„Egy párharc nem dőlt el, míg az utolsó meccset le nem fújták” – halljuk gyakran a különböző elemzésekben, olvassuk a cikkekben, de legyünk őszinték, a legtöbbször legyintünk ezekre a fázisokra. Hiszen hogyan lehetne sokgólos (vagy a jelen esetben 3–0-ás) hátrányból felállni, pláne egy erős csapat ellen? Az esetek többségében persze a válasz az, hogy sehogy, de néhány évente lezajlik egy-egy olyan párharc, amely bizonyítja, hogy mégiscsak ott bujkál az a bizonyosa kisördög.
A 2004-es Red Sox–Yankees ilyen csörte volt. A Gary Waksman által rendezett epizód egy rövid montázzsal kezdődik, amely során láthatjuk, hogy a két csapat rivalizálása az évtizedek során legendássá nemesedett. A patinás múlt, illetve a földrajzi közelség alkalmassá tette őket arra, hogy egymás legádázabb ellenfelei legyenek.
Ez a film viszont elsősorban arról szól, hogy a sportban vannak sorsfordító momentumok. Olyan pillanatok, amely során mindegyik résztvevő érzi: amelyik csapat ebből jobban jön ki, az az egész ütközet alakulását megfordíthatja. Ennek a szériának a negyedik meccse pontosan ilyen volt, hiszen a Yankees könnyedén lezárhatta volna az egész párharcot. De ez nem sikerült, hiszen ahogy a Red Sox játékosai fogalmaztak: „lehet, hogy van olyan csapat, amelyet ki lehet ütni 4–0-lal, de azok nem mi vagyunk.”
Innentől kezdve pedig a bostoni együttes hihetetlen feltámadást produkált, sorra nyerték a mérkőzéseket, többek között az olyan egyéniségeknek köszönhetően, mint a filmben is nagy szerepet kapó David Ortiz vagy Curt Schilling – utóbbi ráadásul az egyik fontos mérkőzésen sérülten lépett pályára.
Így jutottunk el a párharc utolsó, hetedik derbijéig, amely előtt megtörtént az a minden bizonnyal médiatörténeti pillanat, amely során az afro-amerikaiak problémáit és konfliktusait rendszerint a filmjei középpontjába ágyazó Spike Lee filmrendező és Donald Trump közvetlenül egymás után nyilatkozott, ráadásul ugyanazzal a témával kapcsolatban: Yankees-szurkolóként mindketten nagyon idegesek voltak az utolsó mérkőzés előtt.
„Ezért jobbak a meccsek, mint a filmek, mert egy sportesemény forgatókönyvét egyszerűen nem lehet előre megírni” – fogalmaz például Lee, míg Trump azt fejezi ki, hogy bár szépen feljött a Red Sox, az utolsó meccsen nem lesz esélyük.
A film izgalmasan sűríti 52 perces terjedelembe a hétmeccses párharcot, és arra is kitűnő bizonyítékként szolgál, hogy miért páratlan az amerikai sportágak play-off lebonyolítása. A sokszor hosszúra nyúló csörték ugyanis hetekre beszédtémát szolgáltathatnak a sportrajongóknak, ha pedig ennyire kiélezetten alakulnak, akkor akár jogosan hangozhat el az epizód során megidézett beszélgetés egyik zárógondolata: „ez volt a sporttörténet egyik legizgalmasabb párharca.”
2. rész (The Band That Wouldn’t Die):„Nem tudom nézni, hogy egy férfi sír”
5. rész (Without Bias):„Az ártatlanságunkat vették el”
9. rész (Guru of Go): Az edző szent őrült
10. rész (No Crossover. The Trial of Allen Iverson): Mi történt azon az estén?
16. rész (The Two Escobars): „A nemzeti büszkeségünkért játszottunk”
17. rész (The Birth of Big Air):Mindig magasabbra vágyott
21. rész (Unmatched): Az ellenfelem a barátom
23. rész (Into the Wimd): Széllel szemben
Kiemelt kép: Disney Plus
