„Magyarországon rengeteg helyen álprofizmus van” – interjú az NB II-es Kozármisleny asszisztensedzőjével

– Azok közül az edzők közül, akik fiatalon kezdték a pályát, sokan sérülés miatt hagyták abba a futballt és váltottak. Ez az esetedben is így volt?

– Szerettem volna profi labdarúgó lenni, egy ideig hittem is benne. Amikor 22 évesen Ausztriába, a harmadosztályú Union Gurtenhez kerültem, még akkor is úgy álltam hozzá, lehet belőlem valaki. Végigcsináltam a felkészülést, majd a vezetőség úgy döntött, néhány külföldi játékos csak a tartalékcsapatban kap helyet. Pályafutásom során háromszor kerültem közel ahhoz, hogy NB III-as futballista legyek, háromszor nem sikerült. Ezeket jeleknek éreztem. Nem a sérülések miatt nem lettem profi játékos, nem fogom erre. Őszinte voltam magammal, láttam azt is, hogy az NB III-as szintnél nincs bennem több, ellenben úgy gondoltam, ha tanulok és képzem magam, megteszek mindent, amit tudok, az edzői szakmában még elérhetek valamit. Maximalista ember vagyok, nem akartam középszerű játékos lenni. Már 16-17 éves koromban „okoskodtam”, valamit mindig máshogy csináltam volna, mint az edzőim.

És, amikor Ausztriában, a harmadosztályban alig-alig játszottam, úgy döntöttem elkezdtek gyerekekkel foglalkozni. Nem sokkal később felvettek a West Ham United Sporttudományi Egyetemére, be is fejeztem a futballt.

– Őrlődtél valaha azon, hogy nem lettél profi játékos?

– Nem, soha. Tiszta a lelkiismeretem, megtettem mindent, amit tudtam. Nem gondolok arra, mi lett volna, ha elvisz a Fradi vagy jobb edzőim lettek volna. Nincsenek bennem rossz érzések.

– West Ham United Sporttudományi Egyeteme hogy jött képbe?

– Könyvfanatikus vagyok: sportkönyvek, krimik, regények. José Mourinho könyvében olvastam, hogy Portugáliában járt sporttudományi egyetemre, és akkor utánanéztem hova és hogyan lehet jelentkezni. Már a második évemet töltöttem Ausztriában, fociztam, edzősködtem, de azt éreztem, többet szeretnék, többre vágyom. Volt egy jó ajánlólevelem, megcsináltam a felvételit, de még nem lett meg a szükséges angol nyelvvizsgám, ennek ellenére kiköltöztem Londonba, hogy megszokjam az ottani légkört, egy ideig vendéglátósként dolgoztam. Kijött utánam az akkori párom (jelenleg a feleségem és a kisfiam édesanyja) látogatóba, felvázoltam neki, hogy mivel is jár az itteni élet, mert tudni kell, hogy az egyetem éves díja 9000 font volt akkoriban, és még mielőtt elkezdtem volna az egyetemet, úgy döntöttünk, a legjobb az lesz nekünk, ha hazajövünk. Utólag kiderült, jó döntés volt, mert azonnal folytatódott vagy inkább elkezdődött az edzői karrierem.

– Holczer Ádám a vele készített interjúnkban arról beszélt, hogy falja a könyveket, de azt is említette, hogy a magyar labdarúgókra nem épp jellemző az olvasás. Hasonló beállítottságú vagy?

– Rengeteg pénzt el tudok költeni könyvekre. Tizenkét évesen még a Harry Potter-sorozattal kezdtem, majd jöttek a krimik, thrillerek, de nagyon szeretem az önéletrajzi és önfejlesztő könyveket, a spirituális vonalat. A könnyedebb könyvekkel napok alatt végzek. Nemrég vettem meg Michael Cox: Daráló című könyvét, azt nem „darálom”. Nincs értelme annak, ha rohanok vele, mert akkor nem marad meg semmi. Azt is látom, amit Holczer Ádám mondott, hogy a labdarúgás közegében nem a legkedveltebb elfoglaltság az olvasás. Régebben furán néztek rám, amikor könyvet vittem fel a buszra, de már elfogadták, beülök hátra, bújok valamit.

