Argentin pizzafutárból brazil próféta – Andrés D’Alessandro portré

NEHÉZKES KEZDETEK

D’Alessandro 1981. április 15-én látta meg a napvilágot Argentína fővárosában, Buenos Airesben. A labdarúgással nagyjából tízéves korában kezdett el megismerkedni, amikor csatlakozott a patinás River Plate korosztályos egyesületéhez. Sorra mászta meg a szamárlétrát a „milliomosok” utánpótlásában, tinédzser korában családja nehéz anyagi helyzete miatt a labdarúgás mellett jó darabig pizzafutárként kellett tevékenykednie, hogy pénzhez jussanak. Akkoriban olyan tehetségekkel együtt nevelkedett, mint Javier Saviola, Pablo Aimar vagy Santiago Solari, és ráragasztották a nem túl hízelgő El Cabezón („nagyfejű”) becenevet.

2000-ben debütált a felnőtt csapatban, az első két idényben kizárólag epizódszerepek jutottak neki, a 2001-es ifjúsági világbajnokság viszont meghozta a remélt áttörést D’Alessandro számára: a tehetséges irányító innentől kezdve alapembere lett klubcsapatának.

A 2000-es Clausurában legfeljebb kerettagként, a 2002-es és a 2003-as bajnoki címekből viszont már sokkal tevékenyebben vette ki a részét. Kiváló technikai tudásával, cselezőkészséggel hamar sokak érdeklődését vonzotta magára. Minden sorozatot figyelembe véve 89 játszott mérkőzés alatt 24 gólt szerzett a Riverben 2003 nyaráig, amikor a fokozódó európai nyomásnak engedve, belekezdett légióskarrierjébe.

KALANDOZÁSOK EURÓPÁBAN

A német Bundesligában szereplő Wolfsburg együttese akkori klubrekordnak megfelelő összeget, kilencmillió eurót fizetett érte. Első szezonjában hamar bedobták őt a mélyvízbe, hiszen azonnal állandó kezdője lett a német csapatnak, ahol a 2003–2004-es szezonban 29 bajnoki során háromszor volt eredményes. A későbbiek folyamán sérülések is hátráltatták és a formája is ingadozott, mégis egyfajta csiszolatlan gyémántként tekintettek a szigorú, katonás, németes rendből valahogy mindig kilógó, szertelen játékosra. Általános meglepetésnek számított, amikor 2006 januárjában kölcsönadták őt a Premier League-ben a bennmaradásért küzdő Portsmouth együttesének.

Harry Redknapp csapata az idény végén megmenekült, az argentin zsugás egyetlen, Charlton elleni gólját pedig az Év Találata díjra is jelölték.

Bár menedzsere kardoskodott a végleges megtartásáért, nem tudtak megegyezni a Wolfsburggal, és a következő idényre végül a Real Zaragozához irányították a játékjogát. Utóbb kiderült, hogy D’Alessandro vágyott rá, hogy újra spanyol nyelvterületen játsszon, így ideális volt számára az aragóniaiak érdeklődése. A kölcsönben töltött szezonjában 36 bajnoki fellépéssel kirobbanthatatlannak bizonyult, a második szezonja derekánál viszont egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Argentínából.

A Charlton elleni gólja:

VISSZATÉRÉS HAZÁJÁBA, AZ ÚJ OTTHON MEGTALÁLÁSA

2008 januárjában egykori riveres edzője, Ramón Díaz hívó szavára csatlakozott a városi rivális San Lorenzo együtteséhez. A nagy összeborulás és hazatérés viszont mindössze bő fél évig tartott, mert D’Alessandrót leigazolta a 2006-os Libertadores-kupa-győztes brazil Internacional. Még abban az évben el akarta őt halászni a Los Angeles Galaxy csapata, amely 10 millió dollárt fizetett volna érte, a porto alegrei gárda azonban nem engedte el a játékost.

