McEnroe, Edberg, Becker, Sampras… – látunk még szerva-röpte királyokat?

Amikor a nyolcvanas évek elején John McEnroe Martina Navratilovával járta el Wimbledon hagyományos gáláján a bajnokok táncát, virágkorát élte a szerva-röpte játék. Sőt egyre inkább a XXI. század játékának tartották, különösen Boris Becker atomteniszének feltűnésével. Ám ma már olyan, mintha az előző évezred relikviája lenne e gyors és látványos támadójáték, amely éppen a XXI. század beköszöntével indult hanyatlásnak. Manapság a nyomait kutatjuk és a jövőjére keressük a választ.

Előbb gyönyörködjünk a fénykorában. McEnroe-nál maradva nézzünk bele az elhíresült, parádésan megfilmesített 1980-as, Björn Borg elleni füves fináléjába. Nem szükséges négy órát rászánnunk, elég a harmadik szett derekának drámai játékát figyelnünk (1:39:43-tól), amelyből kiderül, Borg sem vetette meg a hálójátékot. Ő viszont a második szervájára nem is erőltette, ha pedig elhamarkodottan futott be, ellenfele könyörtelenül elütött mellette.

És persze itt a negyedik szett híres rövidítése, amely különös hangsúlyt kap a 2017-es Borg/McEnroe-ban, hiszen Wimbledon történetének talán legnagyobb tie-break-je lett.

A hőskor

Az angol nyelvű Wikipedia az 1940-es évektől származtatja a szerva-röpte játékot, eszerint Jack Kramer volt az első, aki minden szervája után hálózott. Kramer viszont 1979-es önéletrajzában elmesélte, hogy Bobby Riggsnek köszönheti e stílus születését, egy 1948-as tornadöntőben:

„Bejött a hálóhoz az első szervája, a második szervája, sőt még az én második szervám után is. Az enyém ugyanis nem ütötte meg az övé szintjét, mélyen visszaadta és elindult befelé. Ezzel arra késztetett, hogy folyamatosan támadnom kelljen nekem is. Így aztán a játékfelfogást, amelyről híres lettem, nem is terveztem ki előre, valójában a kényszer szülte.”

Amikor az ötvenes években Ricardo „Pancho” Gonzales lett a szerva-röpte királya, szabálymódosításokkal próbálkoztak ellene. Például az asztalitenisz 21 pontig tartó játszmáit vezették be az amerikai profibajnokságon, öt poénonként cserélve az adogatót. De a nézőknek nem tetszett, Gonzalest pedig nem zavarta. Kramer, immár, mint promóter, kitalálta, hogy csak azután szabad beszaladni a hálóhoz, miután háromszor lepattant a labda a labdamenetben, de Gonzalesszel így sem tudtak mit kezdeni. Kramer még az alapvonal mögé rajzolt szervavonalat is felrajzoltatta, ami a befutást is nehezítette, de Gonzales ment csak ment előre, úgyhogy hagyták az egészet.

A legnagyobbak közül többek között Rod Laver briliánsan alkalmazta a szerva-röptét, 1962-ben és 1969-ben is megnyerte vele valamennyi nagy tornát, magyarán összehozta a Grand Slamet, amelyet XXI. század nagy triójából még senki. A sikeréhez tartozik, hogy ekkor még az ausztrál és az amerikai teniszbajnokságot is füvön rendezték.

A hölgyeknél a szerényebb szerva miatt a ráépített röptézés sokkal ritkábban használt fegyver lett, a kivételek viszont egészen extrémek voltak. Miután Elizabeth Ryan az 1920-as években a korát megelőzve alkalmazta már, Margaret Court egyéniben 24 GS-tornán diadalmaskodott vele, 1970-ben pedig ő is összehozta vele a Grand Slamet.

