Majdnem abba kellett hagynia a kézilabdát, hamarosan a Győr kapuját védheti Sandra Toft

Ismerjük meg most a dán klasszist saját szavainak köszönhetően az EHF portrésorozatából.

Ha azokat az eseményeket listázom, amelyek engem emberként és sportolóként meghatároztak, mindenképpen az autóbalesetemet kell az első helyre tennem, ez ugyanis máig végigkíséri az életemet. 2009 áprilisában épp hazafelé tartottam, miután meglátogattam a húgomat születésnapján. Az éjszaka közepén voltunk, Dánia egy kietlen területén. Az autóm megcsúszott és majdnem 60 méterre került az úttól, igaz, ezekre egyáltalán nem emlékeztem, csak utólag mesélték el.

Hatalmas szerencsém volt, mert pont jött egy autós, aki látta, mi történt, és bár nem tudott segíteni, kihívta a mentőket, akik hamar a helyszínre érkeztek. A korházban aztán kiderült, hogy eltört a nyakam és mindkét kezem. Ha néhány milliméterrel arrébb szenvedek sérülést, nyaktól lefelé lebénulok. A helyzet tehát igen komoly volt, nekem mégis az volt az első kérdésem: kézilabdázhatok még?

Az orvosok semmit sem tudtak ígérni, de szerencsére visszatérhettem, igaz, olyan kemény rehabilitációban volt részem, mint egyik másik sérülésemnél sem. Mindenesetre, amint lehetett, rögtön edzeni kezdtem, ami egyébként visszanézve talán túl korai is volt, de nem lehetett megállítani. Öt hónappal a balesetem után már játszottam, nyilván az is hatalmas motivációt jelentett, hogy klubom, a Holstebro feljutott a dán első osztályba. Hirtelen olyan játékosokkal kerültem szembe, mint Cecile Leganger vagy Linn-Kristin Riegelhuth, előbbi ráadásul egy FC Copenhagen elleni meccs után odajött hozzám, és elmondta, hogy elképesztő teljesítményt nyújtottam ahhoz képest, ami történt. Ez volt az a mérkőzés, ahol éreztem, hogy igazán visszatértem.

A kézilabdához kapcsolódóan is voltak persze sérüléseim, ezeket egy kapus nem igazán tudja elkerülni. A játék folyamatosan gyorsul, egyre erősebbek a lövések, ez pedig számunkra nagyobb kockázatot jelent, de a kapuban állva ezen nem szabad gondolkodnod. A védés az védés!

Pályafutásom kezdetének legmeghatározóbb pontja a Metz elleni EHF-kupa-győzelem. Egy kicsi és fiatal klub voltunk, és persze, az ember álmodozik, de nem sok esély volt arra, hogy elérjünk egy ehhez hasonló sikert. A döntőben az első meccset négy góllal veszítettük el hazai pályán, majd nem repülővel, hanem busszal mentünk Franciaországba. De emiatt senki nem bosszankodott, mert a döntőben voltunk. Ez jól mutatja a mentalitásunkat, ami hozzájárult ahhoz, hogy a visszavágót öt góllal nyertük meg. Amikor visszafelé indultunk, megálltunk az első benzinkúton, a klubelnök pedig azt mondta: „lányok, vigyétek, amire szükségetek van!”. Mondanom sem kell, kiürítettük a boltot, visszatérve pedig az egész város velünk ünnepelt.

2014 nem volt ennyire kellemes. Az egyik térdemet hét alkalommal is műtötték, és a felépülésem sem haladt igazán jól. Azt éreztem, hogy megreked a pályafutásom, de ezen a ponton jött a Larvik hívása. Először nem is értettem, hogy egy topcsapat miért rám gondol, az ottani vezetők azonban nagyon készségesek voltak, azt mondták, hogy segítenek a felépülésben és abban, hogy topkapussá váljak. Így hát nem gondolkodtam sokat, elfogadtam az ajánlatot.

Norvégiába igazolva minden megváltozott. Az első kinti napomon hazatelefonáltam, mert hirtelen nem éreztem fájdalmat, megszabadultam azoktól a szorongásoktól, amelyek a sérülésem miatt bennem voltak. És szerencsére, bár azért kopogjuk le, azóta egyáltalán nem volt problémám a térdemmel. A Larviknál nagyon máshogy edzettek, mint amihez én hozzá voltam szokva, keményen dolgoztunk, de közben nagyon figyeltek a testükre is.

Kalandos úton jutott el Győrbe a dán kapus (Forrás: Nemzeti Sport)

Eleinte persze nagyon izgultam. Olyan játékosok vettek körbe. mint Gro Hammerseng-Edin vagy Nora Mörk, tartani kellett tehát a szintet. Ettől függetlenül, ha nem volt jó a védekezés, nem igazán mertem szólni. Mármint ki vagyok én ahhoz, hogy megmondjam Karoline Breivangnak vagy Marit Fradjordnak, hogy mit csináljon? Az első évem rögtön zseniálisan sikerült, bekerültem a Bajnokok Ligája Final Fourba, én lettem az All Star-csapat kapusa.

2017-ben aztán a klubbal közös történetem véget ért, ennek részben gazdasági okai voltak, illetve motivált, hogy hazatérve végre megnyerjem a dán bajnokságot. Így mikor Jesper Jensen hívott, megint csak nem haboztam. Talán a második évünk volt a legjobb, egész szezonban remekül játszottunk, ugyanakkor az idény közepén jött egy kritikus pont. A 2018-as Európa-bajnokság borzasztóan sikerült, ekkor pedig azt éreztem, hogy ha valaha szeretnék igazán nagy eredményt elérni a válogatottal (a tavalyi vb-n sikerült, hiszen a dánok bronzérmesek lettek – a szerk.), kihívások elé kell állítanom magamat.

Nem esett eddig szó a családomról. Gyerekként irányító szerettem volna lenni, de édesanyám, aki akkor az edzőm volt, azt mondta, hogy a kapuban tudok igazán kiteljesedni. 14 éves koromig ő segített a felkészülésben, és egyébként a mai napig is gyerekekkel foglalkozik. Segített eljutni a határaimig, nála sosem volt megállás.

Kiemelt fotó: BT