1. rész:Az adómentes olasz exklávé és az AP Campionese története
2. rész:Wales és Anglia közös erejével – The New Saints FC
3. rész:A francia-katalán barátság jegyében – UE Bossost
4. rész: Annyira észak-angliai, hogy már majdnem skót – Berwick Rangers FC
Ahogy Ticino kantonban megtalálhatjuk az olasz exklávét, Campione d’Italiát, úgy északon Schaffhausen, a Rajnán túl pedig Zürich és Thurgau kantonok veszik körül a német exklávét, Büsingen am Hochrhein területét. A Baden-Württemberg tartomány határától mindössze 700 méterre lévő, nagyjából 1500 lakosú kisváros – hasonlóan az olasz „testvéréhez” – a régmúltban eredő okok miatt került ebbe a különleges helyzetbe.
A napóleoni háborúkat lezáró 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében a porosz Württembergi Királyság része lett Büsingen, amely így elszakadt az anyaországtól, az Osztrák Császárságtól. Württemberg, amely egy évvel később – a Német-római Birodalom felbomlása után – a Német Birodalom része lett, majd végül a modern Németország részévé vált Baden-Württemberg tartományként, ahogy ma is ismerjük.
A németországi kapcsolatok töretlenek annak ellenére, hogy az első világháború után, 1918 novemberében a településen tartott népszavazáson a lakosság többsége (96 %) amellett voksolt, hogy Svájc részévé váljanak, ám végül ezt figyelmen kívül hagyták, elsősorban azért, mert a svájciak nem tudtak semmi érdemlegeset felajánlani cserében. A későbbi kísérletek a városka svájci fennhatóság alá történő átadására sikertelenül jártak, így aztán Büsingen azóta is Németország exklávéja.
Svájcnak a háborúkban való független státusza a büsingeni emberek életét is nagyban befolyásolta, hiszen miután a kisváros Németország részét képezte, a II. világháború alatt és után különleges szabályok léptek életbe. A háború időszakára Svájc gyakorlatilag lezárta a határt, így Büsingen elzárva maradt a Harmadik Birodalom többi részétől. Ám ennek ellenére kifelé mehettek a város lakói, hiszen a férfiak megkapták a behívójukat, s menniük kellett a frontra. A háború végén a hazatérő katonáknak a fegyvereiket a Gailingen am Hochrhein-i határőrségen kellett leadniuk. A svájci vámosok ezután nagykabátokkal látták el őket, hogy eltakarják német egyenruhájukat a svájci Dörflingenen keresztül vezető rövid utazásuk idejére, amíg hazaértek büsingeni otthonaikig.
A jaltai egyezmény alapján Büsingen francia ellenőrzés alá került, csakhogy Svájc ezúttal is a semlegesség politikáját hirdette, ennek pedig bizonyos szempontból a saját érdekeit is alá kellett vetnie. A tárgyalások során Büsingen svájci területté vált volna, ám a helyi kormányzat hallani sem akart a kisváros annektálásának még a tervezetéről sem, azon az alapon, hogy mindenféle terület-átruházásról csak egy szuverén német kormánnyal lehet tárgyalni, ez viszont a németek kapitulációja után egy ideig egész egyszerűen nem létezett. Az ország nagy német ajkú többségét, bár általában ellenségesen vélekedtek a náci eszmékről, mélyen sértette Németország keleti területeinek nagymértékű annektálása és a németek kiűzése ezekről a vidékekről, tehát politikailag elfogadhatatlan lett volna, hogy a svájci kormány hasonló módon járjon el Büsingen vonatkozásában.
Ennek ellenére a svájciak osztoztak a szövetségesek azon aggodalmában, hogy az exklávé a náci háborús bűnösök menedékévé válhat; így gyorsan megállapodás született arról, hogy korlátozott számú francia katona átkelhet Svájcon a büsingeni közrend fenntartása céljából. A Német Szövetségi Köztársaság megalakulását követően Büsingen végül az új Baden-Württemberg tartomány része maradt, 1961-ben pedig felvette a Büsingen am Hochrhein nevet. 1967-ben nyilvánították hivatalosan is exklávénak a kisvárost. Erre a Nyugat-Németország és Svájc között zajló tárgyalásokon került sor, aminek az volt a különlegessége, hogy a büsingeni kérvény elutasítása mellett a csupán három házból álló, mindössze egy tucatnyi lakosú Verenahof Svájc része lett, vagyis azt a kérvényt viszont elfogadták.
Hivatalosan az euró az egyetlen hivatalos fizetőeszköz Büsingenben, azonban a svájci frank sokkal népszerűbb, mivel a legtöbb bevásárlást a közeli Schaffhausenben végzik el, és nem mennek át a határ másik oldalára Németországba. A szokatlan földrajzi helyzetéből fakadóan a városka mindkét ország közszolgáltatásaiban részesül. Egymás mellett működik a két tömegközlekedés, illetve a postai és telefonos szolgáltatások is, amik közül a lakosok saját belátásuk szerint választhatnak attól függően, hogy melyik éri meg jobban a számukra.
Ugyanilyen egyedülálló a város futballklubja, az FC Büsingen helyzete, ez az egyetlen német csapat, amely a svájci bajnokságban versenyez. Az 1924-ben alapított klub az első perctől fogva a svájci futball berkein belül kereste a helyét, és a helyiek szívesen is látták őket. Ugyan a második világháború idején a hitleri kormány parancsa alapján csatlakozniuk kellett a német szövetséghez és a baden-württembergi ligában lett volna a helyük, de a háború okán erre végül nem került sor, majd 1947-ben visszatértek a svájci ligarendszerbe. A vezetőség szerint a svájci klubok közelsége miatt az utazások így jóval egyszerűbbek, azaz minden szempontból ez tűnt a leglogikusabb döntésnek.
Jelenleg a 3. Liga 5. csoportjában küzdenek a feljutásért, ez az ötödosztálynak felel meg. A büsingeniek szeretnének két év után visszatérni az egy szinttel magasabb ligába, ahol hosszú éveken át szerepelhettek Wolfgang Arbenz irányítása alatt. Őt a helyiek csak Sir Alexként becézték, hiszen közel húsz éven át volt a csapat vezetőedzője.
Kiemelt fotó: FC Büsingen
