„A gyengébb szereplésünkben a kiesés okozta csalódottság is közrejátszhat” – interjú Vécsei Bálinttal

– Elég felemás eddig a tavaszod, elvégre a Ferencvárossal várakozáson alul szerepeltek, immár hétmeccses a nyeretlenségi széria, a válogatottal ugyanakkor túl vagy egy győztes Eb-selejtezőn, ráadásul ahogy a Fradiban, a nemzeti csapatban is kezdőjátékossá váltál. Mit gondolsz erről a kettősségről?

– Hogy nem így terveztük, legalábbis ami az utóbbi hetek kluberedményeit illeti. A Leverkusen elleni kiesés óta teljesítünk alul, addig nem éreztem, hogy gond lenne.

A válogatottbeli szereplésem, az, hogy kezdőjátékos lehettem és góllal járulhattam hozzá a Bulgária elleni sikerhez, egyaránt örömteli. Az lenne fontos, hogy a Fradival is újra eredményesek legyünk.

A gyengébb szereplésünkben a kiesés okozta csalódottság is közrejátszhatott, hogy nehezebben dolgoztuk fel, valamint a tizenhat pontos előnyünk, amit kényelmes fórnak gondoltunk. De egyik sem mentség, eljutottunk valahova, és ahhoz a szinthez nem méltó az ilyen hosszú nyeretlenség. Muszáj javítanunk. 

– Azaz immár mély nyomot hagy bennetek, ha a jóval erősebb bajnokságból érkező Leverkusennel szemben végül viszonylag simán kipottyantok az Európa-ligából? A legjobb tizenhat között…

– Legalábbis van bennem hiányérzet. Az első mérkőzés bánt jobban, ha nem szedünk össze kétgólos hátrányt, másképp alakulhatott volna a párharc, és emlékezhetünk, Leverkusenben a gólokon túl nem igazán volt nagy helyzete a Bayernek. Mindkét meccsen rúgtunk kapufát, úgyhogy mondhatjuk, a szerencsefaktor, ami a csoportmeccseken bennünket segített, a nyolcaddöntőben nem. Azt is tudom persze, a „ha” nem játszik, ettől még érzek némi csalódottságot.

– Az ősz viszont örök emlék marad, nem?

– Biztosan. Csoportelsők lettünk, szinte minden meccsen játszottam, Monacóban győztes gólt szereztem, ezek felejthetetlen élmények. Sikeresnek ítélhető az El-szereplésünk, már csak ezért sem szabadna lerombolni mindazt, amit az idén felépítettünk. Mindenkinek rá kell lelnie a maga motivációjára, csak a bajnokság megnyerése lehet számunkra elfogadható. 

– Az ősz pillanata az említett monacói gólod volt?

– Nagyon sokat ért, hogy az első meccs után a másodikat is megnyertük, de muszáj az első, Trabzonspor elleni összecsapást is kiemelnem, azzal, hogy tíz emberrel játszva is képesek voltunk nyerni, elhittük, valamennyi ellenfelünkkel szemben reális esélyünk lehet a győzelemre. 

– Ti magatok tettétek tehát magasra a lécet, a tavasszal nem nagyon sikerül azonban átvinni. Két győzelem mellett öt döntetlen és három vereség a bajnoki mérleg. A már említett, korábbi biztos előny túlontúl kényelmessé tett benneteket?

– Mindenki fejében ott motoszkálhatott, hogy a tizenhat pont tetemes előny, de mint látjuk, az is könnyen fogyatkozik, úgyhogy át kell immár éreznünk a helyzet jelentőségét.

Mindenkitől száz százalékra lesz szükség, százszázalékos koncentrációra. Az nem megy, hogy miközben elöl nem remekelünk, az ellenfél a kevés lehetőségéből viszonylag sok gólt szerez. Egy célunk lehet, a lehető leghamarabb megnyerni a bajnokságot.

– Emlékszel amúgy olyan időszakra a karrieredből, amikor azt érezted magadon, kényelmessé válsz?

– Nem. Mindig is megvoltak a céljaim, azok vezéreltek, meg akartam nekik felelni. Sosem gondoltam azt, a kevesebb is elég, fiatalon az U21-es válogatottba akartam beverekedni magam, később a felnőttek közé. Mindig találtam motivációt. 

– Feltételezem, Leccében vagy Luganóban amúgy sem engedhetted volna meg magadnak.

– De a Honvédban sem, a dobogó és az El-szereplés lehetősége kellőképp motivált. A légiósoktól persze mindig többet várnak, kint a konkurencia is nagyobb volt, szóval mindig akadt, ami ösztönözzön. Most is van, szeretném a Fradival sorozatban a negyedik bajnoki címemet is megszerezni, amit azért jelentős teljesítménynek gondolnék.

