A Wellington Phoenix és a maori örökség
Legújabb sorozatunkban olyan futballklubokat mutatunk be, amelyek bizonyos értelemben kilógnak a mai modern futballból, etnikai, kulturális, politikai vagy egyéb okok miatt. Az első részben az új-zélandi Wellington Phoenix kerül terítékre, amely két ország labdarúgó bajnokságában is részt vesz, a jelenlegi szabályok szerint mégsem indulhat egyetlen nemzetközi kupában sem.
Nem túl dicső múlt
A franchise ligaként működő A-League 16 évvel ezelőtti megalakulását megelőzően az etnikai klubok által uralt National Soccer League volt az ausztrál első osztály, amelyben 1999-től a liga megszűnéséig, 2004-ig már volt profi új-zélandi klub. A New Zealand Kingz (vagy Football Kingz FC) székhelye Aucklandben volt és a kis szigetország első profi labdarúgó klubjaként indulhatott az ausztrál első osztályban. A helyiek legendája, Wynton Rufer által a pályán és azon kívül is irányított csapat kevés sikert ért el.
Bár a történet jól indult, hiszen az első két idényükben is a nyolcadik helyen végeztek a tizenhat csapatos bajnokságban, a harmadik évtől kezdve megállíthatatlanul elindultak a lejtőn lefelé.
Az első két sikeresnek mondható szezonon felbuzdulva a helyi sportcsatorna, a Sky Sports is befektetett a klubba. Miután pénz állt a házhoz, a befektetők úgy gondolták, hogy beleszólnak a szakmai kérdésekbe, így az új-zélandi futball egyik legnagyobb legendáját, Wynton Rufert játékosként akarták a pályán látni, őt viszont ebben az időben már inkább az edzői karrier vonzotta.
A hosszas vita után Rufer visszavonult, de a kispadra nem ő, hanem Mike Petersen ült le, akinek öt mérkőzés jutott a csapat élén. A csapat végül 3 győzelemmel zárta a 2002-es szezont és a tabella utolsó, 13. helyén végeztek. A következő két év sem volt túl rózsás, hiába nevezték ki a kispadra a válogatottal sikert sikerre halmozó Ken Dugdale-t, a csapat csak a 11. helyet tudta megszerezni, hogy aztán az NSL utolsó, haldokló idényében is az utolsó helyen végezzenek.
Új bajnokság, új név, új csapat-régi „sikerek”
2004-ben megszűnt létezni a Kingz (amelynek a nevét hosszas jogi vita miatt kellett Kings-ről megváltoztatni, miután a Sydney Kings kosárlabda-csapatnak nem tetszett a névhasználat), és a liga (NSL) is. Az újonnan alapított, teljesen más alapokra épülő A-League-be nevezett új franchise, a New Zealand Knights arculatváltáson ment keresztül, amit a szurkolók többsége támogatott.
Noha nagy reményekkel vágtak neki a teljesen újonnan létrehozott, zárt rendszerű Hyundai A-League-nek, hiába volt a keretben több, az angol Premier League tapasztalattal is rendelkező játékos, a bemutatkozó évadjukban csupán egyszer hagyták el győztesen a pályát, és a pontszerzés is csak három alkalommal jött össze az új-zélandiaknak.
A csapaton az edzőváltás sem segített, a 2006-2007-es szezonban is a tabella utolsó helyét „csípték el”, igaz, ekkor legalább három győzelem is összejött az év végére három edzőt is elfogyasztó Lovagoknak.
Hiába volt Auckland városában viszonylagos nagy az érdeklődés a labdarúgó klub iránt, ez a sorozatos rossz eredményeknek köszönhetően nem látszódott a nézőszámokon és másfél év után azt tervezte az ausztrál szövetség, hogy visszaveszik a csapat licencét, megszüntetve ezzel a profi labdarúgást Új-Zélandon.
