Marco Rossi az apatikus reménykedést sziklaszilárd hitté, a krónikus mentális dezorientációt magabiztos cselekvőképességgé varázsolta

Persze úgy igazságos, ha itt említést teszünk két másik személyről is, akiknek a magyar labdarúgó-válogatott újraélesztését és reorganizációját köszönhetjük. Elsősorban Dárdai Pálnak, aki győztes mentalitásával, eltökéltségével és pragmatizmusával rendet vágott a fejekben, módszeresen megritkítva az önfeladásra való hajlamokat és a kitűzött célok elérhetőségének megkérdőjelezését. Az általa lefektetett cölöpökön pedig Bernd Storck már könnyedén (és némi szerencsével is megtámogatva) tudott tovább építkezni, aminek – és egy nagyon jól sikerült 30 napos felkészülésnek – köszönhetően a 2016-os franciaországi Eb-n megnyertük a csoportunkat és ebből az országhatárokon messze túlmutató, többhetes kultuszteremtő népünnepély lett.

Aztán a 2018-as világbajnoki kvalifikáció újabb kudarca visszarántotta a honi futballvilágot a földre. Mielőtt azonban öt évvel ezelőtt megint teljesen eluralkodott volna a kétségbeesés és a reménytelenség, a Magyar Labdarúgó-szövetség vezérkara Marco Rossit tette meg szövetségi kapitánynak. Éles volt a kontraszt Georges Leekens után, a belgát a szakma már a kinevezése pillanatában egyöntetűen alkalmatlannak tartotta (az is volt), a szurkolók pedig jószerivel azt sem tudták, kicsoda. Rossit ellenben szinte közkívánatra nevezték ki, a Honvéddal nyert bajnoki címe pedig a létező legjobb ajánlólevél volt Magyarország egyik legingatagabb és legkényesebb pozíciójának betöltésére.

Marco Rossi vezényletével a kinevezése után induló Nemzetek Ligája sorozatban három szezon alatt a C-divízióból (alatta már csak a D jelű van, döntően miniállamokkal) egyenesen az A-ig jutottunk, és 2022-ben ott is maradtunk az elitben, úgy, hogy kis híján megnyertük a csoportunkat Olaszország, Németország és Anglia előtt. A 2021-re halasztott, részben hazai rendezésű kontinensbajnokságon a torna halálcsoportjában álltunk helyt, csapatunk az utolsó percekig versenyben volt a továbbjutásért. Az azóta is állandósult telt házas meccsek a Puskás Arénában, a megalapozott lelkesedés egy-egy válogatott mérkőzés(pár) előtt, annak realitása, hogy igenis versenyképesek vagyunk és bárki ellen valódi esélyünk lehet a győzelemre: megfizethetetlen. És mindezt javarészt Marco Rossinak köszönhetjük.

Persze nem ő csúszik be a pályán, nem ő indul el a befuthatatlannak tűnő labdákért sem, és a mindent eldöntő gólokat sem ő szerzi, de játékosaink miatta (és remek stábja munkájának köszönhetően) lépnek abban a tudatállapotban pályára, hogy mindezek végrehajtására képesnek hiszik magukat. Az angliai 4–0 csak a kirakat, a hit, az akarat és az elszántság manifesztációja, szakmai csúcspont, ha úgy tetszik, mégis sokkal megfoghatóbb a Rossi jelenség egyetlen kiragadott pillanatképben, ahogy vigasztalóan magához szorítja Schäfer Andrást Münchenben, az Allianz Arénában, a „döntetlenre elveszített” Németország elleni utolsó Eb-csoportmérkőzés után.

Az olasz mester nem egyszerűen dolgozik itthon, hanem asszimilálódva alkot, hazafiságában is helyet szorít magában-nekünk, esetében nemzeti himnuszunk éneklése a legkevésbé sem színpadi elem, hanem önazonos érzelmi hasonulás velünk, magyarokkal. Hűségét az is demonstrálja, hogy válogatottunkat immár öt éve gardírozza, és noha nyilván folyamatosan csábítják - elsősorban Olaszországból, ő egyelőre nem megy sehová.

A most zajló Európa-bajnoki selejtező-sorozatban évtizedek óta nem látott magabiztossággal nyitottunk Bulgária ellen (3–0), és a kvalifikáció legnagyobb nehézségét az jelenti, hogy ezúttal egyetlen nagynevű riválissal sem kell megküzdeni, mert a Nemzetek Ligájában nyújtott teljesítményünknek köszönhetően az 1. kalapból sorsoltak ki minket. Paradox módon nekünk a gigászok ellen ment (eddig) a legjobban, a Rossi által komponált reakciós futballunk a legpatinásabb csapatok játékának ellenszereként született, és szökkent szárba.

Ugyanakkor éppen a bolgárok elleni mérkőzésen mutatott (első félidei) produktum a bizonyság arra nézvést, hogy nemzeti csapatunk az esélyesebbhez méltó módon, már a legelején magához ragadva a kezdeményezést, képes domináns, progresszív futballra is, akár egyetlen félidő alatt eldöntve egy tétmérkőzés kimenetelét; majd azután könnyedén meg is tartja az eredményt. Az elmúlt évek találkozóinak sokaságát figyelembe véve, ennek az „országos egyes” típusú győzelemnek a realizálása sok tekintetben nagyobb bravúr volt, mint a nemzetközi visszhangot keltő korábbi nagy sikerek. Ilyenből kell még jó sok; például rögtön most szombaton Montenegróban, majd kedden, hazai pályán Litvánia ellen. Jelen állás szerint csoportunkban csupán Szerbia ellen nem kötelező a győzelem, persze ellenük is eltökélten kell színre lépnünk majd! A hátralévő hét selejtezőnk tökéletes lehetőséget szolgáltat arra, hogy tétmeccseken gyakoroljuk a nagyobb labdabirtokláson alapuló játékot, finomhangoljuk az ennek sikerességéhez szükséges mechanizmusokat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy tartósan megragadhassunk a középmezőny tetején, egészen közel a legszűkebben vett elithez.

Rossi a reakciós játékot a magyar keret jelen adottságaihoz mérten csúcs közelbe járatta, de kell a variációs készség, akár adott találkozón belül is tudni kell változtatni, ehhez pedig automatizált és a mainál szélesebb repertoár kell. Egy elérhető szinttel ugyanis még volna feljebb, hiszen a világbajnoki kvalifikáció az olasszal sem sikerült (még) – és alapvetően az albánok elleni két vereség miatt maradtunk le a pótselejtező lehetőségétől, amin keresztül végül az a Lengyelország jutott ki Katarba, amely ellen mi négy pontot szereztünk. Persze a vb-re összehasonlíthatatlanul nehezebb kvalifikálni, de nem lehetetlen! Hogy csak a legadekvátabb példákat citáljam, a vasfüggöny leomlása óta Szlovéniának (kétszer is!) és Szlovákiának is sikerült már (hogy a horvátokat és a szerbeket ne is említsük), úgyhogy nekünk is simán összejöhetne. De ez legyen középtávú ambíció, aminek megvalósításához a zsinórban harmadik sikeres Eb selejtező-sorozaton keresztül (is) vezet az út.

A feladat adott, a legnagyobb nehézsége az „akadálytalanságában” rejtezik, abban, hogy mára kvázi kötelezővé, alapvető elvárássá lett a kontinenstornára való kijutás. De teljes joggal, és mindezért éppen Marco Rossi és a csapat tette a legtöbbet. Ennél édesebb terhet pedig a legszebb álmunkban sem kívánhattunk volna!

Kiemelt kép: Alamy