A Diósgyőr legnagyszerűbb légiósai
Nagyjából egy évtizede, hogy a Diósgyőri VTK labdarúgó csapata három, korábban igen magas szinten játszó spanyol futballistát szerződtetett. Juan José Luque, Francisco „Paco” Gallardo és Fernando Fernández már jócskán a harmincon túl érkezett Magyarországra, ennek ellenére nem csak a diósgyőri közönség kedvencei lettek, mindenütt elismeréssel figyelték elképesztő labdabiztosságukat, ördöngös cseleiket, vagy káprázatos lövéseiket. Hogy Miskolcon rövid idő alatt félistenekké váltak, nem túlzás, többen vallják azóta is, hogy náluk jobb futballisták nemigen fordultak meg az Avasalján azóta sem. Lássuk, kik voltak ők és hol tartanak most?
El Capitán, azaz Juan José Luque
A ballábas szélső/támadó 2011 telén érkezett Magyarországra, amikor a Diósgyőr még a másodosztály keleti csoportjának harmadik helyén állt a Nyíregyháza és a Mezőkövesd mögött, és sokan a szurkolók közül sem tudták eleinte, ki lehet ez a rendkívül képzett idegen, aki napok óta a havas edzőpályán készül Benczés Miklós edzésein. Bizony, próbajátékon át vezetett az útja a miskolciakhoz, pedig egészen veretes karrier állt mögötte: 53 mérkőzés a LaLigában, a Sevilla, az Espanyol és a Málaga színeiben, ráadásul játszott az Atlético Madridban is, mi több, a másodosztály gólkirályaként feljutáshoz segítette a „matracosokat” a 2001-2002-es idényben. Később jobbára a Segunda Divisiónban szerepelt, és a másodosztályban is összegyűjtött végül 111 mérkőzést, ám utolsó otthoni állomáshelyén, a Real Murciánál már nem tudott alapember lenni, 2010 nyarától pedig nem volt csapata.
Mivel az edzéseken nyújtott teljesítménye meggyőzte a diósgyőrieket, nyomban szerződést ajánlottak neki és a sokat látott spanyol szélső részese lett a bámulatos menetelést bemutató, végül feljutó DVTK-nak, tíz mérkőzésen pedig épp tíz kanadai pontot gyűjtött, három gól és hét gólpassz formájában.
A 2011-12-es idényben immár az élvonalban is megmutathatta különleges képességeit, az osztályváltás sem őt, sem a csapatot nem érintette meg különösebben, hiszen újoncként a hatodik helyen végeztek. A csapatkapitánnyá avanzsáló Luque 27 meccsen 9 gólt és 7 gólpasszt jegyzett, ráadásul ekkor már nem egyedüli spanyol futballista volt a keretben, mivel a feljutás után csatlakozott a klubhoz Fernando Fernández és Paco Gallardo is. A szurkolók egyszerűen rajongtak érte, ha az ellenfél kapujának harmincméteres körzetében szabadrúgáshoz jutott az együttes, az felért egy gólhelyzettel, egészen kivételes rúgótechnikáját már csak az emberi oldala és a szurkolókhoz való viszonya múlta felül. Miskolcon máig sokat emlegetik azt a Spanyolországból hozott mondását, miszerint „a címer, amit viselsz, nagyon fontos: úgy kell vigyáznod rá, mint a gyermekedre, úgy kell szeretned, mint az édesanyádat és soha nem szabad elfelejtened, mint a nagymamádat.”
A 2012-13-as idényt már Sisa Tibor irányításával kezdte a klub, ám Luque egyre többször küszködött kisebb-nagyobb sérülésekkel, ha játszott is, jobbára fájdalomcsillapítókkal tette, ám így is húzóembere volt a gyengélkedő csapatnak. Az előző idényt alulmúló teljesítmény miatt Sisát már a téli szünet előtt menesztette a klub, a helyét előbb Szentes Lázár sportigazgató, majd a jugoszláviai származású Kovac Zoltán vette át, de a tavasz igazából szenvedés volt a játékosok, a klub, és a szurkolók számára is. Tudvalévő volt, hogy Luque szerződése kifutóban van, és a drukkerek hétről hétre egyre jobban aggódtak, hogy elveszíthetik legjobbjukat.
