyébként a főnök, hogy tudjam. Csak javasolni tudom másoknak is, olvassanak, tanuljanak, mert a futball összetett sport, egymillió komponensből áll, és mindnek klappolnia kell, hogy legyen eredmény.

– Azt mondja, hiányzik a munka a magyar edzőkből. De mi még? A tudásvágy? Az ambíció? A jobbá válás szándéka?

– Ez mind. Szerintem, ha az ember beállít a Liverpoolhoz, amellett, hogy mindjárt megfogja az aura, azt érzi, itt alkotnak, dolgoznak, küzdenek a jobbért. A maga területén mindenki alázatosan szolgálja a labdarúgást és a klubját. Nem mintha szabadna magunkat akár csak egy bekezdésben is említeni a Liverpoollal, de ezt követelem meg én is. És ebben a legjobb partner Urbán Flórián. Alázat, szorgalom terén példamutató. Nem tudnék nála jobbat elképzelni. Mi is ki fogunk kapni, de az biztos, hogy akkor is mindent megteszünk majd a győzelemért.

– Az előbb említett urbáni erények önben is bizonyára megvoltak, amikor az 1980-as években nekiindult Németországnak elvégezni az akkori legerősebb iskolát, a kölni edzőképzőt. A tudásvágy hajtotta?

– Csak az. A TF-en a szakedzőit már elvégeztem, az NB III-ban bajnokságot nyertem a Ganz-MÁVAG-gal, treníroztam az első osztályú Vasast, épp elkezdtem a BVSC-ben dolgozni, szóval

négy éve edzősködtem már, volt 100 profi meccsem, amikor rájöttem, nagyon keveset tudok erről a sportágról, hogy hatalmas hiányosságaim vannak. Hogy az a tudás nem elég, amit a TF-en felszedtem.

El lehetett volna persze a Testnevelési Egyetem diplomájával lébecolni, de tudtam, az kevés lenne. Úgyhogy belevágtam, pedig akkor már családom volt gyerekekkel. De meg akartam tudni, miért működik jobban az ő futballjuk. Ez hajtott.

– Mégsem lett azonban ez egy nagyívű edzői karrier. Miért nem?

– Nem mintha sok mindent bánnék, de olykor elgondolkodom, van-e olyan csomópont az életemben, amikor más utat kellett volna választanom. És a kölni főiskola vége, a németországi ajánlat ilyen. Nem egy nagy klub hívott, de egy kiscsapat edzőt keresett, elfoglalhattam volna a kispadját.

Lőw Zsolt a pozitív példa, hogy honnan hova lehet jutni, neki ugye a Lieferingből sikerült a Bayernig, mert kint a tudás, a teljesítmény számít, miközben persze kell egy jó adag szerencse is.

De nem bánom, hogy hazajöttem. Emocionális okok döntöttek, meg persze részben a kényelem, hogy itthon lehetek. Azt hittem mindenesetre, hogy tudok majd változást előidézni, de kiderült, a mi közegünkben alkalmatlan vagyok arra, hogy sikeres legyek. Túlértékeltem magam, a tudást, amit megszereztem, nem mértem fel helyesen a közeget. És ez most nem nagyképűség, mert tisztában vagyok a képességeimmel, tudom, mennyi mindent nem tudok, és az sokkal több, mint amit igen, mégis ezt gondolom. Ha azonban a családomat veszem, hogy milyen jól érzem magam ebben az országban – és ugye nálunk nincs piros-fehér-zöldbe borítva a ház –, Budapesten, nem baj, hogy ezt az utat választottam. Nem sikerült úgy az edzői karrier, ez van. Később viszont sikerült eredményeket elérni a futballban, ilyen a telki edzőközpont megalkotása, mert kellett egy tudásközpont, illetve a vb-bronzérmes U20-as válogatott felépítése a kollégákkal. Édesanyám mondta mindig, kisfiam, sehonnan ne gyere el úgy, hogy nem teszel le valamit az asztalra. Az MLSZ-ben legalább hagytam magam mögött valamit.

– Önről azért akkor is az az általános vélekedés, hogy egy sikeres ember. 

– Kinek mi a siker? Szerintem a boldogság megtalálására kell törekedni. Az én értékelésemben sikeres gyerekeim vannak, a feleségemmel sikeres sportolókat neveltünk, az unokám az U17-es Európa-bajnokságon küzd, az üzleti vállalkozásaim rendben vannak. Ha nem Kisteleki Istvánnak hívnának, elégedetten dőlhetnék hátra, de nem az a típus vagyok, aki megelégszik, minden nap törekszem arra, hogy valami jobbat csináljak. Erre tudom a fiatalokat is buzdítani.

