A háromkirályok és a marokkói futball felemelkedése

Uralkodó az egykori futballdicsőségek nyomában

Sok más afrikai országhoz hasonlóan Marokkó is csak 1956-ban nyerte el a függetlenségét, így a válogatottja csak a hatvanas években csatlakozott be a földrész labdarúgásának vérkeringésébe. Ezután viszont az első ország lett, mely a kontinentális selejtezőkön kivívta a vb-szereplés jogát, így az 1970-es tornán rögtön meg is szerezte Afrika első pontját egy Bulgária elleni döntetlennel. Hat évvel később pedig az Afrikai Nemzetek Kupáját is elhódították és akkor aligha gondolták volna a szurkolók, hogy utána még legalább 48 évig hiába várnak a következő trófeára.

Márpedig ha a vb-kre el is jutottak még jópárszor és 1986-ban első afrikaiként a nyolcaddöntőt is elérték, az igazán nagy áttörés elmaradt. Az ANK-döntőbe is csak egyszer jutottak már be, 2004-ben azonban vereséget szenvedtek a fináléban a hazai pályán szereplő Tunéziától, pedig a torna álomcsapatába is beválasztott jobbhátvéd nem volt más, mint Valid Regragi, a jelenlegi szövetségi kapitány.

Ezután viszont két csúfos kontinenstorna következett korai csoportkörös búcsúval, majd még a selejtezőket is elbukták, mivel pedig közben a vb-kvalifikációhoz sem sikerült közel kerülni, a trónra 1999-ben került VI. Mohamed úgy érezte, érdemes lenne tennie valamit a labdarúgás fejlődéséért, ami persze a nem éppen tökéletesen demokratikus folyamatok elkendőzésére is alkalmas lehet az országban.

Mintegy 17 millió dollárnyi befektetéssel létrehozta hát 2009-ben az ország legnagyobb labdarúgóakadémiáját a főváros melletti Szaléban, melyet szerényen csak magáról nevezett el. A folyamatos fejlesztésekkel aztán tíz év alatt egész Afrika legnagyobb futballkomplexumává nőtte ki magát a létesítmény, mely az ország mind a 12 régiójából monitorozza és gyűjti a tehetségeket, akiknek nem csak a kifogástalan edzőpályák és a modern felszerelések jelentenek újdonságot, hanem sokszor már a rendszeres és egészséges táplálkozás is. Az igazán nagy tehetségek kinevelése természetesen időt vesz igénybe, de jól mutatja a fontos eredményeket, hogy itt kezdte a pályafutását Youssef En-Nesyri, Nayef Aguerd és Azzedine Ounahi is a most vb-negyeddöntőbe jutó csapat alapemberei közül.

A labdarúgás fejlődésének indikálásához azonban egy másik fontos emberre is szükség volt, mégpedig a helyi labdarúgó szövetség új elnökére.

Fouzi Lekjaa és VI. Mohammed az uralkodóról elnevezett futballakadémián (Forrás: bladi.net)

A szövetség reformer elnöke

A VI. Mohammed Futballakadémia alapításának évében lett a kisvárosi Renaissance Berkane nevű klub elnöke az agrármérnöki diplomával rendelkező, de civilben pénzügyi ellenőrként dolgozó Fouzi Lekjaa. A város szülöttjeként aztán alaposan gatyába rázta az egyesület kasszáját és a negyedosztályból vezette vissza a csapatot harminc év várakozás után az élvonalba. Így aztán nem volt meglepetés, hogy 2014-ben a Marokkói Királyi Labdarúgó Szövetség (FRMF) elnökévé is megválasztották és ott sem kisebb ambíciókkal vette kézbe az éppen egyik mélypontját megélő helyi futballélet irányítását.

Bár Afrika 5. legjelentősebb GDP-je, a 40 milliós lakosság és az említett futballakadémián a helyi tehetségek kiaknázása révén adott volt egy szilárd bázis az előrelépéshez legalább kontinentális szinten, de Lekjaa unszolására megkezdődött az európai diaszpórában is az elérhető játékosok feltérképezése. Ebben a fordulópontot épp Hakim Zijes esete jelentette, aki ugyan megjárta a holland utánpótlás-válogatottakat és nyitva álltak számára az Oranje kapui is, 2015-ben, alig 22 esztendősen mégis úgy döntött, a felnőttek között Marokkóval kötelezi el magát az őt kulturális háttere és gyökerei miatt mégiscsak kívülállóként kezelő és gyakran lekezelő holland futballközeg helyett. Döntésében pedig alighanem csak megerősítette, hogy mindezért az okokról láthatóan elgondolkodni sem hajlandó Marco van Basten nyilvánosan lehülyézte, alighanem pontosan ezzel is alátámasztva a döntés legitimitását.

