Amikor a veretlen szezon sem elég a bajnoki címhez

A Serie A 1929 óta íródó történetében a körmérkőzéses rendszerben először az AC Perugia volt képes veretlenül letudni egy szezont. A nem mindennapi teljesítmény igazi különlegessége és tragédiája, hogy a sok döntetlen miatt az umbriaiak így sem lehettek bajnokok 1979-ben.

A csapat legemlékezetesebb sikerei

Az Olaszország középső részén, Umbria régióba való Perugia először az 1975–1976-os szezonra jutott fel az első osztályba. A Grifoni egymást követő hat kiírást töltött el a Serie A-ban, menet közben 1979-ben egy rendhagyó idényben vívta ki története legjobb bajnoki helyezését, a második pozíciót.

Ugyanakkor egy aprócska nemzetközi siker is megadatott számára, 2003-ban megnyerte a megboldogult Intertotó-kupát és bejutott az UEFA-kupa főtáblájára, ahol két kört is ment, csak a PSV Eindhoven állította meg a harmadik fordulóban.

Az 1978–1979-es idény

A Perugia az első három Serie A-s idényében rendre stabil középcsapatnak bizonyult (a hatodik volt a legjobb helyezése), és az 1978–1979-es kiírásban sem vártak ennél többet tőle. A vezetőedző a helyi ikonnak számító Ilario Castagner volt ezekben az években, aki azelőtt játékosként is erősítette a csapatot.

A szakembernek ez volt az első komolyabb feladata, miközben történelmi feljutáshoz segítette a csapatot, mellyel kis híján bajnok is lett. 1974 és 1980 között összesen 230 mérkőzésen irányította a Perugiát, később olyan csapatok kispadján is megfordult, mint a Lazio, az AC Milan vagy az Inter, az 1990-es években pedig kétszer is visszatért a Grifonihoz, de ekkor már nem kísérték akkora sikerek a munkásságát.

Az egyesületet éppen egy szezonnal a történelmi idény előtt érte egy súlyos tragédia, ugyanis 1977. október 30-án a Juventus elleni bajnoki mérkőzés közben elhunyt a csapat mindössze 24 esztendős középpályása, Renato Curi. Azóta a szívroham következtében életét vesztett labdarúgó nevét viseli a klub stadionja.

Az 1978–1979-es szezon figyelemreméltóan kezdődött a Perugia számára, hiszen négy kör után úgy állt három győzelemmel és egy döntetlennel, hogy legyőzte a Juventust és a Fiorentinát, valamint elcsent egy pontot az Inter otthonából. A későbbiekben fokozatosan a pontosztozkodások kerültek előterébe, az idény közben háromszor is előfordult, hogy egymás után négy alkalommal ikszelt. Ennek ellenére a perugiaiak a végsőkig küzdöttek az AC Milannal a bajnoki címért, és mindannyian abban bíztak, hogy a csodálatos idény végére sikerül majd feltenni a koronát. Pechjükre a szezon az utókor számára leginkább úgy híresült el, hogy ez volt az a csapat, amely „soha nem veszít, de nem is nyer”. Ami persze nem igaz, de abból ered, hogy a veretlen teljesítmény ellenére sem tudta megnyerni a bajnokságot a sok döntetlen miatt.

Hat fordulóval a bajnokság vége előtt 1-1-es döntetlent játszottak hazai pályán az AC Milannal, ahol egy győzelemmel nagy lépést tehettek volna a bajnoki győzelem felé. A hátralévő mérkőzéseken hiába győzték le például a Napolit és a Laziót, a Rossoneri sem hibázott annyit, hogy leadja az előnyét, így a kétpontos érában három pont előnnyel végzett az élen.

Az első számú kapus, Nello Malizia 28 találkozón 15-ször kapitulált, egy gólt a váltótársa, Marcello Grassi kapott. Ezalatt összesen 34 gólt szereztek társai, amely nyilván kevés, de az akkori viszonylatban nem számított kirívóan alacsonynak. Például a bajnok Milan 46, a harmadik Juventus 40, de a negyedik Inter is csak 38 találatig jutott az idényben. Tekintve, hogy a Perugia egy védekezésre építő, szerényebb lehetőségekkel bíró kiscsapat volt, ez vállalható teljesítmény. Ráadásul menet közben csak egyetlen mérkőzésen szerzett három gólt: 3-1-es hazai siker a Bologna ellen. A többi találkozón legfeljebb kétszer talált be, nem voltak fölényes sikerei, minden egyes pontért meg kell harcolnia.

A csapat legjobb góllövőinek Walter Speggiorini (kilenc gól) és Salvatore Bagni (nyolc gól) számítottak. Az együttes csapatkapitánya az a Pierluigi Frosio volt, aki 1974 és 1984 között több mint 300 bajnoki mérkőzést játszott a csapat színeiben – az egykori hátvéd idén hunyt el.

A rákövetkező idényben mintha mi sem történt volna, ugyanúgy középcsapatként funkcionált, mint előtte és a Vicenzától kölcsönzött Paolo Rossi vezérletével végzett a kilencedik helyen 50 százalékos mérleggel. Az 1982-es világbajnok gólvágó a csapat góljainak csaknem a felét, 27-ből 13 találatot szállított 28 pályára lépése alatt.

Hasonló veretlen szezonok

Olaszországban a Perugián kívül az AC Milan az 1991–1992-es, a Juventus a 2011–2012-es idényt tudta le veretlenül – mindkettő bajnok is lett. Még a Serie A előtt a területi alapú bajnokságban a Pro Vercelli 1913-ban, a Genoa pedig 1923-ban végzett ugyancsak veretlenül az élen.

A Szpartak Szófia a bolgár bajnokság 1951-es kiírásában (14 győzelemmel, nyolc döntetlennel) egy ponttal lemaradt a bajnok CSZKA Szófia mögött. Éppen a Perugia tette előtti szezonban, az 1977–1978-asban Portugáliában a Benfica 21 győzelmet és kilenc döntetlent regisztrált, de jobb gólkülönbsége miatt az FC Porto lett a bajnok. A török bajnokság 1985–1986-os idényében a Galatasaray ugyancsak gólkülönbséggel maradt alul a Besiktassal szemben, annak ellenére, hogy 36 fordulót abszolvált vereség nélkül 20 sikerrel és 16 remivel. Az 1998–1999-es jugoszláv bajnokságban a Partizan Beograd és az Obilics egyaránt veretlen maradt, előbbi két ponttal előzte meg utóbbit a bajnoki címért folyó versenyfutásban. Ugyanitt, immár Szerbia név alatt a 2007–2008-as idényt a Crvena Zvezda 21 győzelemmel és 12 döntetlennel zárta, de öt ponttal elmaradt a végső győztes Partizantól, melynek volt egy veresége.

A szerző a Serie B magyar oldal nevű blog szerkesztője, amennyiben az olasz alacsonyabb osztályú labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/seriebmagyar/

Kiemelt kép: wikipedia.it