(Forrás: kozarmislenyfc.hu)

– Térjünk rá az edzői tevékenységedre és Ausztriára. Hogyan kezdődött a szakmai utad?

– Az Union Gurten U15-ös csapatának másodedzőjeként kezdtem. Akkor még nem beszéltem folyékonyan németül, így minden egyes edzésgyakorlatot leírtam, elküldtem egy osztrák barátomnak, lefordította, megtanultam előre nagyjából a szöveget, és aszerint tartottam az edzést. Az elején segített az, hogy ismertek a srácok a felnőtt csapatból, be tudtam mutatni a gyakorlatokat, olykor beálltam közéjük, elfogadtak. Ha el is rontottam egy-két szót, könnyebben túllendültünk rajta. Ahogy egyre több edzést tartottam, úgy tudtam jobban németül, és lett könnyebb.

Jó lett volna, úgy nekikezdeni, ha elvégzek előtte egy edzői tanfolyamot. Legalább tudom, hogyan kell felépíteni egy edzést, és megértem, nem olyan egyszerű edzést tartani, mint azt játékosként elképzeltem. Most már tudom, mindennek oka van.

– Ausztria után Magyarországon, Kozármislenyben dolgoztál. Mik voltak az első megfigyeléseid a különbségekről?

– Kezdő edzőként az ember ilyeneket nem vesz észre, örül az első kis csapatának, de ahogy egyre inkább belemélyül a szakmában és nyitott szemmel jár, észrevehet érdekes dolgokat. Magyarországon rengeteg helyen álprofizmus van. Mindennek rendben kell lennie papíron, minden edzést fel kell tölteni, de annak, ami a rendszerben látszik, annak a pályán a fele sem köszön vissza. Tele vagyunk olyan vezetőkkel, akik elméletileg mindent tudnak, mégis ritka, hogy az edzésen elkövetett esetleges edző hibák megfelelően lennének javítva, kommunikálva. Ausztriában minden csütörtökön majdnem ugyanazt a három gyakorlatot csináltuk, de az intenzitás, a tempó sokkal magasabb volt, mint Magyarországon. Mentalitásban, hozzáállásban nagy a különbség. Hogy ennek mi az oka, nehéz megmondanom. Azt láttam, amikor a gyerekek vagy a felnőttek edzésre mennek, akkor csak azzal foglalkoznak. Nincs más, csak a foci.

Az is érdekes, hogy Ausztriában nem kellett a gyerekeknek könyörögni, hogy edzésre járjanak pedig ott az infrastruktúra jóval szerényebb volt, mint Magyarországon – még annak ellenére sem, hogy magyar edző dolgozott velük. Ugyan Magyarországon nem dolgoztam 14-15 évesekkel, de többször hallottam, hogy nyáron nem jönnek edzésre, mert elmennek nyaralni. Ugyan nem vagyok öreg, 28 éves, de amikor tini voltam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy augusztusban nyaralni menjek. A szüleim tudták, hogy kezdődnek az edzések, nekem pedig ott a helyem. Manapság ez máshogy működik.

– A Kozármisleny utánpótlásában, az alsó szekcióban (U7–U13) kezdtél dolgozni.

