A nép csapata
Annyiból nem meglepetés a Vörös-tenger partján fekvő kikötővárosban, Dzsiddában székelő Al-Ittihad szereplése, hogy igencsak patinás egyesületnek számít Szaúd-Arábiában, hiszen a legrégebbi múltra tekint vissza az országban jelenleg is létező sportklubok közül. Még az egységes szaúdi királyság létrehozása előtt, 1929-ben alapították meg ugyanis a városi rádióállomás irodájában, hogy a sportban egyesítse a helyi fiatalokat. Így kapta meg a nevét is a klub, mely arabul Egységet jelent.
A regionális vetélkedések mellett elsőként beinduló országos kupasorozatban háromszor diadalmaskodott is az Al-Ittihad az ötvenes évek végén, a nemzeti bajnokság 1974-es beindulásának idejére azonban már elmaradt a két rijádi óriás, az Al-Hilal (a név jelentése: A Félhold) és az Al-Naszr (A Győzelem) mögött, de még a nagy dzsiddai rivális, az Al-Ahli (A Nemzet) is erősebb csapattal bírt sokáig. Közben egyébként Mészöly Kálmán, Egervári Sándor, majd Novák Dezső is megfordult a klub kispadján, de az aranykorszakot a belga-szerb Dimitri Davidovic regnálása hozta el a kilencvenes évek végén, aki három aranyérmével máig rekorder a szaúdi liga edzői között.
A 2000-es évek elején az argentin világbajnok Osvaldo Ardiles, a brazil Bebeto és Roberto Donadoni is viselte a klub mezét, és további bajnoki címek mellett 2004-ben megnyerték az ázsiai BL-t is a sorozat történetének legnagyobb feltámadását produkálva, ugyanis a hazai pályán elszenvedett 3–1-es vereséget követően a döntő koreai visszavágóján 5–0-ra diadalmaskodtak a Seongnam ellen. A következő évben megvédték a címüket és a klub-vb-n is a négy közé kerültek első ázsiai klubként. Az utolsó bajnoki trófeát 2009-ben szerezték meg és abban az évben újra eljutottak az ázsiai BL-döntőig, ott azonban elbuktak és azóta el is kerülték a sikerek az egyesületet.
A magas átlagnézőszámhoz az is kell, hogy Dzsidda a maga 4 millió lakosával Szaúd-Arábia második legnagyobb városa a 6,5 milliós Rijád mögött, de a klub nemzetközi népszerűségét mutatja, hogy a hivatalos Instagram oldalának 1,4 millió követője van (összehasonlításképpen: jelenleg a Fradi 130 ezernél jár). Igaz, a teljes arab világ figyelmét az Al-Hilal még jobban kiaknázza a maga 4 millió Instagram-követőjével, nem is beszélve az Al-Naszr iránti érdeklődésről, amely Cristiano Ronaldo érkezésével már 15 milliósra emelte Instagram-táborát.
Ezzel együtt persze a szaúdi ligában vannak még alacsonyabb átlagnézőszámú klubok, köztük a 6-szoros bajnok, de kisebb támogatottsággal bíró, harmadik számú rijádi egyesület, az Al-Sabáb (a név jelentése: Az Ifjúság), ugyanakkor a bajnokság meccseinek látogatottsága idén már korábban sosem látott szintre, átlagban 11 ezer néző fölé emelkedett. Ezt ráadásul jövőre várhatóan újabb rekord dönti majd meg, hiszen az Al-Ittihad dzsiddai vetélytársa, a szintén népes szurkolóbázissal bíró Al-Ahli visszatér az élvonalba, így újra megrendezik majd az egész Közel-Kelet legforróbb hangulatúnak számító városi derbijeit is.
Középszerből nemzeti büszkeségek
Különös módon épp a Covid-időszak hozta el az Al-Ittihad számára a megerősödést, ekkor pedig nem is állt mögöttük a szurkolótáboruk. Két éve ugyanis épp a zárt kapus szezonban ért hosszú idő után újra a dobogóra az egyesület a szaúdi bajnokságban, tavaly pedig már ezüstérmet szerzett az ázsiai BL-ben is diadalmaskodó Al-Hilal mögött. Nyáron aztán a Premier League-ből ismert, de komolyabb sikerekkel azért nem büszkélkedő és a Tottenhamtől elég dicstelenül távozó portugál edző, Nuno Espírito Santo érkezett a kispadra, aki a helyi szinten nem éppen kimagasló kerettel 14 év után érhet fel újra a szaúdi labdarúgás csúcsára.
