„A Mönchengladbach másfél millió eurót fizetett volna értem, ám egy tizenegyes hárítása közben megsérültem” – interjú Sáfár Szabolccsal

– Az osztrák második ligás Horn kapusedzőjeként dolgozol a tabella alapján a feljutásért küzdő csapatban. Meglehet a szintlépés?

– Sajnos biztosan nem váltunk osztályt, a klub be sem adta az élvonalbeli licenckérelmét. Nincs meg hozzá az anyagi és az infrastrukturális hátterünk sem. 

– Bánt, hogy nem tesztelheted magad a legmagasabb szinten?

– Nem. Ez egy kisváros kis klubja, már amikor ide szerződtem, tisztában voltam azzal, a Horn leginkább a játékosok nevelésére fókuszál, igyekszik őket felépíteni, különösebben nagy célokat nem fogalmaz meg. Tudtam, hova jövök. Nincs annyi szurkolónk, nincs olyan befektetői háttér, ami megengedné azt, hogy más dimenzióban gondolkodjunk.

– De él benned az ambíció, hogy az osztrák, alkalmasint a német élvonalban dolgozz? Hajt efféle vágy?

– Hogyne. Szeretnék a lehető legmagasabb szinten edzősködni, már csak azért is, hogy kiderüljön, alkalmas vagyok-e a feladatra. Szeretném azt hinni amúgy, hogy igen. De bárhol dolgozzon is az ember, meglelheti a szakmai kihívást. A szamárlétrát végigjártam, dolgoztam az Austria Wien akadémiáján, aztán a második csapatnál, majd két évet a Wacker Innsbruck első csapatánál. Az első szezonban éppen hogy lemaradtunk a feljutásról, a második végén csődöt jelentett az egyesület.

De valóban azt érzem, megérett a helyzet arra, hogy feljebb lépjek, úgy gondolom, a tapasztalataimat magasabb szinten is tudnám kamatoztatni.

– Min múlik elsősorban, hogy lehetőséget kapj? Kapcsolatokon? A jó menedzseren? Mert azért Ausztriában nyilván jól cseng Sáfár Szabolcs neve.

– Az lehet, de a kapusedzők hosszabb ideig szoktak dolgozni egy-egy klubnál, emiatt talán kevesebb a lehetőség, illetve sokszor a vezetőedző viszi magával stábtaként, én pedig nem vagyok egy efféle stáb tagja. Ugyanakkor van, aki segít nekem a csapatkeresésben, de hogy találsz-e, az sokszor a szerencsén is múlik.  

– Magától értetődő volt, hogy a profi futballkarrier után kapusedzőként folytatod?

– Már a karrierem végén kezdett körvonalazódni, hogy ez lesz az utam. Mégiscsak a futballban töltöttem el huszonöt évet, ehhez értek a legjobban, úgy gondoltam, kár lenne ezt feladni. Az Innsbruckban védtem az első osztályban, amikor elkezdtem az A-licences képzést, a tanfolyam elvégzéséhez gyakorlati munkára is szükség volt, én pedig az U18-as együttesben vezényeltem kapusedzéseket. A korcsoport vezetőedzőjével jó viszonyba kerültem, úgyhogy megbeszéltük, heti rendszerességgel besegítek. Azután, hogy abbahagytam a profi labdarúgást, az Austria akadémiájával vettem fel a kapcsolatot. Onnantól fogva, bár az amatőr Ritzingben továbbra is védtem, az edzősködés jelentette a fő csapásirányt. Nagyon megtetszett, és úgy éreztem, a tanítványaim is szívesen dolgoznak velem.

(Forrás: NB1.hu)

– Ha már az amatőr játék: 2019-ben még védtél, az SK Wullersdorfban, negyvennégy évesen. Miért épp akkor döntöttél úgy, hogy elég?

– Több összetevője is akadt. Egyrészt fizikai és pszichés szempontból is úgy éreztem, itt a vége, nem készültem már olyan fókuszáltan a meccsekre. Azt éreztem, sokkal inkább az edzősködésre kell már összpontosítanom, és adódott is a lehetőség, hogy főállásban dolgozzak az Austria akadémiáján. De a klubon belüli anyagi gondok is közrejátszottak a döntésemben, máshova meg nem volt már kedvem eligazolni. 

– A valóban remek játékoskarriert mindenfajta hiányérzet nélkül hagytad abba, vagy ha bepattanhatnál egy időgépbe, hogy valamit megváltoztass a múlton, gondolkodás nélkül megtennéd?

– Egy nyitott kérdés maradt, hogy megálltam volna-e a helyem a német Bundesligában. 2001-ben nagyon-nagyon közel kerültem ahhoz, hogy a Mönchengladbach játékosa legyek. A két klub már megegyezett egymással, de még nem írtunk alá. Ausztriában előbb kezdődött a bajnoki szezon, és az első fordulóban védenem kellett a Salzburgban, pechemre azonban a meccs ráadásában, egy tizenegyes hárítása közben súlyosan megsérült a vállam, ami hosszabb kihagyást követelt, a Borussia pedig elállt a szerződtetésemtől. A legjobb korban kerülhettem volna ki Németországba, persze ki tudja, hogyan alakult volna a mönchengladbach-i karrierem. 