Az ekkor már 35 éves szélső csak 22 meccsen tudta segíteni a csapatot, de így is 6 gólt és 5 gólpasszt tett a közösbe, és az idényt a tizedik helyen zárták.
A Lombard Pápa elleni szezonzáróra már abban a tudatban készült mindenki, hogy a spanyol armada minden tagjától elköszön a klub, ám a drukkerek tettek arról, hogy igazán emlékezetes legyen a búcsú, és Luque végül könnyek között hagyta el a pályát, ráadásul 77-es számú mezét a klub tíz évre visszavonultatta.
Noha sokan reménykedtek abban, hogy visszavonulása után is valamilyen módon a DVTK alkalmazásában marad, játékos-megfigyelőként, vagy a klub nagyköveteként, ez egyelőre nem valósult meg. Hazatérése után profi szinten már nem játszott, időnként az andalúziai válogatottban lépett pályára jótékonysági és egyéb gálamérkőzéseken, majd edző lett, napjainkban a Real Betis női B-csapatának szakvezetője. Bár többször is megfordult azóta Miskolcon, többek között járt az új stadion avatóján is, egyelőre nem tért vissza, bár minden lehetséges alkalommal elmondja, hogy ez rajta múlik a legkevésbé.
Az ördöngösen cselező szélső, Paco Gallardo
Francisco Gallardo a Sevilla FC neveltje volt, 2007-ig több, mint 100 mérkőzésen képviselte nevelőegyesületét a LaLigában is. Többször kölcsönadták, emiatt nem vallhatja magát UEFA-kupa-győztesnek, pedig az andalúzok 2006-ban és 2007-ben is elhódították a második legnagyobb európai kupát. Ifjúsági játékosként végigjárta a spanyol utánpótlás-válogatottakat, egészen az U21-ig jutott, legnagyobb nemzetközi sikere alighanem az 1997-es egyiptomi U17-es világbajnokságon szerzett bronzérem, mely során csapattársa volt olyan későbbi klasszisoknak, mint Iker Casillas vagy Xavi Hernández. Sevillából történő távozása után két idényt eltöltött a Real Murcia alkalmazásában a spanyol másodosztályban, majd újabb kettőt az osztálytárs Huescánál, míg végül 2011 nyarán, 31 esztendősen Magyarországra igazolt, nem titkoltan azok után, hogy José Luque részletesen beszámolt neki az itteni tapasztalatairól.
Gallardo egészen más erényeket vonultatott fel, mint Luque, noha egészen kiváló jobb lába volt, inkább a cselezésben és a kombinatív játékban volt erős, mintsem a góllövésben.
A csatárokkal, Tisza Tiborral és a szenegáli L’Imam Seydivel kiváló játékkapcsolata volt, a statisztikája (19 meccsen 2 gól, 0 assziszt) nem adja vissza, mennyire meghatározó játékosa volt az újonc Diósgyőrnek. Állandóan lekötött egy, de inkább két védőt, kis területen cselekkel, kényszerítőkkel nagyon könnyedén utat tört magának, csak valamiért a befejezésekre nagyon ritkán vállalkozott. A bravúros első idényt követően ő is közönségkedvenc lett, nem csak a pályán nyújtott teljesítménye miatt. Rendszerint támogatott jótékonysági akciókat, valamint a szurkolókkal is kiváló kapcsolatot ápolt. Előfordult, hogy egy győztes meccs utáni ünneplésnél kiszaladt egy tolókocsis drukkerhez, majd odavitte a játékosok közé, a szurkolók elé, feledhetetlen élményben részesítve ezzel a sérült fanatikust. Ezen felül mindig, mindenkihez volt egy jó szava, Miskolc utcáin szinte lehetetlen volt úgy végigmennie, hogy ne kelljen ötpercenként autogramot adnia, vagy egy közös fotóhoz odaállnia. Nem is csoda, hogy szinte minden mérkőzés után a meze nélkül ballagott be az öltözőbe, mert valamelyik szurkolónak odaadta, amiben játszott.