Sőt igazából az idén (is) csalódást keltő dammami Al-Ettifak játékosállományát is magasabbra taksálja a Transfermarkt.de, ám a dzsiddai klub tagjai alaposan rácáfolnak a várakozásokra. A légiósok természetesen az Al-Ittihad életében is kulcsszerepet töltenek be, a szaúdi ligában ugyanis jelenleg 8 külföldi játékos lehet az élvonalbeli csapatok kereteiben, bár egy-egy meccsre legfeljebb csak heten nevezhetőek be. Igaz, közben a legnagyobb kluboknak azzal is számolniuk kell, hogy az ázsiai kupasorozatokban szigorúbbak az előírások, bár a 3+1-es szabályt a következő szezontól épp 5+1-esre bővítik, vagyis egy másik ázsiai országból származó légiós mellett öt további, nem ázsiai játékos szerepelhet majd a kontinens BL-mérkőzésein.
Az Al-Ittihadnál a külföldiek között nem csak az európai ligákban már jól szereplő játékosok viszik a prímet, hanem a környezethez könnyen alkalmazkodó és nem utolsósorban olcsóbb észak-afrikai légiósok is meghatározó szerepet játszanak a csapatban. A tavaly nyáron visszavonult Karim El Ahmadit a középpályán például a kairói Zamalek korábbi ikonikus játékosa, a klubot nyolc szezon után lejárt szerződéssel elhagyó egyiptomi válogatott Tarek Hamed pótolja, aki nem csak az Al-Ittihad legjobb labdaszerzője lett idén, de a legtöbb passzal foglalkoztatott motorja is egyben.
Legalább ilyen fontos láncszem honfitársa, a csapatkapitányi karszalagot is gyakran viselő Ahmed Hegazi, akiért 3 millió eurót fizettek a dzsiddaiak 3 évvel ezelőtt, és azóta is a védelem legfontosabb oszlopa. Ebben a szezonban a liga negyedik legtöbb felszabadítása például az ő nevéhez fűződik (116), de a csapat legtöbb pontos hosszú indítása (140) és legtöbb megnyert fejpárbaja is (49), utóbbiban ráadásul 69%-os hatékonysága páratlan teljesítmény a bajnokságban a legalább ennyi légi csatát vívó játékosok között. Mindehhez jön, hogy egyetlen meccset hagyott ki a szezonban és 27 bajnokiján összesen alig 12 szabálytalanságot követett el, miközben pályafutása legtermékenyebb szezonjaként már 4 gólt is szerzett.
A gólfelelős azonban sokkal inkább a marokkói válogatottal a vb-elődöntős szereplésben is részt vevő Abderrazak Hamdallah, aki Európában nem túl ismert játékos, a régióban azonban nagyon komoly hírnevet vívott már ki magának. Korábban ugyanis marokkói, katari, majd az Al-Naszr játékosaként két szaúdi gólkirályi címet is szerzett már, utóbbi állomáshelyén azonban végül a kispadra szorult, így az Al-Ittihad ingyen szerezte meg tavaly januárban. Első félszezonjában 13 meccsen rögtön 12-szer talált a kapuba, a jelenlegi teljes szezonban pedig immár 32 évesen is vezeti a góllövőlistát 20 találatával, és bár ezek közül 8-at is tizenegyesből ért el (hibátlan végrehajtóként), azt is hozzá kell tenni, hogy abból 5-öt maga is harcolt ki.
A házi gólkirály szerepét ezzel Hamdallah át is vette a négytagú brazil kontingens egyik tagjától, a vele egykorú Romarinhótól, aki korábban a Corinthians színeiben Libertadores-kupát nyert ugyan, Európában sohasem légióskodott, hanem az Emírségekből került Dzsiddába még 2018 nyarán 7 millió euró ellenében. Az elmúlt három szezonban ő is volt a csapat gólvágója, és még ha idén át is adta ezt a szerepet, azért 11 gólt így is elért (és három kapufát) 5 gólpassz mellett. Az előkészítésekben a 30 éves brazil irányító, az olasz Serie B-ben megforduló, de aztán szintén az Emírségekből 10 millióért szerződtetett Igor Coronado jeleskedik leginkább, hiszen a 11 gólpassza mellett a 74 kulcspassza is a második legjobb statisztika az egész szaúdi ligában, annak ellenére, hogy nem játszik különösebben domináns játékot az Al-Ittihad. Különösebb visszhang nélkül, de az olasz élvonalban is megfordult rövid ideig a 33 éves Bruno Henrique, aki a középpályán tevékenykedik hasznosan. A negyedik fontos brazil légiós pedig nem más, mint az Európában szintén alig ismert, ám kétszeres válogatott és Libertadores-kupa-győztes kapus, Marcelo Grohe, aki 36 évesen is egészen lenyűgöző, 81,4%-os hatékonysággal védi az Al-Ittihad ketrecét a szezonban (70 kapuját érő lövésből csak 13 lett gól) és az ellenfelek 4 büntetőjéből is hárított kettőt.