– Azt olvastam, hogy a rövid moszkvai kalandod a Szpartakkal inkább volt viszont rémálom. Miért?

– Sajnos az elejétől fogva nem éreztük jól magunkat, nem találtam otthonosnak a környezetet, a helyi mentalitás sem tetszett, ráadásul a klub nem tartotta be a szerződés feltételeit, így pedig nehéz volt csak a futballra koncentrálni, nem is nyújtottam megfelelő teljesítményt. Mindenki jobban járt azzal, hogy félév után felbontottuk a szerződésemet.

De úgy vagyok vele, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, működik-e. Sokaknak bejött Oroszország, nekem nem. Örültem, amikor hazatérhettem Ausztriába.

– Egy kapus a „születésétől fogva” együtt kell, hogy éljen az egyszer fent, másszor lent érzésével, mert hiába a bravúrok, egy hiba, és egyből bűnbak. A te karrieredet is meghatározta a két véglet? Gondolok itt elsősorban az atlantai olimpián való szereplésre, illetve az 1997-es jugoszlávok elleni gyászos vb-pótselejtezőre. 

– De minden sportolóra igaz, hogy a balsikerek és a sikerek váltogatják egymást, s mindkettőt kezelni kell tudni. A jót azért, hogy ne szállj el, ugyanakkor nem szabad, hogy a kudarc padlóra küldjön. Nem nagyon tudok olyanról, aki mindig fent van. Az a differencia a nagy sportoló és az átlagos között, hogy az előbbi a mélyből is rendre vissza tud kapaszkodni. Felérni a csúcsra amúgy is eggyel könnyebb, mint megragadni ott. A kapusposzt pedig valóban olyan, hogy csak magadra számíthatsz, ha jön feléd a labda, más nem tud már segíteni. Ez felelősség, kell hozzá bizonyos lelki alkat, mert a helyzettel folyamatosan meg kell tudni birkózni.

– Hogy maradjunk a csúcsnál: a 2014-ben kapott ausztriai életműdíjad ugyancsak fontos elismerés lehet.

– Feltétlenül az, szerintem minden sportoló életében az lenne. Elvégre nem egyetlen jó produkciót, vagy egyetlen szezonbeli jó teljesítményt értékelnek, hanem a teljes pályádat. És a díjat sosem csak a teljesítménnyel érdemled ki, a hozzáállásnak és az emberi oldalnak is meg kell felelnie a kritériumoknak, számomra ezért is különösen értékes. 

(Forrás: weltfussball.com)

– Olyan előfordul még, hogy álmodban a Vasas-tábor azt skandálja, „Párduc, Safi!”, te meg szerényen kiintesz?

– Nem annyira, de jó felidézni. Magyarországon egyetlen más klubban sem szerepeltem, ma is nagyon szép emlékeket őrzök a Vasas-szurkolókról. Amúgy sem voltam soha egy ide-oda ugrálós kapus, minden klubomban elég hosszan időztem, kivétel a Moszkva. A kapott bizalmat a hűségemmel és a jó teljesítménnyel igyekeztem meghálálni.

– A becenév maradt kint is Safi?

– Persze, pláne, hogy a Szabolcsot nem magyar anyanyelvű elég nehezen ejti ki…

– 1997-ben igazoltál el Angyalföldről Salzburgba. Valóban kapott érted egymillió eurónak megfelelő schillinget a klub, ahogy azt a Transfermarkt jegyzi?

– Nem tudom. Ha jól emlékszem, az újságok akkoriban 400-500 ezer dollárt írtak, de sosem kérdeztem utána. A Gladbach másfél millió eurót fizetett volna értem, ebben meg is egyezett a két klub. Azt valóban sajnálom, hogy nem jött össze, azzal viszont, hogy maradtunk Ausztriában, közelebb voltunk a Magyarországon élő családtagjainkhoz. És azért a gyerekek születése után minden döntést az ő szempontjaikat is mérlegelve hoztunk meg a feleségemmel. 

– Egyikük sem lett élsportoló, ugye?

– Laura lányom huszonhárom éves, Bécsben jár jogi egyetemre. Sokáig ritmikus gimnasztikázott, ahogy egykor az anyukája, aztán balettozott is. Amikor a kettő között választania kellett, a balett mellett döntött, de többek közt a sérülések miatt végül abbahagyta. Bence tizenkilenc, egy ideig focizott, de sosem állt hozzá különösebben közel a sport, az osztrák vasutaknál továbbképzésre járva elektronikai pályára készül.