– Amikor a Kozármislenyhez kerültem az első edzésen két gyerek jelent meg. Azután kezdtek többen lenni, hogy látták, jó edzéseket tartok, törődöm a gyerekekkel, illetve akkoriban tértek vissza a régi mislenyi sikeredzők, és sikerült több lelkes fiatal edzőt is bevonni, akikkel együtt közösen jó úton indultunk el, nagyszerű lehetőség volt a fejlődésre szakmailag. Most már ott tartunk – és ez köszönhető a klub szemléletváltásának is –, hogy már a környékbeli gyerekek is szívesen jönnek hozzánk, a PMFC után a Kozármisleny az a klub ahová a gyerekek és a szülők egyaránt szívesen tartoznak. Augusztusban sincs leállás. A gyerekek a nyári táborban szó nélkül rohangálnak a 40 fokos hőségben a műfüvesen pályákon. Némelyik olyan koszos a granulátumtól, hogy a szüleik rájuk se ismernek. Megállás nélkül fociznak. És állítom, legtöbbjüknél nincs Xbox, csak focizni akarnak.

Nagy a felelőssége egy utánpótlásedzőnek. És ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Elképesztő módon tudjuk motiválni vagy éppen demotiválni a gyerekeket. Félistenek vagyunk számukra. A gyerek olykor jobban szót fogad az edzőnek, mint az anyukájának.

Volt három, vékonyka gyerek, akik csak sült krumplit ettek, elbeszélgettem velük, hogy Messi, Ronaldo vagy Haaland azért is ilyen jó, mert ettek mást is, mint sült krumplit. Két hét múlva hívtak a szülők, hogy a gyerekek azóta húst, gyümölcsöt, zöldséget esznek, olyanokat, amiket előtte nem. Edzőként példát mutatunk, rajtunk is múlik, milyenek lesznek a gyerekek.

(Forrás: kozarmislenyfc.hu)

– Miközben a magyar utánpótlásban dolgozó edzők anyagi megbecsültsége alacsony. Hogyan vélekedsz erről a jelenségről?

– Amikor elkezdtem edzősködni az U11-es korosztálynál, akkor örültem, hogy kaptam munkát, lehetőséget, és nyilván mindenki a létra legalsó fokáról indul. Amikor az ember pályakezdő, akkor az anyagi része is egyértelműen alacsonyabb, ez mindenhol így működik. A szövetség sok támogatást ad a kluboknak, amit mindenki próbál a saját legjobb tudása szerint felhasználni, ki erre, ki arra. 2010 előtt jóval szerényebb lehetőségek voltak minden téren, ezért sokan az elején az eszköztárak frissítésére és a környezet szebbé tételére fordították az összegeket. Azt sem mondom, hogy nem kellet ez a frissítés a kluboknak, fontos, hogy a gyerekek szép mezben, jó labdákkal és megfelelő környezetben eddzenek, de szerintem most, hogy ez az infrastrukturális fejlődés megvalósult, sokkal többet kelleni fektetni a szellemi tőkébe. Az edzők és a vezetők képzéseibe, illetve költségeikbe, hiszen mindenki tudja, hogy egy-egy tanfolyam – legyen az a szakma bármely területe – nem olcsó.

Visszatérve, az első évben motivált voltam, ahogy mindenki az, de ne legyünk állszentek, mindenki pénzből él, és egy nap 24 órából áll. Szerencsés voltam, mert a klub többet látott bennem, és megkaptam a belépőjegyet a felnőtt foci világába, amiért sosem lehetek elég hálás, de ha nem kértek volna fel a második, Kozármislenyben töltött évemben arra, hogy az NB III-as keretnél dolgozzak, akkor a helyzetem nyilván nem lett volna ilyen „egyszerű”. A következő két évben dolgoztam a gyerekeknél, az NB III-as csapatnál, hétvégén egyéni képzéseket csináltunk az akkori mentorommal, Pókos Csabával, emellett pedig értékesítőként dolgoztam a Focivilág nevű, sportszereket forgalmazó cégnek. A végére kezdtem teljesen kiégni. A következő évre sajnos nem sikerült megegyeznünk, így kerültem a III. Kerületi TVE-hez, továbbra is Aczél Zoltán segítőjeként. Ez volt az első évem, hogy csak a futball volt a munkám, de nem titok, Budapesten is láttam érdekességeket. Az ottani edzők a pesti árak mellett olyan keveset keresnek, hogy nem értem, hogyan tudnak megélni. Másik munkát pedig nem engednek nekik, vagy csak titokban, a klub háta mögött. Az a baj, hogy ez a hozzáállás oda vezet, hogy az edzők előbb-utóbb kiégnek, és nem lesz a gyerekek mellett senki. Összeségében azt mondhatom, szerencsés vagyok, de minden tiszteletem azoké a kollégáké, akik a főállásuk mellett ennyit áldoznak a magyar futballért és a gyerekekért.