– Maradva még a légióslétnél, a Lecce miben jelentett leginkább kihívást?

– Miután Marco Rossi személyében olasz trénerrel dolgoztam Kispesten, az edzések felépítése, minősége nem számított olyan újnak, nehézséget a nyelvtudás hiánya okozott. Angolul tudtam, de azt a helyiek nem igazán beszélték, fél év alatt azonban eljutottam arra a szintre, hogy tudjak olaszul kommunikálni. Emiatt később Luganóban sokkal egyszerűbben ment a beilleszkedés. Az olasz fizikálisabb bajnokság volt, kevesebb játszós csapattal, sok párharccal, Svájcban a németes, támadó felfogású futball dívott, magas presszinggel. Ám mert Luganóban futballoztam, amelyik olasz kanton, a csapatunkban keveredtek a stílusjegyek.

– A csalódás szót említettük már néhányszor: az mennyire keltett benned csalódást, hogy a Bolognába igazolsz, de a harmadosztályú Leccében játszol kölcsönben. Még csak nem is a Serie B-ben.

– A tanulópénzt megfizettem… Azt tudtam, hogy kölcsönadnak, mert azért a Serie A nagy ugrás lett volna, miután pedig a két sportigazgató jól ismerte egymást, a Lecce lett az új állomáshely.

Azért az a Lecce inkább számított másodosztályú csapatnak, egyike volt a bajnokságból kiemelkedő három klubnak, a feljutásért játszottunk, megtanultam, milyen minden héten a győzelemért játszani, ahogy azt is, milyen egyedül élni külföldön.

– Nem tekintetted visszalépésnek a harmadik ligát?

– Dehogynem. Kellemetlen érzést váltott ki belőlem, nem ez volt az ideális megoldás, de az átigazolási időszak végén jártunk, kevés opcióval. Lehet, jobban járok, ha mindjárt Svájcba adnak kölcsön, az is lehet azonban, hogy be kellett járnom ezt az utat. És azért az a hangulat, ami Leccében uralkodott, nemhogy a C-, a B-ligában is különlegesnek számított. 

– Úgy voltál vele, hogy „oké, egy év a harmadik ligában, megszokom a környezetet, aztán irány a Bologna”?

– Valahogy úgy. Az volt akkor a cél, hogy lássanak játszani, megmutassam magam, nem baj, hogy átmeneti helyen, mert onnan úgyis továbblépek. Hogy aztán ebből Svájc lett Itália helyett, annak utólag nagyon örülök. Ma már persze Lecce kapcsán is csak a szépre emlékezem, a gyönyörű városra, vagy épp az egyik idősebb csapattársam üzenetére. Hárman beszéltünk a csapatból angolul, az egyikük volt a nálam is fiatalabb Matteo Pessina. Emlékszem, az idősebb csapattársam, ha nem játszottunk, rendre azzal vigasztalt, ne csüggedjünk, egy nap mindketten sztenderd válogatott játékosok leszünk.

– Ami a futballt illeti, mondhatni elmenekültél Leccéből Luganóba? 

– Fogalmazhatunk így is. Váltani akartam, a Bologna belement az újbóli kölcsönadásba, a svájci lehetőségre pedig azonnal igent mondtam. Nagy kedvvel vágtam bele, és nem is kellett csalódnom. Nem biztos, hogy egy olasz csapatban annyit játszottam volna, az Európa-liga-szereplésünk is dobott a hangulatomon, egyáltalán nem bántam meg, hogy nem maradtam Olaszországban.

– Az olasszal meg nyilván ragyogóan érvényesültél Luganóban. Perfektül megtanultad?

– Szerintem igen. Öt év azért nagy idő. Egy év után tudtam annyira, hogy interjút adjak olaszul, a Luganóban már zökkenőmentesen alakult a beilleszkedésem. Kiváló közösségbe kerültem, hamar befogadtak. Az olaszt, a németet, a franciát minden svájci beszélte, a légiósok miatt a spanyolt és a szláv nyelveket is hallani lehetett az öltözőben, én az olaszt és az angolt használtam. Nyilván felejt az ember, de amennyire tudom, gyakorlom, olvasok olaszul cikkeket, nézek olasz nyelvű filmeket. És a Fradiban is tudtam használni, Miha Blaziccsal olaszul társalogtunk. 

– Azért Svájc és Olaszország nem csak a futballt tekintve különbözhetett.