– Maradva még az edzői munkánál. Nyilván nehéz az embernek saját magát objektíven értékelnie, de talán ön tudja. Elvonatkoztatva a közegtől, jó edző volt?

– Edzősködtem Újpesten, a Vasasban, a BVSC-ben is, akadtak jó meccseim, meg sok rossz. De nem megkerülve a kérdést, magamat Magyarországon a futballhoz legjobban értők közé sorolom. Mert megvan hozzá a szakmai tudásom és a vezetői tapasztalatom, hogy ezt ki merjem jelenteni. A BVSC-ben ebben a pozícióban, szakmai igazgatóként tudok kimagaslót alkotni.

– Mégis, hiányzott valamilyen képesség vagy tulajdonság ahhoz, hogy jobb edzővé váljon?

– Bennem is felvetődik a kérdés. Azt hiszem, ha csak edzőnek kellett volna lennem, a legjobb vagyok. De millió más dologgal kellett foglalkoznom a csapat mellett, ami nem lenne egy edző dolga. Így volt ez a Ganzban, Újpesten vagy a BVSC-ben is. Soha nem lehettem csak edző. Remélem, ma a BVSC-ben Urbánnak lehet csak edzőnek lennie. De hogy sikertelen lettem volna trénerként? Nem érzem így. Hiányoztak azok a feltételek, amik például manapság a BVSC-ben garantáltak. Nekünk ugye most a Wallis a főszponzorunk, és tudom, hogy ez álságosan hangzik, de nem elsősorban a pénze kellett, hanem a cég és Veres Tibor tudása. Hogy egy beszélgetésben elhangzik tőle három-négy olyan mondat, ami előrevisz bennünket. Amely mondatok amúgy a magyar labdarúgásból hiányoznak.

Ez a legnagyobb baj. A kultúra hiánya. Magyarországon nincs futballkultúra. Anélkül pedig lehetetlen fejlődni. Sajnos ezt a kultúrát nem igényli a magyar közeg.

– Most fogja azt írni a kommentelő, micsoda zuglói futballkultúra Urbánnal a kispadon…

– Pedig ő pont megtestesíti mindazt, amire szükség van, azzal, hogy a maga területén a maximumot nyújtja.

A kultúra nem arról szól, hogy Wagnert hallgatok az autóban, hanem hogy hogyan rezonálok a közegre, mit teszek érte, Flóri márpedig alázatos munkát és szenvedélyt visz a klubba. Nem mindenki szereti, mert megosztó személyiség, de a futball már csak ilyen. José Mourinhót sem szereti mindenki, sőt, valaki utálja. És lehet, bizonyos értelemben nincs is kettejük közt olyan nagy különbség, csak épp Flóri az újpesti piacon szocializálódott, Mourinho meg Setúbalban és Lisszabonban.

És a különbség nyilván minden szinten megjelenik. Csak erről nem akarunk beszélni. Arról sem, hogy többet kéne Magyarországon edzeni, de ez már az igénytelenség. Olvasom Massimiliano Allegri könyvét, ő 32 pontban foglalja össze a siker kulcsát. Minden mondata üvölt, hogy miért nincs nálunk futballkultúra. Mindenkinek el kellene olvasni a könyvet. Engem érdekelnek mások gondolatai, a véleményük, abból fejlődöm. Előfordult, hogy valahol alkalmazni akartak, de a megbeszélés végén megkérdeztem, ehhez miért kellek én? Én alkotni akarok, ha csak a pénzt kell felvenni, az nem én vagyok.

– Az alkotás leginkább az akadémiákra férne rá, mert bár infrastrukturálisan nagyon is rendben van a futballunk, akárha szakmabeliekkel beszélget is az ember, az utánpótlás-nevelés jellemzése a siralmastól a gyengéig terjed.

– A gyenge erős dicséret. A labdarúgás az edzők és vezetők kezében van, remélem ezt mindenki más is felismerte már. Amíg a klubok vezetése futballspecifikus tudáshiánnyal küzd, nem lesz jobb. Általánosságban elmondhatjuk, nincs meg a futballkultúránk ahhoz, hogy erőteljesen fejlődni kezdjen itthon a labdarúgás. Érthető, ha valaki pénzt akar keresni, de önmagában a pénz utáni vágyakozás elkötelezettség, tudás nélkül semmi. Nem azért kell elsősorban a futballban dolgozni, hogy pénzt keressünk. Azt mindenekelőtt szeretni kell.

Kiemelt kép: bvsc.hu