Apja lett annak, ami őt nevelte – a Terim-sorozatról és Terimről

Terim játékosként csak Török Kupát és Szuperkupát nyert, igaz, előbbit háromszor is elhódította. Pályafutása alatt a Galatasaray messze nem számított Törökország legerősebb csapatának, sőt inkább mélypontok jellemzik a klub ekkor íródó történetét. Menedzserként azonban hétszer is megnyerte a török bajnoki címet a Galatával, ahogy szintén több ízben hazai kupát és Szuperkupát is nyert.

Holott az akkori szezonban több alkalommal is úgy tűnt, a Galatasaray úgy esik ki a Bajnokok Ligája csoportjából is, hogy közben nem tudja kvalifikálni magát az UEFA-kupa tavaszi küzdelmeire. Egy topbajnokságból elérni azt, hogy miután évekig bajnokságokat nyersz menedzserként, szintet lépj és a nemzetközi porondon is mutass valamit, egyértelmű elvárás, de a török bajnokság nem az, amelyik ilyen elvárásokra felkészíthet egy folyamatosan ligát nyerő klubot. Érdemes azt is megjegyezni, hogy míg a döntőben pályára lépő ellenfélnél, az Arsenalnál összesen húsz légiós volt a keretben, addig a Galatasaraynál csak négy, és a légiósokon kívül számításba vehető érettebb török játékosok mellett nyolc akadémistára lehetett támaszkodni. 

Terim sosem volt olyan helyzetben, amikor minden mellette szólt volna, de bármilyen helyzetet a maga javára tudott fordítani. Ha kicsit szélesítjük a horizontot, a szakember persze élénken élhet fejünkben a 2008-as Európa-bajnokságról is, ahol önmagát nem meghazudtoló módon a torna legnagyobbat küzdő, leghihetetlenebb feltámadásait produkáló csapatát vezényelte, amely nemcsak egész Európát, de a világot is lenyűgözte. Terim akkori török válogatottja épp úgy viselkedett, ahogy az UEFA-kupát Törökországba lasszózó Galata: a sípszó nem számított, mindig talpon kellett maradni. Ha valami, ez Terim edzői hitvallásának egyik legfontosabb jegye, és már csak azért is, mert nála ez nem pusztán jól csengő közhely, azon kevesek közé tartozik, akik ezt gond nélkül meg is tudják valósítani a rendelkezésükre álló kerettel.

Hogy mi a török edző titka? A sorozat alapján nekem úgy tűnik, az egyszerűség, az egyszerűségnek is azon formája, melynek segítségével valaki folyamatosan a jelenre koncentrálhat, és azt csupa szívvel teheti. Mert Terim markáns kisugárzása, agilitása mellett olyan jellemnek is tűnik, aki nem él mesterkélt távolságtartási gesztusokkal, sokkal inkább az odaadás jellemzi. Személyisége felől magától értetődő tehát, hogy felnevelte a török labdarúgás, s cserébe később ő nevelte azt tovább. Terim a magabiztosság és a szeretetteljesség egészséges megtestesítője, sosem zárja ki nála egyik a másikat, talán épp ez az igazi tulajdonság az, amellyel játékosai felé bármikor képes lehetett nyugalmat is sugározni.

A szabadság

Van valami bizonytalanságot keltő töredezettség az első epizódban, néha ugyanis nagyon kerek történeteket kapunk benne, néha pedig ezek között inkább mozaikosan elszórva információkat, vagy akár túl nagy és túl gyors a váltás blokkok között – ha blokkokban akarjuk elképzelni ezt az epizódot, de nehéz nem így, mert egységes narratívát ebben a részben nem látunk, mint az ezt követőkben, inkább témákat elszórva, melyekre később építkezhet a sorozat, s amelyek egy sommás karrier- és származástörténet köré rakódnak. Ez egyébként nem rossz és nem hátrány, itt inkább Terim érdeklődése és a róla eleve élő kép kerül bemutatásra, szakmaibb adalékokra a későbbiekben számíthatunk. A sorozat egyik legszebb perspektíváját már itt rögtön tálalják számunkra, amikor is szóba kerül, hogy Terim és a vezetőség között nagyon erős volt a lojalitás, romolhatatlan támogatásnak örvendett a kapcsolatuk oda-vissza – ez egyébként meg is mentette a Galatát, mert volt rá példa, hogy a menedzser bejelentette lemondását, de a vezetők nem fogadták ezt el és meggyőzték a továbbiakról.

