A Hosszú név első aranykora – még éppen megmenthető a legendás bajai kosárkultúra

Baja és a sport kapcsolata a köztudatban alapvetően Hosszú Katinkára korlátozódik. Az Iron Lady innen származik, és bár már régen nem az a bajai lány, aki volt, a szeretnivaló Sugovica-parti kisvárost a róla szóló, a májusi bemutatásra váró filmből sem lehetett kihagyni.

https://www.youtube.com/watch?v=wQaQTLx6UXE

Katinkán kívül viszont igencsak kutatni kell Baja és a sport kapcsolatát mindazoknak, akik nem jártak még e csendes, mediterrán hangulatú vidéken, nincsenek emlékeik Magyarország letűnt kosárfellegváráról vagy nem hallottak még Vereczkei Zsoltról, egy másik úszóról, aki szintén három arany birtokosa a játékokról, mégpedig a paralimpiáról.

A halászlé és a sárkányhajó

Ahogyan az üres M6-os másik végén Pécs nem tudott egyelőre a Délvidéken valódi regionális vezető szerepet kiharcolni (legalábbis a térség független országgyűlési képviselője, a közgazdász Mellár Tamás szerint), úgy az autópálya és a Duna keleti oldalán fekvő Baja is keresi még önmagát. A maga módján persze a halászléfőzés is verseny itt, a versenyszerű sport azonban úgy tűnik, kikopott Bajáról. A városi honlapok gyakorlatilag számon sem tartják, sokkal inkább fókuszálnak a tömegsportra, az aktív turizmusra a kerékpározástól a sárkányhajózásig – ami önmagában nem tragédia.

Az ellenben sokkal szomorúbb lenne, ha a helyi kosárlabda-kultúra csak az emlékkönyvekbe szorulna, a fényes múltra nem próbálna meg iskolát, rendszert építeni a város, különösen amíg egykori nagy játékosai aktív edzői korban lehetnek, vagy legalább aktivizálhatók. (Akadémiát nem feltétlenül ajánlanánk a hazai labdarúgás és kézilabdázás negatív tapasztalatai alapján.)

A városnak nincsenek olyan lehetőségei, hogy más megyék nagy tehetségei vagy légiósok költözzenek ide, de az építkezésnek létezik egy sokkal szebb útja, amikor a helyi példaképeket szem előtt tartva tanulják a modern kosárlabdázást a környék gyermekei. Ehhez inkább szándékra, akaratra, tervezésre, összefogásra van szükség, mint pénzre. Ma még éppen megmenthető az örökség, ami az alábbi egy-két perc alapján mindenkit megérinthet:

https://www.youtube.com/watch?v=Bl51Q49JyfI

Baja fénykora

A bajai fanatikusokkal teli Pósta Sándor-csarnokban, 2000 néző előtt megtartott 1987-es kupadöntőben (67–62 a Tungsram ellen) Hosszú István, Katinka édesapja 27 pontot dobott a győzteseknél, 15-öt hárompontosból. Likár László 19 ponttal szállt be mellé. Aki nem ismeri, mit tudtak ők, annak nem könnyű utánanéznie, inkább csak kerek évfordulókon szokás emlékezni a régi nagyokra. A Bajai Honpolgár idén márciusi, a 35. évfordulóra született írásából kiderül, hogy az 1986-87-es bajnoki idény során a gárda történetében először kilépett a nemzetközi kupaporondra (a szovjet CSZKA Moszkva ellen játszottak), majdnem hibátlan teljesítménnyel megnyerte az NB I alapszakaszát, majd – történetében először és mindeddig utoljára – győzött a Magyar Kupában. A helyszínről hozzáteszik, hogy Baja város- és sportvezetése számára presztízskérdés volt a döntő megrendezése, ezért Csuvár Zoltán ügyvezető elnök úgy utazhatott el a versenytárgyalásra a fővárosba, hogy nem kell takarékoskodnia. Baja 104 ezer (más visszaemlékezők szerint 400 ezer) forintért nyerte el a rendezés jogát Székesfehérvár elől. A jegyek pedig elővételben mind elkeltek, a befektetés anyagilag is gyorsan megtérült.

A kupadöntő minden fontos mozzanatát felidéző írás idézi Tax Imre 1990-es Kosaraskönyvét:

„Hatalmas ünneplés volt a Dr. Pósta Sándor Sportcsarnokban, és később ez az öröm kiáradt a Duna-parti kisváros utcáira. Ujjongó, kék-sárga zászlókat lengető szurkolók rohantak végig az esti pihenőre készülődő város kihalt utcáin. Fennhangon adták tudtára a város polgárainak, hogy a »legjobb a Bácska… győzött a BSK … Baján maradt a Népköztársasági Kupa«. Hát igen, ezek azok a felejthetetlen pillanatok, amikor egyaránt érdemes szurkolónak, játékosnak és sportvezetőnek lenni. Aki egyszer beleízlelt a diadal mámorító serlegébe, az nem felejti, újból és újból szomjazza.”

Egy igazi nagycsapat

Nemcsak felejteni nem szabad, nemcsak ápolni kell az emléket, hanem erőt merni belőle. Egy tizenhárom évvel ezelőtti fórumbejegyzés néhány sorban mindent elmond az akkori együttesről:

„Istenem, Veress Kornél, aki magasugróból lett kosárlabdázó, olyan képzett is volt, viszont zsákolt, mint a gép, és az akkor igen ritka volt. Ágfalvi Gyuri, aki 'old school' irányító volt. Likár Laci, aki abban az időben az egyik legjobb center volt, és persze Hosszú Puska és Kovács Laci.”

Ágfalvi Györgyre még néhány mondat erejéig érdemes kitérni, hiszen olyan erős szálakkal kötődik Bajához. A 2000-es évek derekán az önkormányzati választások jelöltjeként lehetett olvasni róla, eszerint a város szülötte, cipész apa, konyhai dolgozó anya harmadik gyermekeké, aki az általános iskolai tanulmányait a Kiscsávolyi Általános Iskolában végezte, a III. Béla Gimnáziumban érettségizett, és a Budapesti Műszaki Egyetem Bajai Vízgazdálkodási Karán szerzett oklevelet. A Bajai Bácska NB I-es kosárlabdacsapatának tagjaként 100-szoros válogatott lett.

Ilyen lehetett egy bajai sportpályafutás. És ilyen lehetne akár ma is.