Kétezerhat december 14-én, egy nappal azután, hogy bejárta az ausztrál és az új-zélandi sajtót az a hír, hogy valóban visszavonják a klub licencét, beigazolódott a pletyka – öt héttel a bajnokság befejezése előtt megszűnni látszott az aucklandi labdarúgás. Az ausztrál labdarúgó szövetség (FFA) azzal indokolta a drasztikus lépést, hogy sem a nézőszámok, sem a csapat eredménye, sem pedig a helyi játékosok fejlődése nem volt megfelelő és nem érte el az előre eltervezett mértéket, számokat. A Knights 2007 január 21-én, a Perth Glory elleni mérkőzést követően hivatalosan is feloszlott, helyét március 19-én, hosszas huzavona után a Wellington Phoenix vette át, ezzel pedig új időszámítás vette kezdetét a szigeten.
„E Rere Te Keo”-felemelkedés mint egy főnix madár!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a harmadik profi új-zélandi csapatnak sem volt zökkenőmentes az indulása. Miután a korábbi csapatok rendre anyagi gondokkal küzdöttek és így a szurkolói bázisukat sem sikerült növelniük, sok szurkolóban felmerült a kérdés, hogy valóban szükség van-e a frissen létrejött ligának egy olyan csapatra, aminek ilyen múltja van?
A szurkolókkal az FFA-ből is sokan egyetértettek, végül azonban mégis megkapta a bizalmat a harmadik szigetországi labdarúgó-projekt. Mindez köszönhető volt többek között Terry Serepisosnak, aki 1.250.000 helyi dollárt fektetett be a csapatba az utolsó pillanatokban, ezzel pedig az akkor jól menő ingatlanmogul lett a Phoenix többségi tulajdonosa és elnöke is egyben, neki köszönhetően pedig három évre kapott licencet a csapat az A-League-ben.
A csapat neve sem a véletlen műve lett: 250, a szurkolók által javasolt név közül választották ki a Phoenix nevet, amivel az új-zélandi labdarúgást a hamvaiból próbálták meg életre kelteni – ehhez pedig tökéletes illik a mitológiában a feltámadást jelképező főnixmadár.
Sepp Blatter, a FIFA akkori elnöke minden támogatást megadott az új projektnek, és ez akkor vált különösen fontossá, amikor az ázsiai szövetség (AFC) elnöke, a katari Mohammed bin Hammam egy állítólagos AFC-szabályzat miatt elkezdte piszkálni a csapatot. Az arab vezető azt szerette volna elérni, hogy a Wellington vagy költözzön át Ausztráliába, vagy ne szerepeljen az A-League-ben (ami tulajdonképpen a megszűnését jelentette volna a Phoenixnek). Ennek a hátteréről annyit érdemes tudni, hogy Ausztrália 2006 óta az ázsiai szövetség tagországa, és ezáltal az A-League is az AFC „fennhatósága” alá tartozik, míg Új-Zéland nem tagja az AFC-nek.
Blatter egy 2008 decemberi interjújában világosan kijelentette, hogy ez a kérdéskör a FIFA végrehajtó bizottságának hatáskörébe tartozik, és az AFC-nek semmilyen beleszólása nem lehet az ügybe. Amennyiben a Wellington Ausztráliában kíván játszani és ameddig ezt az A-League és az FFA is támogatja, addig a FIFA áldását adja a frigyre.
Az ázsiai kupaküzdelmekben való indulást viszont az AFC szabályozza, így történhet meg az, hogy a Wellington Phoenix nem indulhat az AFC Bajnokok Ligájában, az óceániai BL-ben pedig azért nem, mert csak a tartalék csapat tartozik az Óceániai Labdarúgó-szövetség (OFC) égisze alá. Így mondhatni a csapat „csak” a dicsőségért játszik évről-évre.
Annak ellenére, hogy a bemutatkozó évében (a New Zealand Knights-hoz hasonlóan) a tabella alján végzett az újonc, nagyobb szurkolói bázist tudott megmozgatni, aminek köszönhetően már az első évben ötvenezerrel több néző látta a csapatot a helyszínen, mint az elődjét két év alatt! Aki kicsit is ismeri a helyi labdarúgást, az tudja: az itteni szurkolók érzékenyek kedvenc csapatuk sikereire, így egy-egy gyengébb szezon után képesek üresen hagyni a stadionokat – az, hogy ez nekünk, európaiaknak mennyire szimpatikus, már egy másik kérdés… A csapat ettől függetlenül tovább erősödött, a tudatos építkezésnek köszönhetően a 2009-2010-es idényben már a negyedik helyen végeztek az alapszakaszban, ami hosszú évekig a legjobb eredményüknek számított.