Motivációja, fordulata, változtatása mögött a valódi vízió és szándék azonban rejtve marad, ami sajnálatos, mert világos egyébként is és a sorozatból is, hogy Terim komplex edző, akinek filozófiája is van, itt mégis be kell érnünk pusztán annyival, hogy egy, az isztambuli rivális, a Fenerbahce elleni nagy zakó vezetett oda, hogy variálni kell. Ez rendben van, de az új szemlélet érkezésének kontextusa és tágabb hatása misztikus homályban marad. A másik meghatározó adalék, amit itt kapunk, rendkívül fontos, és Terim egyik volt játékosa, Okan Buruk (aki napjainkban a Galatasaray vezetőedzője) hívja fel rá a figyelmet: Terim viszonyulásának szerves része a szabadság éreztetése, biztosítása a játékosok számára, nemcsak a pályán belül, hanem a pályán kívül is. Terim fordított pszichológiában hisz: nem kell megküzdenie a játékosok fegyelméért és akaratáért, a szabadság biztosításának maximuma azt is elérheti, hogy legtöbb esetben épp ezért tanulják meg elkerülni a bohémságot, amely már káros lenne a csapatrendszerre nézve.

Ha elesel, az csak annyit jelent, hogy fel kell állnod

Néha csak a közhelyek maradnak. A közhely nem azért közhely, mert rossz, vagy ne lenne igaz, épp azért közhely a közhely, mert nagyon is igaz, és alapvetően jó, hogy vannak közhelyeink, mert folyamatosan vonatkoztatási rendszert is szolgáltatnak, stabil jellemzőket alakíthatnak ki, iránytűk lehetnek, sőt elrugaszkodási alapok. Félig-meddig a hagyományok hasonmásai a közhelyek, ha a működésüket nézzük. A második epizód az elsőhöz képest elég nagy közhelyekkel és tág általános aspektusokkal nyit, eleinte nehezen érezni, hogyan lesz ebből építkezés, mélyülés az első rész után. Ezt leginkább Terim személyének építése kapcsán lehet felróni, egy darabig az az érzésünk lehet, hogy a skiccből nem válik rajz. Aztán egyszer csak nagyjából a rész felétől úgy támad fel ez az egész sztori is, mint a Galatasaray Terimmel, s mint amiről szól is ez az epizód. A játékidő derekán nyomatékosításra kerül, hogy Terim komplex szemléletű edző, mind szakmai, mind lélektani, mind a szükséges külsőségekre irányuló tudományos érdeklődése is megvan – a figyelmét semmi nem kerüli el. A második rész annak a krónikája, hogyan szenvedett a Galatasaray és hogyan lett végül UEFA-kupa-győztes a tavaszig sokszor – de tavasszal is még nem egyszer – teljes kilátástalanságban vergődő csapat. Világossá válik, hogy a Galata valódi feltámadása nem közvetlenül az eredményekkel kezdődött, inkább az út legvégéhez közeledve, amikor a Leeds United ellen elődöntőzni kellett.

Egyik legnagyobb edzői sikere a 2000-es UEFA-kupa siker (Forrás: Netflix)

Szurkolói rendbontás Törökországban. Két halott angol drukker. Rengeteg sérült. Gyűlölet a klub, a játékosok, s az edző iránt. Mindezek után az unszimpátia tovább gerjesztéseként hazai, Galata-siker az elődöntő első meccsén. Az igazságtalanság tetőfoka. Az öltöző félt az angliai visszavágótól, hiszen nem elég a paprikás légkör, hatalmas etikai súlyok nehezedtek a labdarúgókra mindkét csapatnál; az Elland Road lelátóinak pedig nem csak hangereje, de félelmetes közelsége is van a pályához, amely ilyen körülmények között igen komoly félelmet kelthet a játékosokban, a szurkolók ugyanis nem fogják kordában tartani az érzelmeiket. Terim és egyik segítője bevállalták, hogy még a visszavágó előtt a helyszínen tekintenek meg egy Leeds-meccset, visszatértükkel magabiztosan jelezve a játékosok felé – nincs mitől félni, ott jártak, bajuk nem esett, megkerültek. A lélektani trükk működött – a bátor mester bátor játékosokat érdemel, ez volt az üzenet egyik lényege.

