– 16 bajnokin 13 győzelem és csak két vereség. Tökéletesen elégedett az eddigi diósgyőri eredménysorával?
– Nem érheti panasz az elmúlt meccseket, ami nem azt jelenti, 100 százalékosan elégedett lennék. A futball már csak olyan, hogy a jobb és rosszabb teljesítmények váltogatják egymást, nekünk most több jutott a jóból, de lehet még jobb eredményeket elérni, ezért kell ezután is keményen dolgoznunk.
– Amikor megérkezett, a feljutásról lemaradó, a szurkolók kereszttüzében lévő, alighanem egy önbizalmát vesztő társaságra lelt, amelyik ráadásul öt bajnokin elszenvedett három vereséggel kezdte az új idényt. Mit tekintett elsődleges feladatának?
– Nem lehet egy elemet kiválasztani.
Két napunk volt a következő mérkőzésig, ami nagyon kevés idő, de napi két edzéssel készültünk, hogy minél inkább át tudjam adni az elképzeléseimet, mielőbb igyekeztem elültetni a futballistákban az elveimet és az általam preferált játékstílust.
De nagyon ügyesnek bizonyult a társaság, mert már az első bajnokin, a Kazincbarcika ellen is nagyjából azt nyújtották, amit kértem. A csapatépítés, a közös munka végtelen folyamat, mindig lehet javulni, mi edzésről edzésre, meccsről meccsre próbálunk.
– Mik azok az említett elvek?
– Nagy vonalakban: a dominancia, agresszív futball, hogy mi irányítsuk a játékot, a mi akaratunk érvényesüljön, ha elveszítettük, gyorsan szerezzük vissza a labdát, ha van szabad terület, gyors támadásokat vezessünk, ezeket tartom a legfontosabb irányelveknek.
– Elsősorban lelkileg, elég mélyen volt az együttes?
– Minden játékossal személyesen eldiskuráltam, és változó benyomásokat szereztem. Nagyon sok mindenről árulkodtak ezek a beszélgetések, abban pedig feltétlenül segítettek, hogy rájöjjek, kik állnak készen a játékra, és kiknek mélyebbek a problémái. Azt hiszem, idővel az utóbbiakat is sikerült feloldani, és bennük is elindult egy pozitív folyamat.
– Nyilván mindig lehet javulni, mégis, a 100 százalékosnak gondolt Diósgyőrhöz képest hol tart most a DVTK?
– Ezt csak a Jóisten tudja, mi minden nap azért dolgozunk, hogy jobbak legyünk.
Nagy a verseny csapaton belül, s nem csak átvitt értelemben, konkrétan is: minden edzésen összecsapunk, odarakják magukat a srácok, már csak azért is, mert senki nem akar a hó végén fizetni… Márpedig a cechet az étteremben a vesztes állja.
Amúgy meccsről meccsre készítem fel a csapatot, csak a következő ellenfélre koncentrálva. Ez foglalkoztat, nem a tökéletesség, mert azt amúgy is lehetetlen elérni, a fejlődésnek nincs határa. A futball ráadásul összetett sport, számos együttható befolyásolja, mindamellett pedig folyamatosan változik.
– De ott tart már nagyjából a csapat, ahova várta?
– Jó úton járunk. Sok meccsen nem kaptunk gólt, többször is sok góllal nyertünk, számos helyzetet dolgozunk ki, több szép pillanatot teremtettünk magunknak és a szurkolóinknak. Azt vallom, a futballmeccs előadás, a szereplőknek és a nézőknek is élvezniük kell. Ha azt látom, hogy a játékosok mindent megtesznek azért, hogy élvezetes legyen a produkció, soha egy rossz szavam nincs.
– Miben lenne a legfontosabb sürgősen előrelépni?
– Nem csak az esetünkben, általában a magyar futballban problémásnak látom a helyzetkihasználást. A befejezésekre szerintem az összes magyar labdarúgónak fokozottabban kellene figyelnie. A serdülőben kell elkezdeni alaposan foglalkozni a befejezésekkel, szóval hosszú folyamat, de leginkább ez mutatja meg, egy futballista milyen minőséget képvisel. Minél tapasztaltabb vagy persze, annál könnyebben rájössz, mire van szükség a kapu előtt.
– Maximalista típus?
– Igen. Soha nem állok meg, sosem vagyok teljesen elégedett. Ettől még örülni kell a sikernek, de amikor az öltözőben gratulálok a srácoknak, a fejemben már ott motoszkál a következő meccs. Magamtól várok elsősorban sokat, ezért is tanulok, próbálok folyamatosan fejlődni. Ahogy magamtól, a játékosaimtól is a maximumot várom el, a tréningeken is, mert azt vallom, ahogy edzünk, úgy játszunk.
