A csapat, amely remekül tud játékosokat nevelni és borzalmasan tud igazolni

A Chelsea utánpótlása ontja magából a tehetségeket, a kékek keretében több saját nevelésű játékost találunk, elég csak Mason Mountot, Reece Jamest, Conor Gallaghert, Ruben Loftus-Cheeket, Trevoh Chalobah-ot, Armando Broját vagy épp a nyár végén kölcsönbe a Leverkusenhez szerződő Callum Hudson-Odoi-t említeni. Thomas Tuchel menedzser a jelenlegi szezonban is mindenféle probléma nélkül tehet fel a pályára egy olyan kezdőt, amiben három-négy saját nevelésű játékos szerepel.

És ha hozzávesszük mindehhez, hogy egyébként Declan Rice (West Ham), Tammy Abraham (AS Roma), Fikayo Tomori (AC Milan), Andreas Christensen (FC Barcelona), Marc Guéhi (Crystal Palace), Nathan Aké (Manchester City) vagy a Southamptonban egyre ígéretesebben játszó Tino Livramento is a Chelsea akadémiáján nevelkedett, azt kapnánk, hogy London egyetlen Bajnokok Ligája-győztes csapata kifejezetten erős kezdőt tudna felmutatni csak és kizárólag saját nevelésekből.

Habár nem ismerem az összes Premier League-klub saját nevelésű játékosait, de nem vagyok benne biztos, hogy ennél erősebb sort bárhol máshol össze lehetne állítani. Ahol pedig a fél kezdőcsapat összejön saját nevelésből, ott bizony csak a másik felét kell pénzért megvásárolni, emiatt pedig könnyebb út vezethet a sikerhez.

A Barcelona néhány évvel ezelőtt éppen azért lehetett a csúcson, mert csak egy-két posztra kellett igazolnia, és pénzt költenie, a többit megoldották házon belül a La Masia tehetségeivel. Nagyon nem mindegy, hogy tizenegy, vagy csak öt játékost kell szerződtetni. A Chelsea esetében pedig pláne nem, hiszen hiába remekelnek az akadémiai munkával, ha az átigazolásaik többsége csődöt mond, ráadásul ezzel párhuzamosan nem is mindig becsülik meg a sajátjaikat, akik végül máshol lesznek remek játékosok. Remek példa erre Declan Rice, de még inkább Fikayo Tomori aki alig kapott lehetőséget Londonban, aztán az előző szezonban bajnoki címet nyerő AC Milan egyik legjobb, egyenletes teljesítményt nyújtó futballistája volt.

Vegyük is az ő példáját! Az angol hátvédről 28,8 millió euróért cserében mondtak le a Chelsea-nél, ezzel szemben viszont idén nyáron simán kifizettek 38-at a Napolinak a harmincon túl lévő Kalidou Koulibaly-ért. Aki nézte az olasz bajnokság legutóbbi szezonját, egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a szenegáli játékos jobb, mint az angol, „cserébe” hat évvel idősebb nála. A Chelsea-nél sokszor a türelem hiányzott, hiányzik, sokszor a kelleténél gyorsabban mondtak, mondanak le a saját nevelésű fiataljaikról, hogy a helyükre kész játékosokat igazoljanak. Akik viszont rendre besültek, besülnek. Ez már a 2000-es években is így volt, és ma sincs másképp.

Lukaku, Werner és Morata játékjoga együtt 232 millió euróba került, és egyikőjük sincs már Londonban. Eddig nagyjából 81 millió euró folyt be az eligazolásukból, ami Lukaku esetén még némileg növekedhet (a következő szezont kölcsönben tölti az Internél), de az elég egyértelmű, hogy pénzügyi szempontból totális bukás lett mindhárom játékos, ami egyben azt is jelenti, hogy szakmailag sem váltak be. E közben végig ott volt kéznél Tammy Abraham, aki amikor igazán megkapta a bizalmat, élt vele (a 2019-2020-as szezonban), de Lukaku érkezése miatt lemondtak róla, és mindössze 40 millió euróért eladták őt a Romának, ahol egyáltalán nem teljesít rosszul, ötvenhat mérkőzésen huszonnyolc gólt lőtt, méghozzá Mourinho meglehetősen defenzív, nem feltétlenül a csatároknak kedvező taktikájával. Jós ugyan nem vagyok, de nehezen elképzelhető, hogy az előző idényben Abraham rosszabb teljesítményt nyújtott volna a belgánál, cserébe uszkve 110 millió eurót megspórolhattak volna a kékek.

Csatárposzton most az átigazolási időszak utolsó napján húztak nagyot a „kékek”, és kellett is nekik még egy center, így 12 millió euróért szerződtették az FC Barcelonától a 33 éves Pierre-Emerick Aubameyangot. A gaboni válogatott nem sok időt töltött Katalóniában, de azért a 24 meccsen szerzett 13 góljával ott is letette a névjegyét.

Képzeljük el, hogy a Barca a 2000-es években rögtön az első szezonja után eladta volna inkább Xavit, Andrés Iniestát vagy Lionel Messit: soha nem épült volna fel az a korszakos csapat, ami oly sok éven át uralta az európai futballt. Ha ilyen szintű csapat nem is, de a mostani eredményeit gond nélkül hozó, azt talán még túl is teljesítő lehetne a Chelsea, ha egy fokkal türelmesebbek lettek volna a saját neveléseikkel. Nem feltétlenül kellett volna kétszázharminckettő millió eurót három, egyaránt betliző támadóra elkölteniük, azt az összeget más posztokra, értelmesebben tudták volna befektetni.

Lukaku, Kepa, Morata és Torres esetében ez nagyjából egyértelmű, izgalmas kérdés, hogy a napokban 82.5 millió euróért – ami a klub második legdrágább igazolása – megszerzett francia védő, Wesley Fofana milyen teljesítményre lesz képes Londonban. Az mindenesetre elég világosan látszik, hogy ha egy hangyányival türelmesebbek lennének a saját nevelésű játékosokkal, és a helyükre nem igazolnának sokszor csillagászati összegekért sztárokat, akkor sem biztos, hogy rosszabbak lennének, mint most.

Kiemelt fotó: Eurosport