A második szezonjában – ami számára szintén az utolsó volt piros-fehérben – a csapattal együtt az ő teljesítménye is hullámzóvá vált, bár a mutatói érdemben nem változtak (21 bajnokin 1 gól, 1 assziszt), a játéka már nem volt olyan kiegyensúlyozott, mint az érkezésekor. Az igyekezetével és az elkötelezettségével egy pillanatig sem volt probléma, azonban a klub szakmai válságba keveredett, a folyamatos edzőváltások pedig sosem segítik egy futballcsapat helyzetét. Hogy mennyire beilleszkedett, mi sem mutatja meg, mint egy 2016-os interjú, amiben a következőket mondta:
„Az egyik alkalommal úgy érkeztem edzésre, hogy a pálya szélén rengeteg család állt a kezében egy-egy festékes bödönnel. Azért jöttek, hogy lefessék a stadiont. Leesett az állam, annyira meglepődtem, azt gondoltam ez valamilyen büntetés, de nem, egyszerűen a szurkolók ennyire magukénak érzik a klubot. Ebben a percben megértettem, hogy jól döntöttem és nem tévedtem, hogy a DVTK-hoz igazoltam. Akartam érezni a rajongást, azt akartam, hogy én az ő részük legyek és ők részeim legyenek. A kétségek eloszlottak, elfelejtett érzések jöttek elő újra.
Elképzelhetetlen volt, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy így fogom élvezni az ittlétet.”
Az ominózus Pápa elleni mérkőzésen természetesen őt is szeretettel búcsúztatta a diósgyőri publikum, ám Luquéval és Fernandóval ellentétben ő nem vonult vissza, hanem egy évre még aláírt a Puskás Akadémiához, ahol újra első magyarországi edzőjével, Benczés Miklóssal dolgozhatott együtt. 20 NB I-es mérőzésen itt is elért egy gólt és egy gólpasszt, de ez az időszaka sem kizárólag a játékáról, sokkal inkább már az edzői ambícióiról marad emlékezetes.
Rendszeresen megfordult az Akadémia utánpótláscsapatainál, tartott edzést az egészen kicsi gyerekektől az U21-es csapatig, majdnem minden korosztályban, sőt, egyéni képzések keretei között is gyakran pallérozta a fiatalokat.
Nem titok, ő jelezte Benczésnek, hogy volna az utánpótlásban egy Sallai Roland nevű fiatal, akit érdemes lenne alaposan szemügyre venni. Felvitték az első csapat keretéhez, a történet folytatását pedig jól ismerjük…
A szerződése lejártával hazatért, és edzősködni kezdett nevelőegyüttese, a Sevilla FC kötelékében. Kezdetben az utánpótlás-együtteseknél dolgozott, majd volt technikai vezető is, aztán trénerként végigjárva a lépcsőfokokat egészen a Sevilla második csapatának, a Sevilla B-nek a kispadjáig jutott. A harmadosztály II-es csoportjában szereplő második csapattól a gyenge idénykezdet miatt 2021 őszén menesztették, azóta nincs csapata, de ismerve a játékosként és edzőként is felhalmozott tudását, aligha kétséges, hogy ez sokáig nem marad így.
A középpálya elegáns ura, Fernando Fernández
Az 1979-ben született Fernando Fernández Escribanóra fiatalon a Real Madrid csapott le, ahol – sokakkal ellentétben – nem csak a C- vagy a B-csapatig jutott, hanem egy ízben a felnőtteknél is pályára lépett. Vicente del Bosque 90 percet adott neki egy Zaragoza elleni, idegenben 1–0-ra megnyert bajnokin, még 2000 áprilisában, ahol a Real Madrid olyan játékosokat vonultatott fel, mint Iker Casillas, Iván Helguera, Fernando Redondo, Raúl vagy Fernando Morientes. Mint kiderült, több fellépés már nem követte az elsőt a királyi gárdánál, azonban egy jó spanyol első osztályú játékos vált belőle, aki hat évet eltöltött a Real Betis, és hármat a Málaga alkalmazásában. A Primera Divisiónban 277 mérkőzésen 53 gólt szerzett, átlagon felüli fejjátékának köszönhetően, holott nem volt kimondottan csatár, inkább a támadók mögötti tízes pozícióban érezte a legjobban magát. 32 évesen aztán szabadon igazolható játékosként belevágott a magyarországi kalandba és Luque, valamint Gallardo oldalán ő is a DVTK futballistája lett, 2012 februárjában.