– Előfordul azért, hogy egy-egy győzelemmel, produkcióval elégedett?
– Persze. Másképp nem lehet. Ha valami jó történik, annak örülni kell. Mindig meg kell tudni élni a pillanatot, örülni, nevetni, sírni. Egyet tudok: a tegnapra senki nem emlékszik, a jövőn viszont mindig van mód változtatni.
– Eppel Márton nyilatkozta nekünk: Kuznyecov Szergej egy végtelenül higgadt, rendkívül pozitív személyiség, szakmailag nagyon felkészült, a legapróbb részletekre is ügyelő tréner. És nem feltétlenül hízelegni akart. Helytálló a jellemzés?
– Ha így látja, örülök, magamat nem szívesen dicsérném.
– De az említett higgadtsága örökletes?
– Szerintem minden edzőnek megvan a maga temperamentuma.
Bennem is lobog a tűz, próbálom azonban hideg fejjel értékelni a történéseket. Ha azt érzem, fel kell pörgetni a társaságot, azt teszem, anélkül, hogy elveszíteném a fejem.
Ha megesik, a játékvezetőkkel is csak azért rendezek jelenetet, hogy a csapat lássa, érezze, nem hagyom bántani őket, de ezt is hideg fejjel teszem, kontrollálva a viselkedésemet.
– Az eppeli jellemzés nyomán haladva, az alaposság honnan való?
– A bensőmből fakad, de a sok tanulás is kiválthatja. Próbálok a részletekbe belemenően dolgozni, a fő cél érdekében, hogy minél alaposabban felkészítsem a játékosokat a mérkőzésekre. Ha sikerül, jó munkát végeztünk a stábommal. A mérkőzésen már kevésbé tudsz hatást gyakorolni, az eredmény a felkészítés, a megszerzett tudás kivetülése.
– A pozitív személyiség pedig azt takarhatja, hogy inkább dicsér, mit korhol?
– Én is játékos voltam, tudom, mi a jó, mi a rossz, azt pedig rendre fontosnak tartom elmondani, nem számít, mi történt, a lényeg az, hogyan reagálunk. Hiba mindig lesz, hogy hogyan reagálsz rá, az a nem mindegy. Ha elemzünk, a hibákról őszintén, határozottan beszélek, máskor viszont lelkesen dicsérek. Szigorú is tudok lenni, de mindig törekszem rá, hogy igazságos maradjak.
– Játékosként Magyarország mellett megjárta Finnországot, Romániát, Fehéroroszországot, Moldovát, Litvániát, Oroszországot és természetesen Ukrajnát is, de karrierje bármely szakaszában már elkezdett tudatosan készülni az edzősködésre?
– Nem. Olyannyira, hogy eszemben nem volt edzőnek állni, jól tudtam ugyanis, mennyire nehéz hivatás. Szóval egyáltalán nem készültem rá, jóllehet az a típusú futballista voltam, aki vállalta a felelősséget. Nem féltem tőle soha, ezáltal is igyekeztem segíteni az edzőimnek.
Amikor pedig a két súlyos sérülésem, a két keresztszalag-szakadás után rá kellett döbbenjek, magas szinten nem fogok már futballozni, játékosmenedzserként kezdtem el tevékenykedni, igyekezve segíteni a labdarúgókat, kihasználva kapcsolatrendszeremet. Felhívott azonban a korábbi edzőm, Oleg Kononov, aki azt kérte, legyek az asszisztense, ha már a pályán egykor úgyis annyit segítettem neki. Én pedig belevágtam, lentről indulva.
Elvégeztem a C licencet is, mert kíváncsi voltam, hogy működik a foci a gyerekeknél, és elkezdett egyre jobban érdekelni a szakma. Bevonzott. A legapróbb részletekig elmerültem benne, próbáltam megérteni a pszichológiáját, fiziológiáját, anatómiáját, hogy mire képes a szervezetünk, és azóta is folyamatos tanulásban vagyok. Jártam egy neves holland erőnléti edző egyéves kurzusára, elvégeztem a barcelonai futballegyetemet, minél több ismeretre próbálok szert tenni. Akkor is, ha fontos, hogy a stábon belül minden területnek meglegyen a profi szakembere. De én is szeretnék tisztában lenni a különböző szakterületekkel, hogy el tudjunk beszélgetni róluk, tudjam, mit követelhetek.
