„Maradona be sem kötötte a cipőfűzőjét, úgy vágott nekünk kettőt” – interjú Varga Attilával
Egy korábbi interjúalanyunk, Aczél Zoltán a Kozármislenyt, egy másik egykori újpesti futballista, az 1990-es évek elején Diego Maradona ellen is csatázó Varga Attila a Kazincbarcikát vitte fel tükörsimán az NB II-be. A közeli barcikai, s a régmúltbeli nápolyi élményeket is felidéztük vele.
null
– Már ne is haragudjon, de az az októberi vereség Kisvárdán! Így elcsúfítani egy ilyen szép szezont!
– Bocsánat… Amúgy ez egy nagyon sűrű időszakban történt. Csütörtök este még a DVTK-val játszottunk kupameccset, vasárnap pedig már utazhattunk Kisvárdára, ahol a ráadásban kapott góllal maradtunk alul.
De a szezon tényleg szép lett, és a végére is maradt célunk: annál az egynél többször nem kikapni, 100 pont fölé jutni, legalább 100 rúgott góllal.
– Mindjárt az első tíz fordulóban kilenc győzelmet arattak, többször kiütéssel nyertek. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ebből sima feljutás lesz? Vagy a szezon előtt sem volt ez kérdés?
– A feljutás céljával vágtunk neki az idénynek, engem is ez motivált, amikor elfogadtam a kazincbarcikai ajánlatot. Az elején azért három-négy csapatnak ugyancsak megvolt az esélye a bajnoki címre, de tudtuk, a minőség megvan bennünk, ami elengedhetetlen az eredményes munkához. Ehhez jött a játékosok áldozatvállalása, akaratos futballja, tehetsége, ez az elegy vezetett sikerre. A nyolcadik-kilencedik forduló jelentette az áttörést, onnantól végig vezettünk, és ha a folyamatos győzelmi kényszerben akadtak is nehezebb periódusok, rendre hoztuk magunkat. A mérések alapján pedig az első pillanattól fogva érzékeltük, joggal bízhatunk az osztályváltásban.
– Mivel nőttek ennyire a mezőny fölé?
– Összetett kérdés, a siker nem csak a csapat vagy az én érdemem, legalább annyira a klubé is. Stabil a háttér, nyugodt körülmények között dolgozhatunk. A társaság végig hitt abban, elérjük a célunkat, és intelligensen felmérte, csak a megfelelő áldozatvállalással, nagy erőfeszítéssel, a hitünket megőrizve lehetünk sikeresek. Meg is érdemelték az aranyérmet a srácok.
– Egy ilyen sikeres idény után keresik magasabb osztályból az edzőt?
– Télen érdeklődtek irántam, beszélgettünk, a Barcikával is felvette a kapcsolatot az értem bejelentkező klub, ennél azonban nem jutottunk tovább. Azóta nem kerestek, talán azért sem, mert a kazincbarcikai vezetők és a magam részéről is egyértelművé lett, együtt kellene folytatnunk, így újabb két évre aláírtam. Nem vagyok amúgy türelmetlen, ha valaki úgy gondolja, érdemes lenne az első osztályban is kipróbálni engem, állok elébe, de úgy fest, maradok Barcikán.
képaláírás– Nem először farag pedig bajnokcsapatot, megtette ezt ugyancsak a harmadosztályban egymás után kétszer a Soroksárral, a Ceglédet szintén felvitte a másodosztályba. Mit gondol, idehaza inkább csak legyintenek ezekre a sikerekre?
– Remélem, hogy nem. Azért az NB III félprofi osztály, szerintem egyik NB-s bajnokságban aratott sikert sem szabad lebecsülni. Szóval remélem, hogy senki nem legyint, és azt is, hogy az NB II-ben is meg tudom mutatni magam.
Állásért bejelentkezni biztos nem fogok. De ha valaki úgy gondolja, az 53 éves Varga Attilát négy bajnoki címmel az első osztályban is ki lehetne próbálni, azt örömmel venném.
– Járt már ugye feljebb, Siófokon 2017-ben, amikor a 11. fordulóban vette át a másodosztályban kieső helyen álló együttest, amelyet felhozott a 13. helyre. Edzői szempontból sikeres szezon volt az is?
– Hogyne. Alig volt pontja a csapatnak, amikor átvettem, padlón voltak a játékosok, nem csak szakmailag, mentális szempontból is sokat kellett dolgoznunk azért, hogy változtatni tudjunk a helyzeten, de sikerült, 45 pontot szerezve maradtunk bent. Sokféle feladatot kell egy edzőnek karrierje során megoldania, akkor a másodosztályú tagság megőrzése volt az.
– Egy mélypontja akadt talán csak a szezonnak, amikor egy nyíregyházi vereséget követően az utolsó perben hibázó Lorentz Mártont a nagy nyilvánosság előtt élesen kritizálva, a kamerák előtt zavarta vissza az U19-esek közé. Másnap mindjárt bocsánatot kért. Őszintén, vagy felszólításra?
