A kubai futó hihetetlen célbaérése minden idők egyik legabszurdabb maratoniján
Ma már nemcsak a hivatásszerű, hanem a tömegsport művelése is egyre inkább tudományos alapokon nyugszik. Az öltözet, a frissítés, az edzés és a versenyzés hátterét illetően is magas szintű szakmaiság áll rendelkezésre – a hobbifutók számára is. Ezért is tűnik mai szemmel elképesztőnek az, ahogy az 1904-es olimpia maratoni futószámát megrendezték, amelyen a legemlékezetesebb egy kubai futó részvétele volt.
„Mindig is szerettem futni” – vallotta az „Andarínnak” (magyarul „Sétálónak”) becézett Félix Carvajal, aki 1875. március 18-án született San Antonio de los Banosban, amely nem messze fekszik Kuba fővárosától, Havannától. A sportolást már gyermekkorában megszerette, sokszor futott versenyt a barátaival.
A visszaemlékezések szerint fáradhatatlan volt. Mindössze 14 éves volt, amikor élete első versenyét megnyerte, egy egész napos erőpróbát, amelyen egy jó nevű spanyol hosszútávfutót is legyőzött. Rendkívüli állóképességéről és kitartásáról tanúbizonyságot téve a reggel 8 órás indulást követően állítólag 11 órán keresztül egyfolytában körözött – még jóval azután is, hogy valamennyi versenytársa feladta a vele való küzdelmet. A futás felnőtt korában is a szenvedélye maradt, mellette levélkihordóként kereste a kenyerét.
Nagy álmokat dédelgetett a kedvenc sportágában, szeretett volna elindulni a maratoni futásban az 1904-es olimpián. Tervei megvalósításának azonban anyagi akadályai voltak, így adományokat kezdett gyűjteni, amelyek segítségével végül elhajózhatott New Orleansig – addigra viszont elherdálta a maradék pénzét kockajátékon, így St. Louisba végül stoppal és gyalogolva jutott el. A végletekig kimerülve állt rajthoz, ráadásul egy maratonhoz nem kifejezetten alkalmas öltözetben: jobb híján kosz- és izzadságfoltos fehér inget, hosszú nadrágot és munkáscsizmát viselt. (A jelenlévők közül valaki megszánta, segített levágni a nadrágját a lábánál, hogy ne melegedjen túl futás közben.)
Nem mondhatni, hogy a szervezők szívükön viselték volna a versenyzők testi épségét: a pályát kifejezetten veszélyes, köves, poros, forgalomtól nem elzárt utakra jelölték ki, és a 40 kilométer alatt csak két alkalommal tudtak vízhez jutni a megviselt sportolók.
Nem meglepő, hogy több versenyző megsérült és volt, akit kutyák kezdtek el üldözni. Carvajal ráadásul a St. Louisba tartó hosszú és viszontagságos úton közel két napja semmit sem evett, így futás közben berontott egy almáskertbe, hogy csillapítsa éhségét. De nem volt szerencséje, a gyümölcsök rohadtak voltak, emiatt elkezdett görcsölni a hasa. Hogy csillapítsa panaszait, kicsit lepihent, majd folytatta a versenyt. De úgy tűnhetett, hogy már tulajdonképpen kirándulásként fogja fel a futamot, tudniillik sokszor szóba elegyedett a nézőkkel és a szurkolókkal, akik az üdítő személyisége – ehhez a bájosan tört angolja is hozzátett – miatt hamar meg is kedvelték.
A verseny abszurditását az is fokozta, hogy több futó a szervezők által észre nem vett furfanggal vagy csalással igyekezett jó eredményt elérni. Egy amerikai, Fred Lorz például stoppal tette meg a táv egy részét, ez is szerepet játszott abban, hogy megnyerte a versenyt. Amikor viszont valaki bekiabálta, hogy csalt, elmosolyodott, és azt állította, hogy csak „a vicc kedvéért” ért célba. Ami a teljes mezőnyt illeti, 32 indulóból végül csak 14 tudta befejezni minden idők egyik legbizarrabb maratoniját.
A több elképesztő történet közül a leghihetetlenebb alighanem hősünké, a kubai levélkihordóé volt azon az augusztus végi forró délutánon, aki végül a negyedik helyen ért célba – szinte megmagyarázhatatlan módon.
Kiemelt kép: OddFeed
Szerző
