– A magyar futballtársadalom úgy emlékezhet rád, mint az Újpest szélvészgyors, a kapura is veszélyes támadója. Mi jellemzett még játékos korodban?
– Talán az, hogy becsvágyó voltam, jó mentalitással. Nagyon komolyan vettem a sportot, magát a munkát, a futballt annak is tekintettem. Munkának. És elég profin éltem.
– Ami ritkaságszámba ment akkoriban?
– Én is eljártam a meccsek után a társaimmal szórakozni, de sosem ittam alkoholt, nem dohányoztam, már akkor odafigyeltem az étkezésre, folyamatosan dolgoztam a hiányosságaimon, keményen melóztam a konditeremben. Komolyan vettem a futballt, külföldre akartam igazolni, erősebb bajnokságban játszani.
– A bensődből fakadt ez a fajta ambíció, vagy otthonról táplálták?
– Az előbbi. Apukám is focizott utánpótláskoráig az Újpestben, azután csak hobbiból, de nem ő erőltette a futballt, nem adta soha ukázba, mit hogyan csináljak, élt viszont bennem egy erős belső motiváció.
– Huszonegy évesen igazoltál a St. Gallenbe. Merőben más futballkultúrába csöppentél, feltételezem.
– Persze. Az azt megelőző szezonom az NB I-ben nehéz volt, majdnem kiestünk az Újpesttel, a Hatvan elleni osztályozóval maradtunk bent. Azután igazoltam Svájcba. Fiatalon nem volt egyszerű a családot, a barátokat hátrahagyni. A barátnőm érettségizett, otthon maradt, nem beszéltem a nyelvet, az egyedüli segítséget az jelentette, hogy az azóta elhunyt Fodor Imrével együtt szerződtem a St. Gallenhez.
Kaptunk egy elég kemény német edzőt, az ő felfogása eleve különbözött az addig tapasztaltaktól. De minden más volt, a hozzáállás, a gondolkodásmód, a tempó, sokkal profibb körülmények közé kerültünk.
– Könnyen megszoktad a több melót?
– Fiatal voltam, könnyebbnek bizonyult az átállás, Imrének kevésbé, ő fél év után el is igazolt. De másfél év után engem is kölcsönvett az Újpest, amit nem bántam, UEFA-kupa-meccseken szerepelhettem, Kassán például az én gólommal nyertünk egy nullra. Ugyanilyen szép újpesti emlék az eligazolásom előtti Magyar Kupa-győzelem és Szuperkupa-diadal. A magyarországi visszatérésemet megnehezítette, hogy mindkét lovaglóizmomat meg kellett operálni, amire ráment fél év.
– Svájcból vezetett az utad Ausztriába, a St. Gallenből a Lustenauba – ez az a két hely, ahol megfertőződtél a fizikai felkészítés, a helyes táplálkozás, a pihenés és regeneráció fontosságával? Ami idehaza gondolom kevésbé volt addig hangsúlyos.
– Már az Újpestben szerepelve is éreztem, mennyire lényeges összetevői a versenysportnak, de igen, ebben a két országban tapasztaltam meg, hogy elengedhetetlenül fontosak a jó teljesítmény eléréséhez.
Ott kaptam először erőnléti edzőt, elmagyarázták nekünk az összefüggéseket, vagyis hogy nincs másról szó, mint arról, a futball is munka, egy profi labdarúgónak a teste a tőkéje, abból tud profitálni, ezért aztán úgy kell bánni vele, hogy a lehető legjobb teljesítményre legyen képes. Benne van ebben a pihenés, az alvás, a regeneráció. A futballistáknak van tizenkét-tizenöt évük a csúcsteljesítményre, minél inkább odafigyelsz a testedre, annál inkább tudsz folyamatosan jól teljesíteni.
A táplálkozás-regeneráció, illetve a sérülések közt is erős az összefüggés, ha eleget alszom, ha megfelelően eszem, a sérülések egy jelentős része elkerülhető. Mindezeket kint tanultam meg, Magyarországon nem volt még ennyire tudatos a felkészítés.
– Ezért is szereztél erőnléti edzői képesítést? Mert annyira hatott rád a svájci-ausztriai tapasztalat?
– Lehetséges. Amikor harmincegy évesen befejeztem a focit, azt éreztem, szeretnék valami újat elkezdeni, szakmát tanulni. Két év alatt informatikai diplomát szereztem, nyolc évig dolgoztam utána informatikusként, mégsem szakadtam el teljesen a futballtól. Megszületett közben ugyanis a fiam, Dani, futballozni kezdett, én pedig már csak miatta is beszálltam az utánpótlásba.