A híresztelések szerint aztán Zijesynek nagy szerepe volt abban, hogy az ajaxos klubtársa, Nusszer Mazraui is követte nem sokkal később a példáját. Közben a 2016-ban a válogatott szövetségi kapitányának kinevezett Hervé Renard olyan játékosokat köszönthetett még a csapatában, mint a spanyol születésű Asraf Hakimi, a hollandiai Szofjan Amrabat vagy Franciaországból Szofian Bufal, de egyébként ő avatta fel a címeres mezben először a VI. Mohammed akadémiát ekkorra már rég elhagyó és európai karrierbe vágó Youssef En-Nesyrit és Nayef Aguerdet is a jelenlegi alapemberek közül.

A lassan javulásnak induló hazai infrastruktúra mellett nem csak fiatalok érkeztek a futballistává váláshoz nyilvánvalóan sokkal kedvezőbb körülményeket és hátteret jelentő öreg kontinensről, hanem a 2017-es ANK-n végül a negyeddöntőig jutó csapat nagyja, az ott pályára lépő 13 játékos közül 9 is, akik aztán 20 év szünet után újra kiharcolták még a vb-kvalifikációt is a következő évi tornára.

Pedig a már említett legutóbbi ANK-döntős garnitúrában, alig 13 évvel korábban Regragi mellett csak Maruan Samak akadt még a Franciaországból a gyökerekhez vissza térő első fecskének, mára viszont kidolgozott hálózat igyekszik már a legfiatalabb korban is komoly megbecsülést ajánlani a marokkói gyökerekkel rendelkező játékosoknak. Így a jelenlegi keretben a jövő reménységeit jelenti például a hollandiai Zakaria Aboukhlal és a belgiumi Anass Zaroury, akik 22 évesen, Abde Ezzalzouli 20 esztendősen, a szintén a belgiumi közösségekből érkező Bilal El Khannous pedig 18 esztendősen kötelezte el magát kulturális gyökereinek nemzeti csapata mellett.

Ugyanakkor, még ha a csapat teljesítményében régóta fontos tényező is a különböző, vegyes kulturális háttérből érkező labdarúgók elegye, erre viszont alaposan megkésettnek tűnik most rácsodálkozni néhány futballkedvelőnek. Alighanem a korábban felvázolt program eredményeként visszaerősödött ugyanis már a hazai születésű játékosok aránya az utóbbi években, ami alighanem egy stabil vázzal egészségesebbé is teszi a különböző helyekről érkező személyiségek keveredését.

Közben Lekjaa igen komoly energiákat fektetett abba is, hogy a lehető legkomolyabb szurkolói bázist alakítsa ki az országban. A hazai liga, a Botola egyre profibb körülményei mellett a kontinensek ligaválogatottjai számára kiírt Afrikai Nemzetek Bajnoksága nevű torna rendezése hatalmas közönségsiker lett 2018-ban, a trófeát elhódító játékosok között pedig ott volt már az aztán légiósnak álló és a nagyválogatottig is eljutó Nayef Aguerd, Jawad El Yamiq és Badr Banoun is. Ezt az ANB-címet ráadásul két évvel később meg is védte a nagyban átalakuló keret is, míg a hazai szurkolók körében szintén nagy sikert aratott az idei női Afrika-kupa megrendezése is, ahol az eddig inkább pofozógépnek számító marokkói hölgyek először jutottak a döntőbe és kvalifikálták magukat a világbajnokságra is.

A kétszeres címvédő, és közben a klub-vb-n is két bravúros bronzérmet szerző al-Ahly legyőzése aztán a vezetőedző búcsúját is jelentette klubjánál, hiszen már régóta várták a válogatott kispadjára.

Az arab világ edzőfenoménje

A korábbi szövetségi kapitány, a bosnyák Vahid Halilhodzic körül főként 2022 elején az ANK-negyeddöntős csalódás és a Kongói Demokratikus Köztársaság elleni nyögvenyelős vb-kvalifikáció után fogyott el végleg a levegő. Addigra már Zijes, Mazraui vagy Belhanda nem volt hajlandó elfogadni a szövetség által kierőszakolt bocsánatkéréseit sem. Így hát márciusra már nyilvánvaló volt, hogy váltás lesz az Atlasz oroszlánjainak kispadján és azt is biztosra vehettük, ki az új jelölt.