– A III. Kerületi TVE-nél egy év után a 2023–2024-es idényben már a Kozármislenynél dolgozol együtt Aczél Zoltánnal mint asszisztens és erőnléti edző. Mi a feladatod?

– Nagyjából ugyanaz a feladatom, mint akkor, amikor a 2021–2022-es idényben veretlenül bajnoki címet nyertünk. A hazai mérkőzéseket elemzem, felelős vagyok a csapat erőnléti állapotáért, a meccs utáni kompenzációs edzésért, és ha szükség van rá, a védelemmel is foglalkozom, illetve a többi gyakorlatot is nagy örömmel vezénylem le amit a mester rám bíz. Teszem mindezt úgy, hogy nincs hivatalosan erőnléti edzői képesítésem, de remélem sikerül megszereznem a papírt, ha az MLSZ elindítja a tanfolyamot. Minden, amit tudok, azt könyvekből, online, fizetős tanfolyamokból és a másik mentoromtól, Aczél Zoltántól tudom, hálás vagyok neki, hogy ilyen bizalommal van irántam évek óta. Nagyon örülök annak, hogy visszatérhettem Kozármislenybe, ahogy annak is, hogy Magyar Márk klubigazgató meglátta benne korábban a lehetőséget.

– Fiatal, mindössze 28 éves vagy, a Kozármisleny jelenlegi keretében pedig vannak nálad idősebb labdarúgók. Ez nem okoz gondot a mindennapokban?

– Nagyon sok olyan játékos van itt, akivel együtt nőttem fel, együtt játszottam az utánpótlás vagy egymás ellen. Kellett egy kis idő, mire megszoktuk, amíg az edzés tart nem haverok vagyunk, de utána bátran kereshetnek bármivel kapcsolatban. Mindig szívesen tartom az edzői stáb és a játékosok között a kapcsolatot. A III. Kerületi TVE-nél egy kicsit aggódtam az elején, ott azért jóval több nálam idősebb játékos volt, de mivel Rajczi Peti beállt mögém, a csapat pedig őt követte, így gyorsan rájöttek az idősebb, NB I-et is megjárt játékosok, hogy tudom a dolgom, jót akarok nekik. És mindig próbálok változatos edzéseket csinálni, ez pedig szimpatikus a labdarúgóknak.

– A fiatal edzőket nehezen fogadja be a magyar közeg. Ez állítás megállja a helyét?

– Nem a játékosok, inkább kicsit a szakma közege az, amelyik nehezen fogadja be a fiatal edzőket. Tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge ne vegye magára, én ebben is szerencsés vagyok, mert mind a két stáb, amellyel dolgoztam, modern és nyitott gondolkodású volt.

Visszatérve, legfőképpen a szakmának arról a részéről van szó, akik egykor esetleg magasabban jegyzett játékosok voltak, és most edzősködnek, miközben nem hajlandók nyelvet tanulni, olvasni, tanfolyamot végezni. Akik szeretik az állóvizet. Nemrég végeztem el a B-licences tanfolyamot, sok tehetséges, fiatal edző van. Tanulnak, képzik magukat. Álmodok egy olyan magyar futballról, ahol véget ér az edzőkeringő, nem lesz az a sogór-koma, aki állást ad ezeknek a szakembereknek, és akkor majd jöhet egy új generáció. Magyarországon előbb-utóbb eljutunk oda, hogy olyanok is lehetőséget kapnak, akiknek kevesebb labdarúgó-tapasztalatuk van, vagy épp nem rendelkeznek olyan befolyásos ismeretségi körrel, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy a futballmúlt előny és hasznos, de azt gondolom, ez nem elég egy sikeres karrierhez. Sokat kell még fejlődnie a magyar focitársadalomnak, nyitottabbnak és elfogadóbbnak kell lennünk.