Szép sorban begyűjtöttem a különböző képesítéseket, a B után az A licencet, az akadémiai junior licencet szintén, és mert érdekelt a sportág atletikus része, tudtam, mennyire nagy hatással van az a teljesítményre, a fitnesztréneri képesítést is megszereztem. Miután pedig az informatikából jövök, és sokat dolgoztam adatokkal, a játékanalizálás felé is elkanyarodtam.
A Lustenautól elég gyorsan érkezett a felkérés, az erőnléti edzői poszt mellett meccseket is elemeztem az első csapatnak, majd a másodedzői szerepkört is betöltöttem. Két évet Riedben is eltöltöttem, fél évig vezettem az akadémiát, de messze volt onnan a család. Jelenleg egészségügyi menedzserként dolgozom egy nagy cégnél, amellett egy regionalligás klubban vagok sportvezető.
– Ha már egyszer akadémiát is irányítottál: melyek a legfontosabb kritériumai annak, hogy sikerüljön minőségi, piacképes játékosokat nevelni? Mert Magyarországon ebben érezni a legnagyobb elmaradást.
– Az, hogy Magyarország kis ország, nem lehet ugye kifogás, mert kis országként roppant sikeres ezen a területen Hollandia vagy Belgium is. Persze ott rengetegen fociznak, nagyon széles körből lehet válogatni. Ausztriában sajnos problémás a tornaórai foci, nem minden iskolában adottak a feltételek a futballhoz, mert vagy kicsi a tornaterem, vagy eleve hiányzik. És mert a gyerekek a digitális világ térhódításával, a mobilok, tabletek, laptopok elterjedésével és állandó használatukkal egyre kevesebbet mozognak, a motorikus fejlődésük korántsem megfelelő. Ha azt gondoljuk, kiskorban elég a heti három-négy edzés, tévedünk, naponta kellene több órát mozogniuk. Nem csak a futballozni vágyóknak, minden gyereknek. Régen a grundok, a dühöngők, vagy egyszerűen csak a fára mászás rengeteget segített a motorikus képességek fejlesztésében, szinte minden mozgásformát gyakorolhattak, ma ez nincs meg.
– És akkor még a játékosnevelésig el sem jutottunk…
– Sokat segítene mindannyiunknak, ha meglenne ez az erős alap. Ausztriában az akadémiákon dupla képzés zajlik, az iskolai oktatás mellett megy az egyesületi. Hogy Magyarországon milyen a tehetségfejlesztés, innen nehéz megítélni. Fontos lenne a megfelelő közeg és mentalitás, ami valószínűleg más Ausztriában, mint odahaza.
Mert biztosan nem véletlen az, hogy ha egy magyar tehetség eljut Salzburgba vagy Németországba, felgyorsul a fejlődése. Az otthoni közeg valószínűleg nem ideális a tehetségek fejlesztésére. Azt azért látni, hogy a külföldön játszó magyar labdarúgó kiegyensúlyozottabban képes jó teljesítményt nyújtani, a külső körülményektől függetlenül egyenletesen hoz egy jó szintet, amiből arra következtethetünk, Magyarországon többet kellene foglalkozni a mentális képességek erősítésével.
Nyilvánvalóan fontos ebben az edzők szerepe, el kell érni, hogy ha egy fiatal játékos fontos mérkőzésen lehetőséget kap, ne a kudarctól való félelem uralkodjon el rajta, hanem a pozitív gondolkodás, hogy képes megoldani a feladatot. Azt örömmel tapasztalom, hogy míg régen a hazai publikum és közvélemény igényei esetleg béklyót kötöttek a lábakra, és nyomásként élték meg a játékosok, manapság felemeli őket, és a teltházas válogatott meccsekre ide nekem az oroszlánt is attitűddel vonulnak ki. Ez remek. Ami nem annyira az, hogy azt hallom, még mindig előfordul Magyarországon, hogy ki kinek a fia, milyenek a kapcsolatai, miközben mondjuk Salzburgban teljesen mindegy, kit hogy hívnak, a klub egy határozott koncepció szerint működik, megvan arról a határozott elképzelése, milyen futballt akar megvalósítani, milyen értékeket akar közvetíteni, és punktum. Ez aztán a játékosnak is segít orientálódni, tudja jól, mire van szüksége ahhoz, hogy játsszon és megfelelően fejlődjön, hogy nem számít más, csak a teljesítmény. Az ausztriai akadémiák mindegyikének fontos, hogy legyen identitása, hogy modern felfogás szerint működjön, ami folyamatos analizálást követel, értékelést, előretekintést, követni kell a trendeket, és aszerint megpróbálni fejleszteni a nebulókat.
