Marad bőven hiányérzet – kritika a „Nevem Zlatan” filmről

Majdnem pontosan tíz évvel az „Én vagyok Zlatan” (I Am Zlatan; Jag är Zlatan) című könyv megjelenését követően készült el az Ibrahimovicról szóló film. Ez egy jó lehetőségnek kínálkozott arra, hogy a nézőközönség egy kicsit eltávolodjon a felszíntől, és közelebb kerüljön napjaink egyik legeredményesebb támadójának személyiségéhez. Hogy esetleg válaszokat kaphasson arra, miként lett egy Malmö szegénynegyedében felnövő fiatalból világsztár.

„Visszatérünk ehhez a kiszolgáltatott sráchoz, megérteni, hogy mennyire sérülékeny természet volt, és milyen közel állt ahhoz, hogy a bűnözés útjára lépjen”

– fogalmazott a könyv írója, David Lagercrantz még a film megjelenése előtt.

Annyi bizonyos, Jens Sjögren rendező próbálja elkerüli a klisés sportfilmes formulákat, a hangsúlyt inkább a pályán kívüli eseményekre, történésekre helyezi. De, az azért nem állítható, hogy valójában tényleg megértjük Zlatan sérülékeny természetét, azt, milyen közel is állt ahhoz, hogy a bűnözés útjára lépjen.

Jut is, marad is

A „Nevem Zlatan” kettős érzéseket kelt. Egyrészről: a 100 perces alkotás szórakoztató, kellemesen elringat. Amikor úgy van, kellően sötét, amikor kell, kellően grandiózus. A dinamikus kameramozgások segítenek abban, hogy még átélhetőbbé váljanak a futballpályán történő események. Van, hogy úgy érezzük, mintha együtt sétálnánk le Zlatannal az Ajax edzőpályájáról. Ott van minden benne, amire csak szükség lehet: nehézség, nélkülözés, futball, siker, pénz, csillogás, érzelem. A 17 éves Granit Rushiti elég jól visszaadja a biciklit lopó, edzést elsumákoló Zlatan karakterét. Az emberét, aki egyszerre zseni és öntörvényű. Az ügynökével, Mino Raiola (Emmanuele Aita) való beszélgetései pedig kifejezetten szórakoztatók. Érezhető, hogy Mino azon kevesek egyike, akik pontosan tudják, hogyan bánjanak egy olyan önfejű tehetséggel, mint Zlatan.

Mintha a rendező sem tudná eldönteni, kiből, miből mennyit is adjon. Ebből következik, hogy a film mindenbe belekap, de semmit sem fejt ki igazán. Annak, aki többre vágyik egy-egy felvillanó külső-belső konfliktusnál, „traumánál”, csalódnia kell.

Azt, hogy a kis Zlatan jugoszláv bevándorlók gyermekeként született Svédországban, előbb tudjuk meg a Wikipédiáról, mint a róla készült filmből – pedig személyiségének fontos eleméről van szó. Annyi gyorsan kiderül, hogy a szülők külön élnek. Édesapja, Sefik számára fontosabb a sör és a (valószínűleg a délszláv) háborúról szóló híradások, mintsem, hogy legyen étel a hűtőben. Kettejük metszéspontja Muhammad Ali imádatában és az önfejűségben leledzik. Édesanyja jellemének ábrázolása szintén felszínes. Egyik pillanatban még egy gondterhelt, szülői funkcióját nehezen betöltő nőt látunk, akitől elveszik a fiát, nem sokkal később pedig már egy kiegyensúlyozottabb személy képe tűnik fel. Hogy a változást mi okozta, miért olyan, amilyen, az rejtély marad.

Annyi bizonyos, hogy a kis Zlatan sokszor éhes és bőven akad vele gond. Problémás személyiségére nemcsak a szülei utalnak többször („veled mindig van valami baj”), de láthatjuk, amint az iskolában konfliktusba kerül a tanárokkal. És azt is, ahogy a lakótelepi haverjaival autót lop, petárdát dobál.

Zlatan ehhez képest csak egy valamiben jobb náluk, abban, hogy tehetségesebb, de ennek ábrázolása is többre lett volna hivatott. Egy-egy hosszabb vagy rövidebb snitten, edzői megszólaláson kívül az enged következtetni tehetségére, hogy a rendező időben előre-hátra ugrálva bemutatja, hogy Ibrahimovic épp az Ajax játékosaként edz, futballozik, rugdossa a reklámtáblát vagy épp fektet el hat NAC Breda-védőt. Az ellenben többször kitűnik, hogy Zlatan önző, nem feltétlenül csapatjátékos, emiatt a Malmőből ki is akarják közösíteni.

Ahogy a bevezetőben is említettük, talán dokumentumfilm formában, több, rövidebb részben, eredeti felvételekkel jobban rá lehetett volna mutatni arra, miért is olyan Zlatan, amilyen...

Kiemelt fotó: jegy.hu