Meddig van jogunk a túléléshez? – egy rögbicsapat hihetetlen története és annak filmes feldolgozásai
Azt mondják, egy ember igazi arca a krízishelyzetekben mutatkozik meg. Ilyenkor lemállik a máz, megszűnnek a pózok, mindenki úgy viselkedik, ahogy az a legbelsőbb valójából következik. Kevés annál szélsőségesebb helyzet képzelhető el, mint amibe 1972-ben egy rögbicsapat és útitársaik kerültek. Nem véletlenül foglalkoztatja a téma évtizedek után is az újságírókat és a filmeseket.
Egy vesztes rögbimeccs után a játékosok ugyan csalódottak, de valójában már mindenki arról a nagy kalandról beszél, amit hamarosan közösen kezdhetnek meg. Egy kis uruguayi városból egészen Chiléig vezet az út, ráadásul meglehetősen kedvező áron, a gép azonban csak akkor indul el, ha minden széken ülnek, mert így gazdaságos az utazás. Másnap kezdetét veszi a nagy kaland, a legtöbben azonban már sohasem térnek vissza, hiába a fiatalos lendület, illetve az a vadság és szabadság, ami árad a társaságból.
Ezzel a felütéssel kezdődik Juan Antonio Bayona A hó társadalma című filmje, amelyet néhány napja két Oscar-díjra is jelöltek. Az amatőr rögbicsapat története nem először ihletett művészeti alkotást, és az is szinte biztos, hogy nem utoljára.
Az egyik fő kérdés viszont épp az lesz, hogy meddig maradhatunk emberek az ember számára méltatlan körülmények között.
Az alig-alig kiszínezett igazság
A keményvonalas filmrajongók tudják, hogy az „igaz történet alapján” címke sokszor inkább arra utal, hogy van valamennyi valóságalapjuk a cselekménynek, de az alkotók a céljaiknak megfelelően alakítottak az eseményeken. Ebben az esetben azonban nem erről van szó: az eredeti történet annyira megdöbbentő, hogy azon alig-alig kellett alakítani egy minden ízében hatásos drámához.
Ahogy említettük, 1972 októberében egy kis uruguayi gép indult Montevideóból Santiago de Chilébe, Chile fővárosába. A repülőn 45-en voltak, az utasok majdnem fele a Old Christians Club rögbicsapatához tartozott. A gép a rossz időjárási körülmények miatt egy éjszakát Argentínában töltött, utána azonban továbbindult, annak reményében, hogy már semmilyen komplikáció nem adódik majd. Azonban a repülő az Andokban egy hegynek ütközött, letört mindkét szárnya és elképesztő sebességgel kezdett zuhanni. 12 ember rögtön a zuhanás következtében meghalt, végül mindössze 16-an élték túl a két hónapos embertelen küzdelmet, aminek többek között az is része volt, hogy a túlélők idővel élelem hiányában elhunyt társaik testéből ettek.
„Elképesztő sebességgel kezdett zuhanni a repülő. Ahogy földet értünk, el sem hittem, hogy életben maradtam. Hihetetlennek tűnt, akkora volt a káosz és a fájdalom. Persze később is voltak nagyon nehéz pillanatok. Ott van melletted valaki, aki korábban a barátod, a családtagod volt, most pedig felhasználod a saját túlélésed érdekében. Ez nagyon erős meghasonulással jár. De láttam anyákat, akik elvesztették a gyereküket. Nincs ehhez fogható fájdalom, én nem akartam ezt a saját édesanyámnak” – nyilatkozta az egyik túlélő, dr. Roberto Canessa.
A csoport végül csodával határos módon megmenekült. Hárman közülük nekivágtak a hegyeknek, hosszú napok küzdelme után végül képesek voltak segítséget hívni. A chilei légierő ezt követően helikopterekkel mentette ki a túlélőket.
(Forrás: Mafab)Inspiráció évtizedeken keresztül
Ahogy említettük, az uruguayi rögbicsapat története időről időre különböző alkotások alapjául szolgált. Mielőtt rátérnénk az esemény konkrét megfilmesítéseire, meg kell említenünk, hogy olyan kultsorozatok foglalkoztak legalább említés szintjén a témával, mint a Rick és Morty vagy a Simpson család. Napjaink egyik legnépszerűbb szériájának, a szintén egy repülőgép-szerencsétlenség utóhatásaival foglalkozó Yellowjacketsnek pedig bevallottan ez az esemény szolgált inspirációként.
Az eseményekről először 1976-ban készült egészestés film Survive! címmel, a leghíresebb feldolgozás azonban mindeddig az 1993-as volt (Alive), amelyben olyan sztárok tűntek fel, mint például Ethan Hawke. Az új verzió sikerét látva viszont könnyen elképzelhető, hogy hamarosan átveszi majd a nagy előd helyét, mivel J. A. Bayona filmjét két kategóriában is Oscar-díjra jelölték, ebből az egyik a nagy presztízsű legjobb idegen nyelvű film kategóriája.
A Netflixen megtekinthető alkotás sikere egyáltalán nem véletlen. A rendező remekül egyensúlyoz, a szikár, szinte kilátástalan ábrázolásmód és a remény folyamatos felvillantása között.
A rendező helyenként a korabeli sajtóban megjelent képeket rekonstruálja, a fordulópontokat pedig thrillereket idéző módon teszi izgalmassá.
Ám az az igazi bravúr, hogy még a legfagyosabb pillanatokban is ott volt egyfajta emberség ebben a kis közösségben. És minden bizonnyal itt érhető tetten a sport szerepe: ezek a fiatalok minden porcikájukban tudták, mi a küzdés és az áldozathozatal.
És hogy miért fontos újra és újra elmesélni ezt a történetet? Erre a kérdésre már maga a rendező, Bayona válaszolt:
„A film végén a szereplők megegyeznek abban, hogy történetüket tovább kell mesélni. Ez nagyon fontos, sőt maguk a mesék is fontosak. Olyasvalamit hívnak elő, ami sokat jelent az embereknek. Ez a mi feladatunk. Az események, a narratíva életben tartása.”
Kiemelt fotó: Filmtett
Szerző