– Általános vélemény idehaza, hogy nincs meg itthon a fejlődéshez szükséges kompetens edzői garnitúra. De hogy lehet ezen változtatni? Minden akadémiára ide kellene hozni tíz-tíz német, osztrák, holland vagy portugál utánpótlásedzőt? Vagy a mieinket kiküldeni hónapokra?
– Biztos, hogy Magyarországon is számos jó szakembert találni. Kérdés, milyen közegben dolgoznak vagy dolgozhatnak. Fontos, hogy az ember legyen szorgalmas, legyen benne önkritika, és ha belátja, tanulni kell, tegyen úgy. Akár ily módon is. Németország például nem valami jó periódusát éli, amíg tíz-tizenöt éve roppant erősnek volt ítélhető a német nevelés, ma már feljöttek melléjük, vagy megelőzték a franciák, portugálok, angolok, belgák. És most a németek arról beszélnek, miért történhetett így. Lehet, elkényelmesedtek? Felismerték mindenesetre a problémát, mert analizáltak, és nem féltek önkritikusnak lenni. Úgyhogy elutaznak más futballkultúrákba, és megnézik, mit csinálnak ott, miért van az, hogy a francia válogatott három sort is ki tudna állítani, és mindegyik simán kvalifikálná magát bármely világeseményre. Miért van nekik ennyi kiváló játékosuk? Hogy hozzák ők ki a legjobbat a tehetségekből? Persze ez is egy pillanatkép, és a franciáknak is dolgozniuk kell azon, hogy tartsák a szintet. Mert ha biztosnak érzed a pozíciódat, mindjárt megelőznek.
– Mint az erőnléti felkészítésben is jártas szakember, mit gondolsz, merjük-e eléggé terhelni a gyerekeket? Vagy féltjük a futballistákat a keményebb fizikai munkától?
– Ennyire részletekbe menően nem tudom, mi zajlik otthon. Az atletikus képzés tizenöt éves kortól válik fontossá, előtte a koordináció, a technika, a játékintelligencia fejlesztése a hangsúlyos. De a modern futball rendkívül atletikus, dinamikus, aki az élvonalba vágyik, annak fontos megfelelnie ezeknek a kritériumoknak. A magyar csapatok a Ferencvárost kivéve nincsenek hozzászokva a szerda-szombat ritmushoz, a heti két meccshez, nincs meg ez a fajta terhelés. Az UEFA is azért találta ki többek között az ifjúsági BL-t, hogy szokják a fiatalok a kettős terhelést, Szoboszlai Dominik ezt kapta meg a Salzburgban, illetve a Lieferingben.
S ez nem csak a fizikum miatt lényeges, mentális szempontból is az, hogy felkészülj arra, három-négy naponta kell kilencven percig százszázalékosan koncentrálnod, elmenni a határig. Ez a fajta mentális igénybevétel hiányozhat otthon. Mert ha valaki fejben fáradt, hibázik. Ezt éreztem a mieinken a 2016-os franciaországi Eb-n is, hogy a harmadik-negyedik meccs után visszaesünk majd, mert túl nagy a fizikai és mentális igénybevétel. Ahogy a mai magyar válogatott, az is száz százalékot adott, szívvel-lékekkel játszott, de nem volt hozzászokva ahhoz, hogy folyamatosan hozza a csúcsteljesítményt.
A legjobbak ötven-hatvan tétmeccset játszanak egy évben, mondjuk nem is nagyon edzenek, inkább regenerálnak, de minden körülmények között szállítják a top teljesítményt. A képzésnek része kéne, hogy legyen, hogy egy fiatal három-négy naponta fizikailag és mentálisan is magas színvonalú mérkőzéseket vív, tornákra jár, az állandó utazást megtapasztalva szokhatja így meg, milyen háromnaponta magas szinten teljesíteni. Így ha tizennyolc-tizenkilenc évesen bekerül a felnőtt futballba, nem a teljes ismeretlenbe csöppen.
– Csakhogy van egy olyan vélekedés is, hogy a magyar gyerekek egy jelentős része későn érő típus, a szakzsargonnal élve retardált. Több türelem, vagy megfelelő versenysorozat kellene nekik ahhoz, hogy kiteljesedjenek? Mert lehet, huszonkét éves korukra remek játékossá érnének, csak azt senki nem akarja kivárni.