2011-ben több millió dolláros tartozást halmozott fel a csapat tulajdonosa, Terry Serepisos, amivel a megszűnés szélére sodorta a csapatot, miután kiderült, hogy csak Wellington városának tartozik 1,4 millió dollárral. Serepisos végül egy hét főből álló helyi konzorciumnak adta el a Phoenixet és minden, a klubbal kapcsolatos érdekeltségét, majd pár napra rá csődöt jelentett. Ekkor ugyan megroggyant a csapat, kisebb hullámvölgybe került és hol sikerült elérniük a rájátszást, hol a tabella legalján végeztek. 2017-ben megújult a Phoenix logója, a letisztult címerben pedig immáron büszkén hirdetik maori örökségüket.
[su_note note_color="#2e8b57"] A címerben és a mezeken is fellelhető „E Rere Te Keo” mottó a Taniwha maori legendában gyökerező felemelkedő hívószó. A legenda szerint a két taniwha (a helyi mitológiában létező egyfajta tengeri szörny), Ngake és Whataitai két különböző módon próbált meg egy kihívást teljesíteni. Mindketten egy tóban éltek, a céljuk pedig az volt, hogy valahogy eljussanak az óceánba. Ngake volt az első, aki megpróbált kitörni a tóból, körbe-körbe úszott, majd a farkát feltekerve ellökte magát és áttört a kikötő földhídján. Whataitai ezzel szemben a leggyengébb pontot vette célba; de nem volt elég felkészült, nem gyorsult fel kellőképpen, így nem sikerült áttörnie. A legenda szerint ekkor hagyta el a testét a szelleme, ami madár alakban felrepült a Victoria-hegy csúcsára, és ott folytatta a tangit, azaz egyfajta sírós gyászolást. A hegy csúcsa ma Tangi Te Keo néven is ismert, és így jött létre az „E Rere Te Keo” hangos kiáltás, ami a felkészülésre, a kemény munkára és a győzelemre való felhívást hivatott szimbolizálni, így tisztelegve egyben Új-Zéland ősi múltja előtt is. [/su_note]
Valószínűleg ez ad valódi erőt a csapatnak, amely a 2017-2018-as, siralmasan sikerült szezont követően, mint egy valódi főnix, felépült romjaiból: Mark Rudannal, majd Ufuk Talay-jal a kispadon előbb a hatodik, majd a rekord eredménynek számító harmadik helyet sikerült megszereznie a csapatnak. Bár a nemrégiben mögöttünk hagyott évadban éppen lecsúszott a Wellington a rájátszásról, a csapat történelmének egyik legnehezebb évén van túl. A kirobbant koronavírus-járvány miatt Ausztrália és Új-Zéland is csak a kötelező kéthetes karantént követően engedi a beutazást az országba, így a Wellington eldöntötte: novembertől egészen késő tavaszig Sydney városának egy hoteljét bérelték ki főhadiszállásként, így a csapat tagjai, a szakmai stáb és a személyzet nagy része több, mint fél évet volt távol a családjától, beleértve a karácsonyt és a szilvesztert is.
Az új-zélandiak futballszeretete pedig megmutatkozott, amikor a Phoenix májusban hazatért, köszönhetően a két ország között létrejött megállapodásnak, amikor is előbb Wellingtonban, majd Aucklandben is közel telt ház előtt léphettek pályára Steven Taylorék. A csapat vezetősége teljes mellszélességgel szokott kiállni a kisebbségek, az emberi jogok és az elfogadás mellett. A christchurch-i rasszista indíttatású mészárlás áldozataira is megemlékeztek, maori szertartással üdvözölték a fél év után hazatérő csapatot a repülőtéren, és a találkozók előtt is gyakran megemlékeznek a szigetország történelméről.
A Wellington Phoenix igazi főnixmadár módjára éli életét, néha ugyan alá kell szállnia, hogy lendületet vegyen és mindenkit meglepjen a pályán, a szurkolók pedig büszkék lehetnek nem csak a csapat játékosaira, de a vezetőségükre is. Ritka az ilyen jó szurkoló-vezető viszony a mai modern futballban, illik megbecsülni.
Szerző