– Visszatérve az átigazolásodra: 1997-ben Magyarországhoz képest mennyire volt más világ Ausztria? Szakmai értelemben.

– Teljesen más volt. Az osztrák futballt akkor elég magasan jegyezték. A klubok elég jól szerepeltek a nemzetközi kupákban, a Rapid ‘96-ban döntőt játszott a KEK-ben, két évvel azt megelőzően a Salzburg az UEFA-kupában, a válogatott kijutott a 98-as világbajnokságra, Andi Herzog és Wolfgang Feiersinger a német Bundesliga élcsapataiban játszott, még futballozott Toni Polster és volt egy Ivica Vasticuk is. Más szemlélet uralkodott, más volt a hozzáállás, az edzésmunka. Gyorsabb volt a játék, nagyobb a konkurencia.

Igencsak meg kellett küzdeni a csapattagságért, külföldiként ráadásul kiemelkedőt kellett nyújtanod, az öltözőben ugyancsak ki kellett harcolnod a helyed. De lehet, hasonló változást jelent egy osztráknak, ha a német Bundesligába kerül. Néhány hónapba beletelt, mire azt a teljesítményt nyújtottam, mint otthon, és a nyelvi nehézségeket is le kellett küzdeni. De aránylag fiatalon kerültem ki, ami könnyebbséget jelentett. 

– Mondhatjuk, hogy az elmúlt huszonöt évben osztrákká váltál?

– Legalábbis keveredik bennem az osztrák és a magyar habitus, gondolkodásmód. A szakmai életemet tekintve, amit otthon jónak találtam, ami működött, azt megtartottam, ilyen a kapustechnika, amit itt másképp tanítanak. A mentalitásom, a munkához való hozzáállásom viszont inkább osztrák. Mindegy, mi a múltad, mi a neved, edzőként példát kell mutatni: ha nem melózol eleget, ha nem te érkezel meg elsőként, és nem te távozol utolsóként, az nem fest jól. A kapusaidnak is azt kell megtanulniuk, csak munkával lehetnek eredményesek. 

– Dolgozni hívtak bármikor is haza?

– Nem.

– Elgondolkodnál?

– Attól függ, milyen szakmai kihívást jelent, mennyire hosszú távú az elképzelés, mert csak akkor érdemes elszakadni az otthonodtól, ha van egy erős jövőkép a projektben. Soha nem mondom, hogy soha, meghallgatok minden lehetőséget, aztán döntök. 

– Melyek szerinted a klasszis kapus legfőbb ismérvei?

– Mint ahogy minden sportágban, a futballban is a mentális felkészültség a legfontosabb. Kapusoknál különösen. Hogy adott időpontban, adott körülmények között a maximumot legyen képes kihozni magából, hogy nyomás alatt, a média reflektorfénye mellett is a legjobbját nyújtsa. Hogy mit tudok edzésen, az önmagában kevés, versenykörülmények között kell ugyanazt a teljesítményt produkálni. No persze, a lelkierő mellett a fizikai adottságokra, a technikai, taktikai tudásra is szükség van. Valamint a szerencsére, elsősorban abból a szempontból, hogy ne sérülj meg.

– Az említett jellemzők közül mindet a magadénak vallhattad?

– A kérdés az, milyen mértékben. Van, amiben lehettem volna jobb. Igazából Németországban derült volna ki, mire vagyok képes, hogy azon a szinten is megfelelek-e. Az ausztriai nívón sikerült.

(Forrás: Wikipedia)

– A te korodban nyilván furcsán hatott volna, hogy valakit azért nem szerződtet egy klub, mert lábbal nem elég jó, ami manapság mindennapos. Azaz ahogy az életben minden, a kapusposzt is elég jelentősen megváltozott. 

– A lábbal való játékkal speciel sosem akadt gondom, de a játékfelfogás kétségtelenül sokat változott, ami a kapusokra is hatott. Az én időmben is előnynek számított, ha valaki jó lábbal. Tizenhat éves voltam egyébként, amikor életbe lépett a szabályváltozás, hogy a lábbal hazaadott labdát nem lehet megfogni, épp azon az utánpótlás Eb-n próbálták ki, amelyikre mi is kijutottunk. Eleinte furcsa volt, automatikusan nyúltál le a labdáért, de megszoktuk. Aki viszont a mai képzés mellett nem képes bizonyos színvonalat hozni lábbal, nem alkalmas arra, hogy minőségi csapatban játsszon.  

– Kiket tartasz manapság a legkiválóbb kapusoknak?

– Jan Oblakot emelném ki, mindig lenyűgözött, hogy mennyire komplett kapus. Sztárallűröktől mentesen véd, jó kisugárzással, nem akar rátenni soha. Ahogy az Atlético, ő is valamivel halványabb immár, de mindig imponált, hogy egy kis országból sikerült a világ élvonalába tornáznia magát. Sok magyar labdarúgónak példa lehet.  

Kiemelt fotó: Magyar Nemzet