A rijádi topcsapatokhoz képest szerény hírnevű légiósok mellett a hazai labdarúgók között sem tud a helyi szinten a legmagasabb polcon jegyzett játékosokat felvonultatni az Al-Ittihad, hiszen a legígéretesebb neveltjeiket elvesztették az utóbbi években. Közülük a 20 évesen berobbant, majd az Al-Hilalhoz távozó jobbhátvéd, Szaud Abdulhamid a vb-n is végig tagja volt a válogatottnak, így kivette a részét az argentinok legyőzéséből is. A jelenlegi Al-Ittihadnak ezzel szemben egyetlen játékosa járta meg a katari tornát, a 27 éves jobbszélső, Abdulrahman Al-Obud, akinek összesen 33 perc jutott a világbajnokságból, ebben a szezonban pedig klubjában sem számít kikezdhetetlen kezdőnek.
Az Al-Ittihad hazai játékosai közül nála lényegesen fontosabb láncszem az Al-Hilal kispadjáról tavaly januárban szerződtetett 28 éves jobbhátvéd, Madallah Al-Olaján, aki a csapat legtöbb sikeres szerelését mutatja be. Balhátvédnek múlt nyáron érkezett a 27 éves Ahmed Bamaszud, középhátvédnek pedig a Hegazi méltó társának bizonyuló 29 éves Ahmed Sarahili. Ők mindketten Al-Hilal nevelések, de ott nem számoltak velük és kisebb egyesületeken keresztül jutottak el végül Dzsiddába. A védelemben rajtuk kívül szerepet kap még olykor a 41-szeres válogatott Omár Havszavi is, aki ugyan megjárta a 2018-as világbajnokságot, azonban már 37 esztendős, így az Al-Naszrből már régóta kiszorult játékosként érkezett ingyen három éve.
A trónfosztás küzdelmei
Amikor Nuno Espírito Santo került múlt nyáron az Al-Ittihad kispadjára, nem forgatta fel különösebben elődje, Cosmin Contra taktikáját. A háromvédős felállással kísérletezett ugyan a szezon elején, a vb-szünetre azonban több, kiscsapatok ellen váratlanul becsúszó döntetlen miatt csak harmadikként vonult a csapat, így januártól már újra a 4–2–3–1-es formációt és annak változatait alkalmazta. A csapat játéka továbbra sem különösebben domináns, csak 51%-ban birtokolják átlagban a labdát, de nem hosszú labdás, hanem rövid passzos gyors akciókra törekednek a labdaszerzések után, így 13 lövőhelyzetet alakítanak ki meccsenként és 55 gólt szereztek is idén, ami a második legtöbb a mezőnyben.
Ami viszont különösen kiemeli őket, az a védekezésük, hiszen a 28 meccsen kapott 13 gól és a 17 clean sheet magasan a legjobb mutató a szaúdi ligában. Ez az, amivel az újdonsült portugál edzővel sikerült nagyot előre lépnie a „tigrisek” becenevű gárdának, hiszen a tavalyi meccsenkénti 0,97 kapott gól helyett idén csak 0,46 ez a mutató. Amikor a vb-t követően december végén az ötödik helyre csúsztak vissza a tabellán, majd a 12. fordulóban az első vereségüket is elszenvedték az Al-Hilaltól, akkor is még csak 5 kapott gól állt a nevük mellett.
Az ötszörös Aranylabdás második pályára lépése új klubjának a színeiben rögtön a négycsapatos szaúdi Szuperkupa elődöntője volt az Al-Ittihad ellen, ahol a „tigrisek” Romarinho góljával és gólpasszával már a szünetre kétgólos előnybe kerültek és végül 3–1-re győztek, majd be is gyűjtötték a trófeát. Ettől aztán olyan lendületbe jött Nuno Espírito Santo csapata, hogy a bajnokságban is egy hétmeccses kapott gól nélküli sorozatot produkált, melynek végén újra legyőzte az ekkor már 8 gólos CR-t és társait. A március elején a fantasztikus szurkolótáboruk előtt aratott 1–0-s sikerüknek köszönhetően átvették a vezetést a tabellán.
