A legnagyobb vb-meccsek: a brazil foci meghal, az olasz újjáéled

A világ kiéhezett Brazília futballjára a nyolcvanas évek elején. Pelé és társai utolsó világbajnoki címe óta akkor már több mint egy évtized eltelt, a hetvenes évek elsősorban a nyugatnémet és a holland futballról szóltak, majd a diktatúra által beárnyékolt argentínai világbajnokságba torkolltak. Megannyi nemzet igazságérzetét bántotta 1978 végeredménye, így érkeztünk el 1982-höz, amikor a világ éppen egy olyan brazil válogatottat kapott, amilyenre vágyott.

Látva Zico, Sócrates és Falcao játékát vagy éppen Éder félelmetes bal lábát, az újra fellobbant szerelem járta át itthon is a gyerektáborokat, de a közvetítéseken is akarva akaratlanul átjött a rajongás. Nyolc gól a csoportkörben, majd újabb három – bámulatos – találat Argentínának a négyszer három csapatos középdöntő elején.

Ezek után az iksz is elég az elődöntőhöz Olaszország ellen. Amely önmaga árnyéka. Egyik legnagyobb csillaga, Roberto Bettega sérült, a csoportból három döntetlennel vergődik tovább a válogatottja, miután több szerzett góllal sikerül megelőzni Kamerunt. De a középdöntő nyitányán valahogy mégis legyűri Olaszország Argentínát, a maffiamódszerektől sem visszariadva. Legalábbis így jellemzik kritikusok, amit Diego Maradonával művel Claudio Gentile. Ez a győzelem viszont lángra lobbantja Itáliában a reményeket.

Ám Paolo Rossi még keresi önmagát, a bundabotránnyal járó kétéves eltiltás után csak a vb előtt térhetett vissza, sokan meg is kérdőjelezik a csapattagságát. Az olaszoknak ráadásul győzniük kell az elődöntőhöz Brazília ellen, az első olasz helyzetnél pedig Rossi mindjárt el is töri a labdát. De talán éppen ez ébreszti fel hosszú álmából a szuperhőst.

A mérkőzés során nem kevesebb, mint ötször változik a továbbjutó kiléte. Az első brazil gól mindent megmutat abból, hogyan kápráztatta el Zico és Sócrates a világot, a második után Falcao kiünnepli magát, Rossi harmadik találatára viszont nincs válasz. Csak majdnem: Dino Zoff 40 évesen a lefújás előtt bemutatja élete védését. Közvetlenül előtte azért figyeljük meg, Giancarlo Antognoni teljesen szabályos gólját les címén nem adják meg!

A meccset látva érezni lehetett, az lesz a világbajnok, aki innen továbbmegy. Így is történt, Olaszország simán elintézte Lengyelországot (2-0) és az – elődöntőben egyszerre lenyűgöző és botrányt keltő – NSZK-t (3-1). Rossi végül hat találattal lett gólkirály, és mindent vitt: értelemszerűen megkapta a torna aranylabdáját is, valamint év végén a France Football elismerését is.

Brazíliában az öt világbajnoki cím ellenére a mai napig megmaradt a kultusza az 1982-es válogatottnak, többek között a Rio and Learn bloggere nevezi minden idők egyik legjobb alakulatának. A korai kiesés viszont annyira megrengette akkor a világ legnagyobb futballkultúráját, hogy edzők sora írta újra a filozófiáját, amely aztán a maga vadhajtásait is megszülte az évtized végére.

Néhány napja a BBC terjedelmes írást szentelt a 40 évvel ezelőtt Barcelonában lejátszott olasz–brazilnak, idézve a gólszerzők visszaemlékezéseit.

Eszerint Rossi tisztelettel adózott az ellenfél előtt, mint mondta:

„A brazilok másik bolygóról jöttek, bekötött szemmel is megtalálták volna egymást a pályán.”

Falcao lelkes maradt: „Veszítettünk, de részesei lettünk a történelemnek. Hálás vagyok érte, hogy minden idők egyik legnagyobb vb-meccsén játszhattam.”

Sócrates nem dolgozta fel ilyen jól a történteket: „Pokolian jók voltunk, örömfocit játszottunk. Erre Rossi háromszor ért a labdához, de összehozott egy mesterhármast. Amit mi futball alatt értünk, az meghalt aznap.”

Utóbbira válaszul álljon itt egy másik összeállítás, amely megmutatja az első találat előzményeit, a gólpassz előtti szólót és kulcspasszt, így kiderül, Olaszország mi tudott a labdával. És az is, hogyan védekezik Brazília…

Kiemelt fotó: Marca