Martina Navratilova egyéniben 18 győzelmet ütött össze szerva-röptével a legnagyobb versenyeken, a felét az angol gyepen. Íme, az első Chris Evert ellen, akibe a fél világ szerelmes volt ezekben az években. (Mígnem feltűnt Katarina Witt a jégen...)

Az aranykor

Meg is érkeztünk McEnroe fénykoráig. Majd még néhány év, és megjött a Stefan Edberg–Boris Becker páros. E sorok írója ugyan nem végzett reprezentatív kutatást, de a családi és egyetemi köreiben Edberg kiemelkedően népszerűnek számított: ő volt a jóképű és sportszerű svéd, tele érzelemmel. A meccsei bármelyik pillanatában kapcsoltuk be a tévét, az arcáról azonnal meg lehetett mondani, hogyan áll. A teniszjátéka látványosságát pedig fokozta, hogy nem annyira a szerváiból, inkább a röptéiből élt: minimális ászt ütött, gyakran a kifejezetten lassú pörgetett vagy nyesett szervákat részesítette előnyben, hogy felérjen utána a hálóhoz. Adogatásai rendszeresen visszajöttek, így annál lenyűgözőbb volt, amit a hálónál mutatott.

Becker ugyan nemegyszer kivégezte a pályán, az ötjátszmás csatáikat viszont paradox módon rendre Edberg nyerte. Legemlékezetesebb wimbledoni fináléjukon 1990-ben az első két szettet a szőke svéd könnyedén letudta, a vörös német azonban fordított, olyannyira, hogy a döntő szettben már brékelőnybe került. Egy olyan mentalitású és tudású sportolónál, mint Becker ez alapvetően egyenlő azzal, hogy eldőlt minden. De még nem volt vége...

„A tenisztörténelem egyik legnagyobb meccse, a gigászok csatája, a röpték csimborasszója”

– írta erről a párharcról kiváló kecskeméti geológusunk, Borsos Tamás, az egykori TTK-s teniszélet ikonikus alakja, aki a januári vizsgaidőszakban is rengeteget tanulmányozta Edberg játékát az ausztrál teniszbajnokság alatt.

Szervakirály az alapvonalkirály ellen

Egy évvel később még hihetetlenebb meccs akadályozta meg a zsinórban negyedik Edberg–Becker döntőt. Edberg úgy bukta el négy játszmában a Michael Stich elleni elődöntőt, hogy egyszer sem veszítette el a szerváját, csak ő brékelt: 6:4, 6:7, 6:7, 6:7. A szerva-röpte német házidöntőjét aztán Stich sokkal simábban nyerte Becker ellen.

Fontos mérföldkő lett történetünkben 1992 is, amikor egy vérbeli alapvonaljátékos átmenetileg megtörte Wimbledonban a röptekirályok 20 éves uralmát. Andre Agassi ekkor már negyedszer jutott el Grand Slam-torna döntőjéig, háromból semmire állt, senki nem gondolta, hogy éppen füvön jön össze az első diadal. Mégis elintézte Beckert és McEnroe-t, majd óriási küzdelemben Goran Ivanisevicet. Mindent elmond a döntőről, hogy amikor második szett elején Agassi végre brékelt, úgy ünnepelt, mintha az egész szettet megnyerte volna. Merthogy ezzel gyakorlatilag meg is nyerte…

Az első GS-fináléjában szerepelő Ivanisevic játéka éppen az ellenkezője volt Edbergének: brutális szervák, ászok sokasága – de ha visszajött a labda, a röptéi nyomán a lelátó is veszélybe került. Ezzel együtt a 21 éves horvátot látva biztos lehetett benne mindenki, látjuk őt még Wimbledont nyerni. Részben az ő tenisze váltotta ki a komolyabb szabályváltoztatás gondolatát: felvetődött a magasabb háló, a kisebb adogatóudvar bevezetése és a második szerva eltörlése is.