– Őszintén, természetesen. Nem vagyok az a megjátszós fajta, nem szoktam színlelni. Ami a szívemen, az a számon, a kirohanásomkor is ez történt. Nem kellett volna, másképp kellett volna reagálnom, de az ember hibázik. Megosztó nyilatkozat volt, aminek azért volt előzménye, azt viszont megtartanám magamnak.
– Ami igazán fontos számomra az egészből, hogy nem átallott bocsánatot kérni. Manapság márpedig azt nem annyira szokás. Belátni, ha hibázunk.
– Én így szoktam. Ha sírnom kell, sírok, ha nevetni, nevetek, de sosem színlelek.
– A bocsánatkéréssel talán még nőtt is a játékosok szemében?
– Akkor eléggé el voltunk azzal foglalva, hogy a célunkat elérjük, azaz, hogy bennmaradjunk, elsősorban arra koncentráltunk, de leültem néhány játékossal, akiknél úgy éreztem, ebben a helyzetben jobb kibeszélni a dolgokat.
– Szokás mondani, a bizalmat elnyerni nehéz, annál könnyebb viszont elveszíteni. Így van ez az edzőknél is?
– Persze. Az edző munkája nem szűken futballszakmai, a pedagógia, a pszichológia ugyancsak része a hivatásunknak. Ha nincs meg az összhang vagy a kémia, nem működik a kapcsolat. Kazincbarcikán is törekedtem arra, olyan karakterű keret alakuljon ki, amelyikkel tudok együtt dolgozni. Korábban mondjuk sokkal közelebb engedtem magamhoz a játékosokat, ma már nincs így.
– Megbánta?
– Inkább tanultam belőle. A játékosok kihasználják a helyzetet, jobb távolságot tartani, vagy legalábbis megtalálni az arany középutat. Különben a fejedre nőnek. Nem mindig, mert előfordult, hogy közel kerültek hozzám, mégis nagyon sikeresen dolgoztunk együtt, mint Soroksáron, ahol imádtam edzősködni.
– Ahhoz mi kell, hogy a futballista a falon is átmenjen az edzőjéért?
– Őszinteség, hogy szakmailag hiteles légy. Ha ez megvan, plusz minőségi a játékoskeret, jönnek a győzelmek és elindulhatsz egy sikeres úton. A győzelmek tudják igazán összekovácsolni az öltözőt. Az edzőknek megvan a maguk elképzelése, nekem is, azt megmutatom táblán, videón, animációkat készítve, majd a gyakorlatban is, és ha minden klappol, a játékos boldog, örömmel lát hozzá a munkához, alig várja, hogy meccset vívhasson. 47 mérkőzést játszottunk az idén, ezen a szinten ez azért nem semmi, de minden egyes pillanatát élveztük.
– Van edzői ideálja?
– Semmiben sincs ideálom, se autóban, se nőben, szeretem a szépet, a jót, a tudatosat, azt, aki mer kockázatot vállalni, szeretem a sikert. Futballszakmai szempontból nagyon kedvelem az olasz stílust, nem a defenzivitása miatt, hanem mert annyira tudatos.
– Milyen típusú futballt igyekszik a saját csapataival megvalósítani?
Nálam nincs olyan, hogy támadófutball, meg védekező futball, nem is tudom, ezek mit jelentenek. Nálam mindenki védekezik és mindenki támad. Szeretem, ha bátrak vagyunk, ha adott esetben felvállaljuk a rizikót, miközben vannak szabályaim. Ilyen a kettő-egyes szabály, hogy az ellenfél térfelén kötelező kockázatot vállalni a labdásnak, mert mindig van mögötte valaki, aki kisegíti. Szeretem alaposan megszervezni a védekezést, s abból az átmeneteket. A kevés kapott gólunk, illetve a sok rúgott azt bizonyítja, merünk labdaszerzés után futballozni. Az NB II nyilván más lesz, de ott sem toljuk be a buszt a tizenhatosunkra.
– A női futballba is tett egy kitérőt, amikor két éve elfogadta az MTK ajánlatát. Miért? Nem érkezett megfelelő ajánlat a férfi szakágból?
– Egyáltalán nem kényszerből vállaltam el, akkor épp Gyöngyösön dolgoztam, a kíváncsiság hajtott a női futball felé. Fogalmam sem volt addig, hogy érdemes viszonyulni a női labdarúgáshoz, szerettem volna a pedagógia terén is fejlődni, mert azért egy női csapat irányítása egészen más megoldásokat követel, mint a férfié, máshogy kell hozzájuk szólni, más stílusban. Sokat tanultam abból az időszakból, de őszintén bevallva visszavágyódtam a férfi futballba, mert az nem elégített ki, hogy az MTK-val akkor is nyerünk 5-2-re, ha megfogyatkoztunk. Egyedül a Fraditól kaptunk ki, az összes többi meccsünk sima volt. De sok tapasztalattal gazdagodtam, azok közül is a legfontosabb, hogy nem kell mindig hibást keresni. Igyekeztem a lelkükre hatni, négy- vagy hatszemközti beszélgetésekkel megérteni őket, illetve hatást gyakorolni rájuk, s kiderült, működik a dolog, így aztán a férfiak közé visszatérve is alkalmaztam a módszert. Mindig is nagyon érdekelt a futball mentális vetülete, az edzői munkám fontos részének tekintettem, a női futballban szerzett tapasztalatok megerősítettek abban, mennyire fontos a lelkekre hatni.