– Kérdés, ugyanez a tanulási vágy megvan-e a honi edzők többségében…
– Én a tudásban hiszek, az visz előre. Ahogy a világ, a futball is változik, ami tegnap elég volt, nem elég holnap. A tudás mellett fontos persze az intuíció is, hogy a több jónak tűnő válaszból kiválaszd a legjobbat.
– Eppel ugyancsak elárulta, a Manchester City játékát előszeretettel elemzitek. A Guardiola-féle futball számodra az etalon?
– Nagyon szeretem a stílusát. Azt az irányvonalat képviselem én is, ahogy a tanítványai, Xavi, Mikel Arteta szintén. Támadójátékos voltam, a domináns, agresszív futballban hiszek, ezt próbálom megvalósítani, már csak azért is, mert a nagycsapatoknál, a Szpartak Moszkvában és a Panathinaikoszban dolgozva is ezt tapasztaltam.
– Melyik edző hatott még rád hasonlóan erősen?
– Ha edzőkonferenciákon veszek részt, portugál, spanyol trénerekkel vagyok együtt, olyan remek szakemberekkel, akik Angliában dolgoznak. Őket hallgatva gyarapodik a tudásom. De nagyon tetszik Roberto De Zerbi felfogása is, forgatom a könyvét, a gyakorlatban is használom az olvasottakat. Ha valamiről azt érzem, közel áll hozzám, segítheti a munkámat, átveszem, bárki mástól is, és azt próbálom a saját körülményeink közt megvalósítani, a saját játékoskeretemre formálni. Ez nem úgy megy, hogy valamit látok, és egy az egyben lemásolom, hanem látok valamit, feldolgozom, és próbálom a saját lehetőségeink szerint megvalósítani.
– A Tula, a Szpartak Moszkva és a Panathinaikosz másodedzői szerepét is betölthette. Moszkvában rövid ideig megbízott vezetőedző is lehetett ugyebár, melyik volt a legjobb iskola?
– Mindegyik nagyon sokat adott. Tulában Kononovval sikerült olyan csapatot alkotni, amelyik a középmezőnyből feljebb lépve az európai kupahelyekért küzdött. A Szpartakban megtapasztaltam, milyen nagy játékosokkal dolgozni, egy nagy klubban, sőt hatalmas klubban, amelyiknek tízmilliós szurkolótábora van, következésképp az ezzel járó nyomást is bírni kellett. A Panathinaikoszban jó volt Bölöni Lászóval együtt dolgozni, tőle is sok tanultam. Amíg Kononov az ellenfél helyett inkább a saját csapatára figyelt, Bölöninél ez kiegyenlítődött, sikerült a két hozzáállást mixelni magamban. Diósgyőrben is a támadójátékra koncentrálunk, fontos azonban, hogy ne adjunk lehetőséget az ellenfélnek a gólszerzésre.
– Mi az, amit a legjobban szeret az edzői szakmában, és mi az, amin, ha tehetné, változtatna?
– Szeretem a felelősséget. Hogy vállalni kell a döntéseimet. Tetszik, hogy bár régóta nem futballozhatok, megmaradt az adrenalin, a szenvedély, a győzelmi vágy. Két dolgot nem bírok: a vereséget, és ha el kell búcsúznom egy játékostól. Azok mindig nehéz pillanatok.
– Nem lehet, hogy éppen a győzelmi vágy nem ég elég erősen a mieinkben? Már ha azt kutatjuk, miért nincs elég jegyzett magyar futballista.
– Szerintem nem. A magyar válogatott éppen arra példa, hogy képes elképesztő szenvedéllyel futballozni, ezzel az odaadással sikerült megvernie az európai nagycsapatokat, vagy épp bravúros döntetlent produkálni.
– Akkor mi hiányzik leginkább?
– Nem akarok ebbe nagyon belemenni, de amiről eddig beszéltünk, hogy fejlődni mindig lehet, az a magyar labdarúgásra is igaz. Mindenben lehet, a pszichológiát, a mentalitást, a játékintelligenciát tekintve egyaránt.
– Ha a másodosztályú tabellára pillantunk, úgy fest, Diósgyőrben is ég a győzelmi vágy. Ezúttal nem lehet gond a feljutás?
– Nem erre szoktam gondolni, hanem a következő feladatra. Az a legfontosabb. A játékosoknak is ezt közvetítem, valamint hogy minden edzést és meccset élvezzenek. A munka minőségén múlik, hogy alakul a jövőd, mi ennek szellemében igyekszünk haladni.
Kiemelt kép: Szabó Krisztián / DVTK