– Szerintem ez inkább arról szól, megfelelő-e a közeg, amelyikben nevelkedik. Ha megfelelő, és ott érik be valaki később, azzal nincs baj, mert találni példákat arra, hogy valaki az alacsonyabb osztályokból huszonöt évesen jutott el az élvonalba vagy a válogatottba. Ha megkapta a megfelelő képzést, ha jó felfogásban nevelték, ha részt vett nemzetközi megméretésekben, jó ellenfelekkel szemben kellett megmutatni magát, nem veszik el. Azt tudom, hogy a magyar akadémiák infrastrukturális szempontból, a technikai feltételeket tekintve magas szintűek. A kérdés, a munka megfelelő-e. Az adatok a rendelkezésre állnak, megvannak a sprintszámok, a futóteljesítmények, a játékstatisztikák, hogy mennyi a jó előre passz, mennyi párharcot nyernek meg a játékosok, milyen a labda sebessége – a gyorsabb játékhoz nyilván nagyobb technikai tudás kell –, szóval minden a rendelkezésre áll, ami mérhető, a lényeg, hogy ezeket helyesen dolgozzák fel, hasonlítsák össze mondjuk a portugál akadémiák adataival, és vonják le a következtetéseket. De gondolom, megteszik. Fontos analizálni, hogy kiderüljön, hol tartok, miben mutatkozik deficit, mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Azt látatlanban mondom, hogy a portugálokkal szemben a sebesség, a dinamika, a játékintelligencia terén biztosan elmaradást mutatunk, velük szemben mondjuk nem csak mi magyarok bírunk hendikeppel, sok más ország is.
– A salzburgi akadémia nyilván a legerősebb, de zárkóznak fel hozzá más osztrák játékosneveldék?
– A salzburgi nemzetközi szinten is rendkívül erős, a portugál és francia akadémiákkal vetekszik. Határozott képzési terv, játékfelfogás, scouting rendszer mentén működik. Akiket ott képeztek, azok közül ritka, aki nem jut el legalább az osztrák első osztályig. Fontos az atletikus képzés, elvégre az agresszív presszing fontos része a Red Bull játékfilozófiájának. De ha nagyobb is a szakadék a salzburgi és a többi klub közt, azért jó, hogy van a Salzburg, mert a többiek is igyekeznek átvenni a módszereket, felzárkózni, ilyen például a LASK, mennek is át oda edzők Salzburgból. Éppen azért csábítják át őket, hogy elültessék Linzben a Red Bullnál honos mentalitást és filozófiát. Riedben is hasonlóképp gondolkodtunk, és a Sturm Graz is ugyanezt a modern felfogást képviseli. Valamelyest más a filozófia a két bécsi nagy klubban, az Austriában és a Rapidban, ők a labdabirtoklást, a pozíciós játékot ma is hangsúlyosabbnak vélik.
– Ha hívnának Magyarországra, hogy a saját koncepciód és tapasztalataid szerint építsd fel az akadémiai munkát, mintegy osztrák mintára, akár osztrák edzőket is alkalmazva, jönnél?
– Azt azért szögezzük le, hogy nem szeretném, ha bárkinek az elmondottak úgy jönnének le, Ausztriában a futballban minden szuper, Magyarországon meg minden rossz, mert koránt sincs így. Biztos, hogy otthon is vannak nagyon jó edzők, de tény,
minden klubnak, illetve akadémiának szüksége van egy világos koncepcióra, határozott futballfilozófiára, amellyel megteremtheti az identitását, amelyikben hisz, amit a magának érez, és amely felfogástól nem tér el, miközben a már említett trendeket követi, és a folyton fejlődő futballal igyekszik lépést tartani. Annak, aki ezen a területen dolgozik, pozitív értelemben őrültnek kell lennie, ezzel kelni és ezzel feküdni. A jó közeg ahhoz szükséges, hogy mindenki egy irányba húzzon, és mindig fejlődni akarjon. Ehhez muszáj kooperálni más országokkal, lehet egymástól tanulni.
Fontos az is, hogy a játékosnak örömet okozzon a munka, szívesen eddzen, a munka és a játéköröm vonatkozásában nem könnyű persze egyensúlyra lelni. Egy biztos, ha lassítasz, a konkurencia lehagy. De hogy a kérdésre is válaszoljak, bár jó helyem van Ausztriában, felelősségteljes feladatot végzek, ha lenne egy érdekes projekt, legalábbis meghallgatnám…