Az Arsenal elleni döntőben már nyilvánvaló volt, hogy olyan együttes a Galata, mely egyensúlyra épül: hol a taktika előfeltétele a lélektan, hol a lélektané a taktika – így is néz ki a csapatsportok tökéletes dinamikája. Egy olyan kiemelt fontosságú mérkőzésen, amilyen ez is volt, egyre többen felfigyelhettek arra, hogy Terim játékosai egytől egyig megvalósítanak valamit egyénileg, amely akár a sport, akár a labdarúgás legvonzóbb fétistételének is állítható – nevezzük közhelynek, így kerek –, mégis mindmáig kevésszer látjuk. Terim fiait nem érdekelte, hogy a sípszóra várjanak vagy a sípszót akarják előmanipulálni, az esés náluk egyenlő volt a felkeléssel is, ez pedig, hogy nem zökkentgették ki a saját mentalitásukat, olyan lendületet biztosított, ami elegendő volt ahhoz, hogy a tizenegyes-párbajhoz már lélektani fölénnyel álljanak oda. És ahogy ismerjük is a tizenegyes-párbajokat – végül győzött is az a csapat, amelyiken ez tapintható volt.

Elhagyatottság

Fatih Terimet Olaszországba szólították a kihívások, négy nagyon és egyre sikeresebb galatasarayos év után nem volt már hová fokozni az elvárásokat, a klubnak nem biztos, de a menedzsernek mindenképp új impulzus kellett. A Fiorentinánál felfigyeltek arra, hogy az UEFA-kupa-menetelés során két olasz csapatot, a Bolognát és az AC Milant is búcsúztatta a török, s ez jól nézett ki számukra ahhoz, hogy a nehéz helyzetben lévő csapattal vele az élen vágjanak neki a következő szezonnak a Serie A-ban. A dolog érdekessége, hogy a városi rivális Fenerbahce is szerette volna megszerezni Terimet, hiszen Isztambul másik fele már nagyon unta a kilátástalan helyzetet, ami elé ellenfelük állította őket, jó ötletnek tűnt hát megkörnyékezni a sikeredzőt, ez persze, jól sejtjük, olyan ötlet, ami csak a fejekben (vagy még ott sem?) hangozhatott jól/reálisnak, hiszen egyértelmű volt Terim lojalitása a Galatához, s ezt közölte is a Fenerrel. Ebben az epizódban felidézésre kerül az is, ami ugyancsak igazolja Terim éleslátását, s azt, hogy nem ódzkodik a lehetetlennek tűnő helyzetektől, például, hogy annak idején ő fedezte fel Abdullah Ercant is, aki első játékosként került be korosztályos válogatottba egy teljesen amatőr csapatból még Terim irányítása alatt.

Noha az olaszok máig nem bánják, hogy letették a voksukat Terim mellett, s hogy a Serie A történetének is kissé része lett, az a kultúra, melyből a török jött, nagyon nehezen fért össze az itáliaival. Az persze tény, hogy Olaszországban általában roppant nehezen érvényesülnek a külföldi menedzserek és/vagy edzők, ez az epizód pedig helyénvaló didaktikussággal kimerevíti, miért is van ez. Törökországban például vezetők állnak egy klub élén, többnyire választott emberek, akik terelgetik a dolgokat, felelnek a dolgokért, de nem szólnak bele azokba (ez egyébként a legtöbb országban így is van). Olaszország ilyen szempontból sajátos hely. A tulajdonos (vagy tulajdonosok) előjogot érez, hogy kilépjen a pozíciójából, s bármilyen munkakörbe, hétköznapi helyzetbe beleszóljon. Ezek mögött persze legtöbbször csak felindulások, impressziók vannak.