Sampras évtizede

A szertelen horvát pályafutásának hatalmas balszerencséje, hogy beleszaladt a vele egyidős Pete Sampras fénykorába. A totális teniszt tökéletességre fejlesztő, a füvön előszeretettel röptéző Sampras közel egy évtizedre kibérelte az angol trónt: miközben az adogatását is, a röptéjét is kimagasló színvonalúra fejlesztette, az alapvonalvonalról is káprázatosakat ütött kényszerhelyzetekben. A szerva-röpte játékot elsősorban a gyors pályákra tartogatta, a füvön lett a legsikeresebb (a salakkal viszont ő sem tudott mit kezdeni.) Ivanisevic további két wimbledoni döntőjében ő játszott a háló másik oldalán.

Az ezredforduló drámája

Mielőtt Ivanisevicnek a legjobb GS-trófea nélküli játékosként vissza kellett volna vonulnia, bőven a zeniten túl szabadkártyát kapott az angol bajnokságra. Csodák csodájára eljutott a 2001-es fináléba, amely történetünk talán legfontosabb állomása lett, egyben a szerva-röpte királyságának emlékezetes búcsúja. Patrick Rafter játéka ugyanezen a stíluson belül éppen ellenkezője volt Ivanisevicének: szerényebb szervák, annál bámulatosabb röpték jellemezték, nagyon lehetett a teniszét és az egyéniségét is szeretni.

És neki is volt már egy Sampras elleni elveszített fináléja, így ez lett az a hatalmas csata, amelyen mindkét félért nagyon lehetett szorítani egyszerre. Talán ezért is tartott olyan sokáig, hétfőre húzódott át, hogy aztán az ötödik játszmában végül 9:7-re diadalmaskodjon Horvátország hőse. A meccslabdát követő képek a sporttörténelem legfelemelőbb pillanati közé emelkedtek a két játékosnak köszönhetően (4:09-től).

Federer–Sampras: a találkozások találkozása

A nagy korszakváltás néhány nappal korábban megtörtént a 2001-es tornán. Roger Federer ekkor, 19 évesen mutatkozott be a centerpályán, nyolcaddöntőbeli ellenfele a hétszeres bajnok, szinte napra pontosan tíz évvel idősebb Sampras volt. A tenisztörténelem két talán legsokoldalúbb játékosának ez lett az egyetlen hivatalos mérkőzése, ehhez méltóra sikerült.

Federert már nem lehet a szerva-röpte játékosok vonulatába sorolni, persze nem is alapvonali játékos. Valaki, aki a samprasi tökélyt is fokozni tudta a művészi hatással, soha nem látott esztétikai élményt hozva a sportágba. (Nem mellesleg ötször a párizsi salakon is döntőzött, ami Beckernek vagy Samprasnak egyszer sem jött össze.)

Ha kopik a fű, az a baj, ha nem kopik, az a baj

Bár mindenekelőtt Federer volt az (majd Rafael Nadal és Novak Djokovics), aki betett a füvön és a kemény borításon a szerva-röptézőknek, éppen ekkor, 2001-ben még a körülményeket is megváltoztatták a kárukra. Mint az Eurosport egyik összeállításából kiderül, míg korábban fűmagkeveréket ültettek a wimbledoni teniszpályák gyepének kialakításához, ekkor átálltak százszázalékos évelő rozsra, amit pontosan nyolcmilliméteresre vágnak le.

Különös módon a szerva-röpte nagyjai maguk alatt is vágták addig a gyepet, hiszen a technológiai fejlődés mellett éppen a stílusuk miatt kellett másféle borítás után nézni. Néhány éve a Financial Times alapján az Index terjedelmes összeállítást szentelt a wimbledoni gyepnek, ebből kiderül: az 1980-as és 1990-es években, amikor a korábbi faütőket felváltották a különböző műanyagokból és szénszálas anyagokból készült változatok, a játék gyorsabb és erőteljesebb lett, ezt pedig a gyep már nem bírta ki. A második hétre kikopott, foltokban gazos pályán a labdák az első heti gyephez képest is alig pattantak fel, a salakspecialisták még kevésbé érezték otthon magukat.