– Kérdezném, hogyan lehetne itthon népszerűbbé tenni a női focit, elvégre nyugaton sokszor hatalmas közönség előtt játszanak a hölgyek, de hát idehaza a férfi futballban is néhány ezren lézengenek csak a lelátón.
– Főként idehaza a futballt a férfiak sportágának tartják, még mindig disszonáns itthon, amikor nők futballoznak, mintha csak női bokszot, vagy ketrecharcot néznénk, szóval nehéz lesz.
– Amikor viszont ön futballozott, jóval többen voltak a stadionokban, egy bizonyos meccsről nem is szólva. Azt legalábbis kevesen mondhatják el magukról, hogy BEK-mérkőzésen futballoztak Diego Maradona ellen. 21 évesen adatott meg önnek ráadásul.
– Hú, de régen volt…
Pályafutásom kétségtelenül kitörölhetetlen emléke. Csak ámultunk és bámultunk Nápolyban az ottani körülményekkel szembesülve, az Isteni Diego ellen játszani pedig egészen felemelő volt. Más szempontból meg finoman fogalmazva is tanulságos, mert leginkább csak a hátát láttuk. Mindig azt gondoltam, na majd most leszerelem, egyszer sem sikerült.
– Örüljön, hogy nem ön fogta.
– Kovács Ferenc a második, hazai meccsre őrzőt állított rá, Huszárik Lacit, és akkor nem is szerzett gólt. Az odavágón mondjuk kettőt… A Megyeri úti mérkőzés után másnak nem is, csak Lacinak volt hajlandó odaadni a mezét, lehet, azért, hogy vigye, csak szabaduljon már tőle.
– Hány haverja kért öntől jegyet az újpesti visszavágóra? Vagy azért, aki akart, bejutott?
– Á, nagyon nehéz volt belépőt szerezni. Kettőt kaptunk mi játékosok, azt odaadtam a szüleimnek, néhányat pluszban megvehettünk. Az a meccs tripla akkora közönséget is elbírt volna.
– Azért kétszer játszani Maradona ellen…
– Óriási élmény és senki sem veheti már el tőlem. Akkor is életem két csúcsmeccse, ha mindkétszer kikaptunk. A Napoli ellen védekező középpályást játszottam, ha odakeveredett mellém Maradona, annak egyfelől nagyon örültem, más szempontból viszont nagyon nem. Amikor a San Paolo, vagyis a ma már róla elnevezett stadion játékoskijárójában megjelent, minden más megszűnt létezni. A csapattársai is olyan tisztelettel néztek rá, hogy csuda. A kinti 3-0-s vereségünkön berámolt két gólt úgy, hogy nem volt bekötve a cipőfűzője. Mikor jöttünk ki a második félidőre, úgy szólt neki oda a spori, hogy azért annyira tisztelje már meg az ellenfelet, hogy beköti a cipőjét. De ő semmivel sem foglalkozott, csak játszott, cikázott jobbra-balra, vágott kettőt, lerendezett minket.
– Volt azért önben megilletődöttség? 21 évesen a San Paolóban játszani a Maradonával, Carecával, Alemaóval felálló olasz bajnok ellen…
– Nem volt, azt éreztem inkább a meccs előtti utolsó, a San Paolóban tartott edzésen, hogy de játszanék már, és hogy másnap, harmadnap, meg azután is milyen jó lenne ott futballozni. Örökké. Vissza sem akartam menni a szállodába, annyira megfogott a miliő. A hotelben egyébként épp esküvőt tartottak a meccs előtti este, de 23 órakor zárórát tartottak miattunk. Ilyen tisztelettel viseltettek irántunk. Ami még megmaradt, az egy közös fotó Carecával.
– Játékoskorában mi volt a legfőbb erénye?
– Csupaszív futballista voltam, egy valódi vízhordó, akit felhúztak a meccs elején, és ment a lefújásig. Jól fejeltem, s szerettem szélső védőt játszani, beadásokkal segíteni a csapatot. Az a típus voltam, akire mindig lehetett számítani.
– Edzőként a sztártípust vagy a vízhordót szereti jobban?
– Inkább az utóbbit. Ma is a munkában hiszek.
Melyik nemzet lesz 2022 világbajnoka?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság 2022/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.
Képek: Varga Attila, KBSC, NSO