Olaszországban a Fiorentinánál vállalt először munkát (Forrás: goal.com)

Ilyen munkakörnyezetben egy olyan kultúrából érkező személy, mint Terim, elkerülhetetlen, hogy úgy érezze, munkája irányába nincs maximális bizalom, és az általa oly tisztelt szabadság csorbát szenved. Hiába csinált a Fiorentinából látványos, közönségszórakoztató csapatot, amely akkor is szerethető volt, ha épp kikapott, hiába szerette Firenzét és azt a kultuszt, amelyet a város épített köré, le kellett mondania, mert az elveivel teljesen szembement, amit tapasztalt. Olaszországi kitérője azonban folytatódott, és még ennél is kellemetlenebb forgatókönyvvel. A világ egyik legnagyobb klubjához, az AC Milanhoz került, ahol annak ellenére bukott meg, hogy ha minden körülményt és az eredményeket is figyelembe vesszük, ez nem tűnik teljesen logikusnak, de Milánó volt az a hely, ahol karrierje során talán először és utoljára nem sikerült maga mellé állítania az öltözőt. Terim, aki korábban középszerű játékosokból, omladozó helyzetekből, faragatlan zsugakirályokból hozta ki a maximumot, nem tudott jól viszonyt építeni azonnal olyan játékosokkal, akiket van, hogy nem elég csak motiválni, van, hogy nem is kell. Ezt egyébként a sorozat nem sugallja és nem is mondja ki, de nem árt tudatosítani, mert nagyon is hozzátartozik Terim edzői karakteréhez a sok pozitívum mellett ez a hiányosság, ha úgy tetszik, komplexitása ellenére némi szűklátókörűség.

A nyughatatlan

Nevezték már rosszabbnak is a törököket egy dönernél, de minden bizonnyal, amikor Terimnek a 2008-as Eb-n szereplő török válogatottját a svájci lapok egy dönerhez hasonlították, amit hazájuk nemzeti tizenegye majd nagy kedvvel felfalhat, elég nagy hibát követtek el. A portugálok elleni első csoportmérkőzés után vereséggel hagyták el a pályát Terim fiai, így, ha továbbjutásban akartak gondolkozni, a második meccset, a Svájc ellenit mindenképp hozni kellett. Nem indult jól a találkozó, viszont a törökök így is javukra tudták fordítani az eseményeket, s a sorozat végéhez közeledve végre kapunk is szakmai adalékot ennek kapcsán. Arda Turan (aki győztes gólt szerzett Svájc ellen) számol be arról, hogy Terim olyan húzást lépett meg meccs közben, amit hosszú játékospályafutása során nem nagyon tapasztalt. A mester nem csupán finomhangolta a formációt, teljesen átalakította azt meccs közben, amellyel sokkal kevésbé magukat, mint inkább az ellenfelet sikerült kizökkenteni. Azt is mondhatjuk, hogy Terim már jócskán rutinos edzőként is képes volt fejlődni, ezzel az előbb említett „szűklátókörűségét” felülmúlva? Épp az az igazán szimpatikus Terimben, hogy képes hirtelen és eszelős döntések meghozatalára, amikor már minden reménytelennek tűnik, s nem leblokkol, nem biztonsági játékkal próbálja megúszni a helyzetet. A svájci meccs után egy felejthetetlen fordítás következett.

A 2008-as Eb meglepetéscsapata Törökország volt (Forrás: Eurosport)

És csak ismételhetjük magunkat: a horvátok elleni nyolcaddöntő alkalmával, ki gondolta volna, újra feltámadtak, amikor a hosszabbítás utolsó percében sikerült kiharcolniuk a tizenegyes-párbajt. A németek elleni elődöntőben ez már nem jött össze, Terim saját elmondása szerint máig vissza szokta nézni azt a mérkőzést, mert nem hagyja nyugodni, hogy komoly sanszot érzett a továbbjutásra. Arda Turan foglalja össze legjobban a Terim-légkört:

„Fatih Terim tanítványaként nem mondhatom, hogy örülök, hogy eddig jutottunk, mert bajnokok is lehettünk volna.”

És ahogy ez a mondat is sugallja, Terim története sem itt ért véget, mindig lesz benne ambíció.

Kiemelt kép: themoviedb.org