2000-re így minden addiginál kevesebben játszottak füvön, és a borítás szezonja másfél hónapra korlátozódott a versenynaptárban. A Sportgyep Kutató Intézetet hívták segítségül, a 2001-es tornán pedig már kipróbálták az új, százszázalékban rozsfűből álló borítást, a korábbi, 70:30 arányban rozsból és vörös csenkeszből álló gyep helyett. A rugalmasabb felülethez változtatni kellett a játékstíluson, a labdák ugyan gyorsak maradtak, de már kiszámíthatóbban pattantak, kedvezve az alapvonali játékosoknak. 2019-ben, Federer utolsó döntője idején már túlságosan is jól bírta a modern gyep, így azért kezdtek rá panaszkodni, mert a szokásosnál lassabbak lettek rajta a labdák, még veszélyesebbé téve a Nadal-féle salakspecialistákat.

képaláírás

Az utókor

„A mai tenisz arról szól, ki üt nagyobbat, ki üt pontosabbat, ki bírja tovább” – tömören a lényeg Andrejszki Dórától, amikor a szerva-röpte eltűnéséről, esetleges feltűnéséről beszélgettünk. Az Egyesült Államokból két éve hazaköltöző teniszedző így látja: – „Borg idejében még nem kigyúrt emberek játszották a teniszt. A 2000-es években aztán jött Nadal és nemcsak úgy kezdett pörgetni, ahogyan senki, de lábbal is mindenhová odaért. Kilencvenkilenc százalékban alapvonali játékosok dominálnak.”

Egy-egy torna és egy-egy játékos néha még felvillantja az aranykor dicső támadójátékát. A 2017-es ausztrál bajnokság alatt – amelyen a többször eltemetett Federer visszahódította a trónt – „a szerva-röpte játék elsöprő diadaláról” számolt be a Teniszvilág. A nyolcaddöntőkről így ír:

„Mi csak ámultunk is bámultunk, amikor (Mischa) Zverev káprázatos röptékkel gyakorlatilag megalázó módon verte el Andy Murrayt. (…) A modern kor teniszét egyszerűséggel megsemmisítette a régen bevált és használatos szerva-röpte játék és nem is akármilyen módon. Természetesen Stan Wawrinka és Jo-Wilfried Tsonga teljesítménye is dicséretes, azonban amit Mischa Zverevtől és Roger Federertől láttunk, az egyszerűen káprázatos volt. A negyeddöntőkben egyértelműen csak a támadó tenisz fog érvényesülni, hiszen négy olyan ember jutott be, akik rendkívül jó szervákkal, röptékkel és kemény alapütésekkel rendelkeznek.”

Federerre ennek is köszönhetően még egy csodálatos év várt, győzött Wimbledonban, majd megvédte a címét Melbourne-ben. Aztán a néhány évvel fiatalabb alapvonalgéniuszok megint átvették a hatalmat, így az utóbbi évek alapján gyakorlatilag ismét ott tartunk, hogy Djokovics vagy Nadal. Ezzel együtt Federer a feltörekvő fiataloknak feltétlenül ajánlja a szerva-röptézést, elsősorban természetesen a gyorsabb borításokon, meglepetésszerűen bevetve. (Ő 22 éves korától, egy Lleyton Hewitt elleni elgondolkodtató vereségtől kezdve vett vissza belőle.) Zverev szerint komoly kihívás így játszani, elmondása szerint neki három évébe telt, míg igazán elsajátította.