– Más-más kultúra. Mindkét ország gyönyörű, Lugano a hegyek között a tavával pontosan olyan, mintha egy csodás filmbe csöppennél, és az életminőség is más volt Magyarország vagy Dél-Olaszország után. Minden óramű pontossággal működött, a rend és a kiszámíthatóság volt a jellemző, nem úgy, mint a dél-olaszoknál. Emlékszem, amikor Leccében bejelentkeztem fodrászhoz fél négyre, ahogy illik, tíz perccel előbb érkeztem, teljesen feleslegesen. Vártam vagy ötven percet, mire a fodrász megjelent cigivel és kávéval a kezében, a sietség legkisebb jele nélkül. A svájci életvitel valahogy jobban bejött…

– Ha összevetjük a 2015-ben légiósnak álló Vécsei Bálintot a négy és fél évvel később hazatérővel, melyek a legfőbb különbségek?

– Sokkal tapasztaltabb lettem, nem csak szakmai szempontból. Miután megszületett az első kislányom, még inkább fel kellett nőnöm. Bár mindig elég érettnek gondoltam magam, a felelősségvállalás fogalmát más szintre emelte a lányom világrajövetele.

Szakmai értelemben pedig sokkal több meccs lett a lábamban, az Európa-liga csoportkörében futballozhattam, taktikailag rengeteget fejlődtem, érett játékosként tértem haza. Luganóban volt szerencsém a pályaedzőként tevékenykedő Walter Samuel kezei közt dolgozni, sok mindent megtanított a jó helyezkedésről, hogy a rögzített játékszituációknál mi a teendő, de egy évig a korábbi Lazio-középpályással, Cristian Ledesmával is együtt futballozhattam, tőle megtanultam, mire van szüksége egy jó hatosnak, megmutatta, milyen pozíciókat vegyek fel, hogyan kérjem a labdát, hogyan fedezzem, mire ügyeljek a labdakihozatalnál, illetve a védekezésben.

A luganói tapasztalatok óta ezen a poszton érzem magam a legjobban. Amikor a Fradiban jönnek fel az első csapatba a fiatalok, én is próbálok nekik segíteni, éppen azért, mert tudom, mennyit jelent, ha egy sokat megélt játékos elmondja, miben lehet javulni, fejlődni.

– Ha a Fradiba megérkező énedet hasonlítjuk a maihoz, ugyancsak találni különbséget?

– Igen. Mentálisan még erősebbé váltam. Az első évben nem játszottam annyit, amennyit szerettem volna, de ez is csak erősebbé tett. Nehéz helyzet, amikor nem játszol, keresed a hibát, hogy mit csinálsz rosszul, de minden egyebet kizárva csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam, aminek idővel meg is lett az eredménye. 

– Az bántott, hogy a svájci légióskodásod idején egyszer sem léphettél pályára a válogatottban?

– Azért is, mert kevés olyan játékosunk akadt akkoriban, aki rendszeresen az Európa-ligában mérethette meg magát, mégsem kerültem be soha a szűk keretbe. Ez egyszerre frusztrált és motivált, utóbbi érzés váltotta ki, hogy rátegyek még egy lapáttal.

– A bolgárok elleni teljesítménnyel és a góloddal bejátszottad magad a csapatba?

– Ezt azért nem ilyen egyszerű. A válogatottban azok kapnak lehetőséget, akik a legjobb formát mutatják, én a sérülések miatt éltem a lehetőséggel, és talán megerősítettem a kapitányt abban, hogy lehet rám számítani. 

– Harminc leszel a nyáron. A kerek szám kapcsán megfogalmazódnak benned gondolatok?

– Nehéz még felfogni, mert nem is olyan rég volt, hogy tizenhat-tizenhét évesen elkezdtem játszani a felnőttek közt… Furcsa, hogy immár az idősebb játékosok közé tartozom, de a kor minden előnyét élvezem, a tapasztalat, a számos nemzetközi meccs egyre jobbá tesz. 

– Ha lepörgeted magadban az eddigi harmincat, mi a csúcspontja? 

– Egyértelműen a két kislányom születése, hogy egészségesek, és hogy van egy szép családunk. Az, hogy a sportban is sikeres lehetek, csak afféle bónusz.  

– És ha lefelezzük a harmincat, emlékszel, mi volt akkor az álom? 

– Tizenöt évesen a Honvéd akadémiáján játszottam, célul kitűzve azt, hogy mielőbb bemutatkozzam az első csapatban. Elég hamar sikerült. Az is cél volt, hogy külföldre igazoljak, illetve, hogy felnőtt válogatott legyek, ezek is összejöttek. Ami célt kitűztem magam elé, elértem. Ami hiányzik, az a Bajnokok Ligája-szereplés. Amikor a Fradival bejutottunk a BL csoportkörébe, a sérülésem miatt nem játszhattam.

– Azt elárulod, mi az elmúlt harminc év legfájdalmasabb epizódja?

– A keresztszalag-szakadásom 2010-ből, de egész jól vissza tudtam jönni belőle. Egy évvel később már a Honvéd felnőtt csapatában játszottam. De hogy elrepült az azt követő bő tíz év…

Kiemelt kép:Kaszás Tamás / Index