Itt még Romarinho lőtte megint a győztes gólt, de aztán Hamdallah is beindult a gólgyártással. A következő győzelemhez már mesterhármassal járult hozzá, majd legfontosabb góljaként az Al-Sabáb elleni, emberhátrányban kivívott drámai győzelem során a 116. percben(!) értékesítette egy panenkával a mindent eldöntő büntetőt. Ezután ugyan váratlanul a szezonbeli második bajnoki vereségét is elszenvedte az Al-Ittihad az Al-Tavún vendégeként, de mivel közben a vetélytársaknál állt már a bál, megőrizte vezető helyét a bajnokságban.
Április közepén az Al-Naszr kisapdjáról menesztették a francia Rudi Garciát, hogy aztán a helyére kinevezett horvát Dinko Jelicic a bemutatkozó mérkőzésén rögtön vereséget szenvedjen CR-ékkel a rijádi derbin az Al-Hilaltól. Utóbbiaknál viszont a BL-menetelés közben több kellemetlen bajnoki kudarc is becsúszott, amikor pedig az ázsiai Bajnokok Ligája döntőjét is elveszítették, az argentin vezetőedző, Ramón Díaz lemondott és épp a szaúdi Clasico előtt hagyta magára a csapatot.
Ezen a meccsen alig fél óra alatt kétgólos előnybe került idegenben az Al-Ittihad a Fajszál Herceg Stadionban, miután előbb Coronadónak, majd Bamaszudnak adott gólpasszt Hamdallah, és bár egy fura beadással szépített az Al-Hilal, majd a hosszabbításban egyenlített is, a 2–2-es döntetlennel is megőriztek a vendégek három pontot az előnyükből a tabella tetején az Al-Naszr előtt. Az eheti fordulóban ráadásul nagyon kellett kapaszkodniuk utóbbiaknak, hogy ne növekedjen a hátrányuk és a kisebbik rijádi rangadón meg tudják fordítani az Al-Sabáb elleni meccset. Végül ez Cristiano Ronaldo győztes találatával sikerült, mivel azonban a szaúdi ligában pontazonosság esetén az egymás elleni eredmény döntene, abban pedig az Al-Ittihad jobb, így a hátralévő két meccsükből voltaképpen elég egyet megnyerniük a középmezőnyhöz tartozó ellenfelek valamelyikével szemben, hogy matematikailag is biztosítsák a bajnoki címet.
Szaúdi jövőkép
Nagyon könnyen megeshet tehát, hogy a Cristiano Ronaldót leszerződtető Al-Naszr semmiféle trófeát nem szerez ebben a szezonban. Mindeközben a háromszoros bajnoki címvédő Al-Hilal 19 év után először még a dobogóról is lemaradhat, de legalább a Király-kupát már korábban megnyerte és ezzel biztosította a részvételét a jövő évi Bajnokok Ligája-sorozatban is, így pedig nyitva marad számukra Lionel Messi elcsábításának a lehetősége.
Az Ipsos egy felmérése szerint például Szaúd-Arábiában a legnépszerűbb a futball a világon, hiszen a lakosság 76%-a rendszeresen követi az eseményeket, 41% pedig kifejezetten szenvedélyes rajongónak vallja magát, ezzel pedig bőven megelőzi a hagyományos európai futballhatalmakat. Márpedig ez egy hatalmas különbség a gyakran párhuzamként emlegetett kínai futballprojekthez képest is, ahol a befektetéseknek elsősorban a hazai közönség megnyerése és az ázsiai felzárkózás volt a célja. A Közel-Keleten erre már nincs szükség, hiszen Szaúd-Arábia gyakorlatilag a kilencvenes évek óta meghatározó szerepet tölt be a kontinens labdarúgásában, és számos neves játékost, edzőt foglalkoztatott már az elmúlt három évtizedeben is.
A jelenlegi célkitűzés sokkal inkább egy globális szintlépés lehet még akkor is, ha közben a környezeti, földrajzi adottságok igencsak kedvezőtlenek a sportág magas szintre emeléséhez. Tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy a fizetések ugyan magasak a szaúdi ligában, az átigazolási rekord jelenleg mindössze 18 millió euró (a portugál Matheus Pereiráért fizetett ennyit két éve az Al-Hilal a West Bromwichnak), szemben az Európában röpködő százmilliós vételárakkal. A jövőben azonban akár ez is nagyon könnyen megváltozhat, és nevesebb játékosokból kísérelhet meg nemzetközi futballközpontot kiépíteni Szaúd-Arábia nem csak a Premier League-ben, hanem otthon is.
Ha pedig a legtehetősebbek nagyratörő terveit meg tudja csáklyázni egy egyelőre szerényebb, és a kulturális gyökerekhez jobban kötődő egyesület, az csak tovább színesítheti a ligát és még nagyobb érdeklődést válthat ki a futballért egyre inkább rajongó arab világban.