Vissza a jövőbe

Idén év elején az Eurosport szentelt egy alaposabb összeállítást a szerva-röpte játék esetlegese versenyképességének a mai mezőnyben, találóan úgy fogalmazva: amellett, hogy szituációs megoldásként működik, „szent őrültek” viszik tovább a lángot. Idézik a Tennis Majorsnek megszólaló csillagokat arról, mire mennének a szerva-röpte egykori királyai briliáns technikájukkal a mai mezőnyben. Jevgenyij Kafelnyikov szerint például semmire, nekik a régi fű kellene Wimbledonban. A Federert edző Ivan Ljubicic szerint nem annyira az új borítás, hanem a húrok fejlesztése változtatta meg a sportágat az 1980–1990-es évekhez képest. Rafter szerint egyre nagyobbak, magasabbak és erősebbek a játékosok, ez a meghatározó, az új húrokkal ráadásul a pályán kívülről is nagyobb erőt, sebességet, pörgést tudnak generálni. Ezzel együtt úgy látja, egy játékos ma is megállná a helyét az egykori játékával: ez Sampras!

„Sampras más volt. Megvolt a masszív szervája, de a mozgása is nagyszerűnek számított. Nem tartozott a hagyományos szerva-röptések közé, de sokszor bevetette.”

Az Eurosport az utolsó mohikánok egyikének a francia születésű amerikai Maxime Cressyt tartja, aki az év elején kemény borításon nehezítette meg Nadal dolgát ATP-torna döntőjében. Cressy szerint ma sem szereti az ellenfelek többsége ezt a stílust, mert kimozgatja őket a komfortzónájukból:

„Még 14 évesen határoztam el, hogy szerva-röpte játékos akarok lenni. Senki sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, noha sokan próbáltak alapvonal játékost faragni belőlem. Hatalmas lett az önbizalmam, mert ez az én döntésem volt, nem mások határoztak a stílusomról.”

Craig O’Shannessy elemzőnek, a Brain Game Tennis alapítójának statisztikái szerint alkalmanként nagyon hatékony a szerva-röpte most is. Djokovics a párizsi ATP-1000-es torna döntőjében, Danyiil Medvegyev ellen, 19 pontot összehozott vele 22 kísérletből. Wimbledonban 2002 óta 33 százalékról ötre csökkent a szerva-röpték aránya, de a hatékonysága megmaradt 67-68 százalékon, hiszen szituációs megoldásként valóban működik. Rafter saját élményeiből táplálkozva, önmagához méltóan üzent a fiataloknak:

„Nem azért szerválnék, hogy ászt üssek belőle, hanem hogy röptével folytassam a labdamenetet. Ezt talán nem is két év alatt tanulod meg, hanem 14 éves korodtól kezdve, miután rengeteg alkalommal elütöttek melletted. És csak azt követően érted meg, hogy hogyan játsszad, mire betöltöd a 22-t. Számomra ez pont ilyen hosszú folyamat volt. De amíg a pályákat nem gyorsítják fel újra, nem tudom, hogy mennyire lehet valaki versenyképes vele.”

A Tennis Majors cikke táplálja a szerva-röpte rajongónak reményét:

„A szerva-röpte nem halt meg, ugyanolyan hatékony, mint régen, ha jól csinálják. Azok a napok talán elmúltak, hogy topjátékosok első és második szerva után is bemenjenek a hálóhoz, de ha megfelelően időzítik, a szerva-röptézés hasznos játékelem marad.”

És még valaki, akire a mai teniszt mélyen ismerő kollégánk, Tuser Krisztián hívta fel a figyelmünket a témával kapcsolatban. Carlos Alcaraz, onnan származik, ahonnan nem a szerva-röpte, hanem a salak (így az alapvonal) királyai szoktak, Spanyolországból, de ha kell, nagyon jól alkalmazza mindkét stílust. Idén, 19 évesen nyolcaddöntőt játszott Wimbledonban, negyeddöntőt a Roland Garroson. Játékát Nick Kyrgioséhoz is hasonlítják, de még pontosabbnak tartják. Kyrgios idei mentális vereségét látva a Djokovics elleni wimbledoni döntőben, az egy generációval fiatalabb Alcaraz nála is sokkal többre viheti, hiszen rengeteg ideje van a fejlődésre.

Kiemelt fotó: Getty Images