Aczél Zoltán a Kozármisleny régi-új vezetőedzője (Forrás: kozarmislenyfc.hu)

– Említetted az álprofizmus szót, mire gondolsz pontosan?

– Amikor papíron minden rendben van. Az a fontos, hogy az MLSZ-nek legyen minden elküldve, feltöltve, megcsinálva, miközben a gyakorlatban, a való életben az ellenkezője jelenik meg. El kell küldeni a szövetségnek az edzésvázlatokat, hogy ellenőrizhessék, de az, hogy van megtartva az edzés, már sokszor senkit nem érdekel. Láttam már olyan körzetközpont bemutatót, ahol a körzetközpont felügyelőjét annyira érdekelte az edzés, hogy ki sem jött a büféből.

– A 24.hu készített egy remek interjút Elek Gáborral, aki idézi Tord Ellingsent, a férfi kézilabda-válogatott korábbi erőnléti edzőjét. „Ti tényleg abban hisztek, hogy mi, norvégok mások vagyunk? Dehogy vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti! Csak mi nem utáltatjuk meg a gyerekekkel 16–17 éves korukig a sportot. Ti a gyerekeiteket csalni tanítjátok meg, aztán csodálkoztok, hogy felnőttkorra milyen lesz a mentalitásuk” – szól az idézet. Mit gondolsz, megutáltatjuk a gyerekekkel a sportot?

– Ravasz nép vagyunk, az biztos. És szeretem, amikor a gyerekek ravaszak. Megtalálják a kiskapukat, de a rövidebb út szerintem nem mindig vezet oda, ahova gondoljuk. Az eredményből vezetünk le mindent. Csak az számít. Ha a gyerek kap egy érmet, a szülő azonnal posztolja. Társadalmilag úgy vagyunk bekötve, hogy az eredményeinket mutogatjuk. Vagy: mit kérdez egyik edző a másiktól, azt, hogy mi lett az eredménye a meccsnek. És nem azzal foglalkozunk, hogy az adott héten, hónapban gyakoroltak visszaköszöntek-e a meccsen. Nem a teljesítményre, a fejlődésre, az eredményre vagyunk kíváncsiak.

De nézhetjük a témát máshonnan is, mivel az eredmény a fontos, sokan nem variáljuk a gyerekek posztjait. Enélkül azonban a csatár nem tanulja meg, hogyan kell védekezni, és fordítva. Szerintem egy 11-12 éves gyereknek még ne legyen állandó posztja. Nem szabad leszabályozni.

– Mik a középtávú céljaid?

– Jelenleg a Misleny és a biztos bentmaradás mellet a család az első, és az, hogy a kisfiamnak és a feleségemnek megfelelő otthont teremtsek, de ha végre a szövetség elindítja az erőnléti képzést, akkor azt mindenképp meg szeretném csinálni. Utána az A-licenc a következő. Minél több képzés, minél több tudás felszedése. Amíg az élet engedi, szeretnék a mesterrel és a stábbal maradni, minél többet ellesni tőlük. Utána szeretném kipróbálni magam vezetőedzőként, kíváncsi vagyok, megállnám-e a helyem. Hosszú távú cél, hogy az NB I-ben dolgozzak, amit – nagyképűség nélkül – reálisnak tartok, a kérdés csak az milyen szerepkörben. Az álmom pedig Angliában vagy az Egyesült Államokban dolgozni, ami nyilván nagy ugrásnak tűnhet innen, Baranya vármegyéből, de merni kell nagyot álmodni. Mind a két helyen éltem, örök szerelem mind a kettő.

Kiemelt fotó: kozarmislenyfc.hu