Regragi persze addigra már edzőként is jó nevet szerzett magának nem csak Marokkóban, hanem az egész arab világban, hiszen először 2016-ban a kisebbik fővárosi klub, a Fath US történetének egyetlen bajnoki címével robbant be a köztudatba. Csapatának erőssége már akkor is a jól megszervezett védelme volt, melyben ott volt az akkor még csak 19 éves Nayef Aguerd is, a 30 bajnokit pedig összesen 21 kapott góllal zárták. 2020-ban aztán egy közel-keleti kitérőn megismerkedett Regragi már Katarral is, hiszen az al-Duhailt sikerült visszavezetnie a bajnoki tabella tetejére többek közt a Xavi féle al-Szaddot is megelőzve (22 meccsen 16 kapott gól), majd ezek után jött a már említett casablancai hazatérés, mely feltette a koronát edzői teljesítményére.

Legalábbis azt gondolhattuk akkor, hogy ennek jutalma a szövetségi kapitányi kinevezés, azonban jelenleg úgy tűnik, a nemzeti csapat élén még magasabbra tör. A katari világbajnokságon már nem csak egy klub, de még csak nem is egy ország szurkolótábora vált feltétlen rajongójává, hanem egy egész kontinens és az arab közösség is, miközben a legrangosabb nemzetközi szakértők is elismerően fedezik fel végre a munkáját. Közkedveltségéről pedig talán az is jól árulkodik, hogy sértődés nélkül fogadta, hogy kopaszsága miatt játékosai (főként a hasonlóan tar kobakkal rendelkező Amrabat) és a szurkolók elkezdték Rass l’Avocat, azaz Avokádófej becenévvel illetni.

Valid Regragi, az Avokádófej (Forrás: fifa.com)

Ahogy említettük, Regragi legfőbb erénye a marokkói csapat védekezésének az erőn felüli teljesítményeket eredményező megszervezése, melynek számos alapos elemzése született már magyar nyelven is. Ebben a nem különösebben mélyen, hanem a középpálya felé meghúzott középső blokkon van a hangsúly, ahol a csatárt játszó Youssef En-Nesyrinek (Sevilla) is hatalmas szerepe van az ellenfél szervező játékosának kitakarásában. A két korábban primadonnának tartott szélső, Hakim Zijes (Chelsea) és Szofian Bufal (Angers) is elképesztő mezőnymunkát végez az ellentámadások vezénylése mellett és nagy segítséget nyújt a csapat két legmagasabbra taksált játékosának. Furcsa módon ugyanis az egykori jobbhátvéd Regragi két legértékesebb ékköve is jobbhátvéd, akik közül Nusszer Mazraui (Bayern) a bal oldalon tevékenykedik, a jobb oldalon pedig Asraf Hakimi (PSG) a vb legtöbb szerelése mellett az előretöréseivel is tud jelentős veszélyt jelenteni.

A középpályán a torna egyik nagy felfedezettje a nyolcas szerepkörében bevetett Azzedine Ounahi (Angers), aki a Marseille utolsó bajnokiján lesérülő Amine Haritot helyettesíteni hivatott Selim Amallahhal (Standard Liege) együtt szintén nagy mezőnymunkát végez, de a labdakihozatalok során sem riadnak meg a rájuk rontó ellenfelektől, hanem olykor látványos cselekkel és passzokkal játszák át a heves nyomásgyakorlásokat. A kettejük mögött ráadásul egészen lehengerlő módon dominálta eddig a középpályát Szofjan Amrabat (Fiorentina) minden vb-meccsen.

A védelem tengelyében az egyaránt megbízható csapatkapitány, Romain Saiss (Besiktas) és a sérüléséből felépülő, de könnyen lehet, hogy a negyeddöntőre már újra kidőlő Nayef Aguerd (West Ham) párosa rendkívül összeszokott volt az eddigi mérkőzéseken, hátulról pedig a belgák ellen a himnusz alatt rosszullétével sokakat megijesztő, majd a spanyolok elleni tizenegyes-párbajban mennybe menő Jasszin Bunu (Sevilla) irányíthatja őket.

A marokkói szurkolók a világ minden tájáról érkeztek Katarba, mégpedig minden korábbi világbajnokságnál nagyobb számban, hiszen számukra nem csak a vallás, a helyi időjárási viszonyok, a szokások vagy a gasztronómia miatt számít hazai pályának a Közel-Kelet, hanem a jól bejáratott utazási csatornák miatt is. Igen sok marokkói él és dolgozik is Katarban, akik képesek vendégül látni számos hazai szurkolót is, de az arab országokra az is jellemző, hogy a diverzifikáltság és a belső konfliktusok ellenére is erős az összetartás és buzdítják egymást a futballmérkőzéseken is. Így hát a felvázolt fejlesztési program mellett a csillagok ritka szerencsés együttállása is a marokkói válogatott kezére játszik jelenleg, mely élni is tudott eddig a lehetőséggel és története legjobb világbajnoki eredményével írta be magát a krónikáskönyvekbe, egy esetleges további siker pedig valóságos csodaként tenné számukra ezt az időszakot még fényesebbé.

Kiemelt kép: Miskolczi István