Edzői a középpálya közepén szerepeltették, így kevésbé volt veszélyes a kapura, mint Spanyolországban, és igazság szerint a sebessége is jócskán megkopott már addigra, a tért ölelő mélységi indításai még mindig élményszámba mentek.
A kameruni Mohamadou Abdouramannal remekül kiegészítették egymást a pálya tengelyében, amíg az afrikai légiós jobbára a védekezésért felelt, addig a spanyol klasszisnak a támadások felépítésében volt kulcsszerepe. A széleken előszeretettel hozta játékba honfitársait, Luque-t és Gallardót, ő maga pedig távoli lövésekkel, valamint a pontrúgások utáni fejesekkel igyekezett veszélyeztetni – nem túl magas (181 cm) termete ellenére. A három spanyol légiós közül talán az ő játéka volt a legkevésbé látványos, de két szezon alatt így is eljutott 36 mérkőzésen 6 gólig és 3 gólpasszig. A 2013-as szezonzáró után ő sem játszott több hivatalos mérkőzést, edzőnek állt egy kis spanyol klubnál (El Palo), valamint a Real Madrid gálacsapatával játszott jótékonysági mérkőzéseket világszerte.
2018 áprilisában úgy alakult, hogy vezetőedzőként visszatért Miskolcra, mert a kieséstől fenyegetett klub vezetőinek rá esett a választása Bódog Tamás menesztése után. A szezon hajrájában nem kis szerencsével (több győzelmének köszönhetően a Balmazújvárossal szemben) benntartotta a csapatot, így a következő idényben is ő dirigálhatott. A 2018-19-es idényt vele is végig az alsóházban töltötte a csapat, de időközben olyan csúnya pofonokba is beleszaladt, mint a Ferencváros vendégeként elszenvedett 7–0-s vereség, amely során a Diósgyőr egy nagyon összeszedetlen és gyenge képességű társaság benyomását keltette, végül azonban ezúttal is megmenekült a kieséstől, és a 10. helyen zárt. 2019 őszén öt mérkőzés után távozott, miután a csapat sereghajtó volt, a helyét Feczkó Tamás vette át, ám Fernando otthoni megítélésén mindez nem hagyott komoly nyomot:
2020 nyara óta a legendás chilei mester, Manuel Pellegrini segítője a Real Betis első csapatánál, és épp jelentős sikereket érnek el mind odahaza, mind Európában.
Talán már a legelvakultabb Diósgyőr-szurkolók sem emlékeznek rá, de az elképesztő népszerűségű spanyol kontingens valójában négytagú volt, ugyanis 2011 nyarán a miskolciakhoz igazolt a csatár Enrique Carreno is, aki egész addigi, valamint további pályafutását jobbára spanyol alsóbb osztályú csapatokban játszotta le. Tizenegy NB I-es mérkőzésen szerepelt, de mivel gólt nem szerzett, már a télen távoznia kellett, messze ő volt a legkevésbé bevált spanyol igazolása a DVTK-nak.
A távozásuk óta persze nem csak velük, de a DVTK-val is sok minden történt, megjártak elképesztő magasságokat (Ligakupa-győzelem, Magyar Kupa-döntő, európai kupaszereplés) és megrázó mélységeket (napjainkban is az NB II-ből próbálnak felkapaszkodni). Mégis a szurkolók a mai napig titkon reménykednek benne, hogy egy napon a három korábbi kiválóság visszatér Miskolcra, hogy vezetőként, vagy edzői triászként újra a Diósgyőr sikereiért dolgozzanak. Erre persze nem túl nagy az esély, de ki tudja? Azt sem gondolta senki, hogy ezek az emberek játékosként valaha piros-fehér mezt öltenek, szóval meglátjuk, mit hoz a jövő.
Szerző