D’Alessandro ha már maradt, akkor az általános trenddel ellentétben argentinként klublegendává nőtte ki magát egy patinás brazil egyesületnél. A két, egymással állandóan versengő ország klubjaiban ez semmiképpen sem számít megszokottnak, nyilván mások is játszottak argentinként Brazíliában, vagy fordítva, de évtizedes karriert és ilyen kultuszt nem sokan követeltek ki maguknak a nagy rivális földjén. Első évében rögtön Copa Sudamericana-győzelemhez vezette csapatát, miközben fáradhatatlan munkabírása, odaadó küzdése és közkedvelt játékstílusa miatt egy szemvillanás alatt lett edzője, csapattársai és a klub szurkolóinak kedvence. Két év múlva hathatós közreműködésével az Inter története során másodszor is felért a kontinens trónjára, 2010-ben megnyerték a Libertadores-kupát. 2011-ben a dél-amerikai szuperkupának számító Recopát is behúzták az argentin Independiente legyőzésével.

A 2010-es klubvilágbajnokság „bronzlabdása” volt, miközben a tornán az akkor triplázó olasz Internazionale tarolt, a sorozat legjobb játékosa pedig Samuel Eto’o lett.

D'Alessandro 55-ször talált a kapuba az Internacional színeiben (Fotó: Getty Images)

Időről időre többször is szóba került a hazatérésének lehetősége és Európából is újra adódott érdeklődés iránta, D’Alessandro azonban hűségesen szolgálta tovább brazil csapatát. Végül engedett a honvágynak és 2016-ra kölcsönben „elkéredzkedett” nevelőegyesületéhez, a több mint tizenkét évvel azelőtt elhagyott River Plate-hez, ahol veterán hadvezérként segítette Marcelo Gallardo elsősorban fiatalokra épülő, megújulóban lévő csapatát. Mintha mi sem történt volna, egy év múlva visszatért az Interhez, s ugyanúgy meghatározó játékosa volt csapatának, viselhette a kapitányi karszalagot, végezhette a pontrúgásokat, és igazi vezér volt a pályán és az öltözőben egyaránt. 2009-től 2015-ig hatból ötször megnyerték a Gaúcho regionális bajnokságot, azonban az országos bajnoki cím nem jött össze számukra, pedig a legutolsó, 2020-as kiírásban egészen az utolsó fordulóig versenyben voltak érte a Flamengóval. Az elmúlt naptári esztendő végén lejáró szerződése végül közös megegyezéssel nem került megújításra, utolsó mérkőzésén könnyek közepette búcsúzott, csapattársai felemelve vitték őt körbe a pályán. Argentin létére az Inter valaha volt legnagyobb ikonjai között emlegetik a nevét Falcao, Valdomiro vagy Fernandao mellett. Az ott eltöltött tartózkodás révén tavaly a brazil állampolgárságot is megkapta.

D'Alessandro búcsúmeccse után az Internacional színeiben (Fotó: Getty Images)

Bár egy korszak lezárult, D’Alessandrónak egyelőre esze ágában sem volt befejeznie aktív pályafutását, és leszerződött a 47-szeres uruguayi bajnok Nacional együtteséhez, melyben a 2021-es idény kezdetétől számíthat bevetésre (a jelenleg zajló, 2020-as Clausurában még nem játszhat).

Annak idején 2001-es ifjúsági világbajnokság második legértékesebb játékosának választották meg a gólkirály Javier Saviola mögött, miközben magabiztosan nyerték meg a tornát. Ugyancsak tagja volt a 2004-es athéni olimpián aranyérmet szerző korosztályos argentin nemzeti csapatnak. A felnőtt válogatottban 2003 és 2010 között összesen 25 alkalommal lépett pályára, melyek alatt három találat fűződött a nevéhez.

D’Alessandrót egykoron – sokakkal egyetemben – Maradona utódjaként kiáltották ki fiatalon, végül részben teljesen más stílusa miatt ezek lecsengtek, és a saját maga útján futott be egyedi, emlékezetes karriert, amely a 40. születésnapja küszöbén még mindig tart.

Fotók: Getty Images

A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, amennyiben a dél-amerikai labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/futballtango