A háború utáni katasztrofális helyzetben sem pénz, sem megfelelő, sportolásra alkalmas helyszínek nem álltak rendelkezésre a normális sportoláshoz, ám a lengyel labdarúgás irányítói – ahogy a két világháború között, most is – a magyarokban látták jövőjük zálogát.
Nem csupán a korábbi jó tapasztalatok miatt, hanem azért is, mert magyar futball mit sem veszített színvonalából, sőt, még a korábbiaknál is magasabban jegyezték.
Erről a lengyel közönség hamar meggyőződhetett. 1948. szeptember 19-én Varsóban Lengyelország–Magyarország válogatottmérkőzést rendeztek. A Puskás Ferenc nélkül felálló csapat könnyedén győzött 6-2-re a korábban bizakodó lengyelek ellen. A Népsport beszámolója szerint nagyobb arányú is lehetett volna a magyarok győzelme, a két kapott gól pedig kapushibából esett. A magyar futball erejét mutatta, hogy a B-válogatottak összecsapásán – Kocsis Sándorral és Sándor Károly „Csikarral” – 20 ezer néző előtt a Megyeri úton 8-0-t mutatott a meccs végén az eredményjelző. Tíz hónappal később, 1949. július 10-én a Sebes-csapat Debrecenben fogadta a lengyeleket.
Magyarországon ez volt az első olyan válogatottmérkőzés, amelyet vidéken rendeztek meg. Noha a sajtóban rendkívül meleg hangvételű üdvözlő üzeneteket olvashatunk a baráti Lengyelországnak címezve, Puskásék a pályán nem voltak ennyire barátságosak. Deák Ferenc négy, Puskás kettő, illetve Egresi Béla és Keszthelyi Mihály góljaival sima 8-2-es győzelmet arattak a magyarok a lengyelek felett. Ezzel egy időben Gdanskban a Grosics Gyulával, Kocsissal és Babolcsay Györggyel felálló magyar B-válogatott 3-0-s győzelemmel térhetett haza. A mérkőzés utáni ünnepi díszvacsorán Tadeusz Parpan, a lengyelek csapatkapitánya arról beszélt, hogy a magyar labdarúgás az európai élmezőnyhöz tartozik. Szerényen megjegyezte, hogy ők tanulni jöttek Debrecenbe, és a nyolc gól ellenére, sikerült is.
Egy évvel később, 1950. július 4-én a Legia Warszawa stadionjában fogadta a lengyel válogatott a magyarokat. Az 50 ezer néző előtt kifutó Grosics – Rákóczi, Börzsey, Lantos – Bozsik, Józsa– Sándor, Kocsis, Szilágyi, Puskás, Babolcsay összeállítású csapat itt kezdte meg az 1954. június 4-ig – tehát pontosan négy év és egy hónapon át – tartó veretlenségi sorozatot.
A magyar futball nagysága tehát egy pillanatig sem volt kétséges a lengyelek számára. Olyan mértékben rajongtak érte, hogy a bőrből varrott labdát, vagyis a „foci”-t ebben az időben egyszerűen csak „magyarnak” hívták. (A lengyelben a piłka labdát, illetve focit jelent, e nőnemű főnévhez tették a magyar jelzőt, vagyis piłka węgierska, majd a piłka „lekopott”, így egyszerűen csak „węgierska” névre hallgatott a klasszikus varrott bőrfoci.)
A csodálaton és a szereteten túl azonban a lengyeleknek komoly dolgokkal is kellett foglalkozniuk. Vészesen közeledett az olimpia.
Király Tivadar a lengyel válogatott élén
A lengyel sportvezetés úgy döntött, hogy magyar edzővel vág neki az 1952-es helsinki olimpiának. Ekkoriban még nem lehetett szabadon igazolni az amúgy sem létező munkaerőpiacról. Egy magyar szakember szerződtetése a legmagasabb szinten dőlt el: az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) hatáskörébe tartozott. Az „edzőküldésre” egyébként lehetőséget adott az 1948-ban aláírt magyar–lengyel kulturális egyezmény. A két ország vezetői megállapodtak abban, hogy támogatják a kölcsönös együttműködést a sport és a testnevelés területén is. Felhívták az Országos Sporthivatalt (OSH) és a lengyel Testnevelési Fő Hivatalt (GUKF), hogy tegyenek meg mindent a sportkapcsolatok szorosabbá tétele érdekében, szervezzenek válogatottmérkőzéseket, mozdítsák elő az edzők és sportvezetők cseréjét, készítsenek elő sportkiadványokat, valamint szervezzenek edzőtáborokat a kölcsönösség alapján. Ezen az úton nevezték ki 1952 elején Király Tivadart – aki Sebes Gusztáv mellett a magyar válogatott szövetségi edzője volt, majd magyar utánpótlás válogatottat irányította – a lengyel válogatott élére.
Amikor Király megérkezett Varsóba, a lengyel labdarúgók olimpiai kerete már befejezte első táborozását. A magyar edző első feladata az volt, hogy összeállítsa az új felkészülési tervet a Lengyel Labdarúgóedzők Tanácsával közösen. E szerint a továbbiakban, három központban, Varsóban, Krakkóban és Chorzówban folyik majd az edzésmunka. A felkészülés miatt – csakúgy, mint 1924-ben – a bajnokságot átszervezték és elhalasztották őszre, vagyis az olimpia utánra.
Király munkáját a Lwów környékéről származó Michal Matyas, a két háború közötti lengyel futball egyik legkiemelkedőbb játékosa, egykori gólkirály és olimpikon is segítette. Matyas később így nyilatkozott a magyar edzőről: „Király Tivadar nagy kedvvel látott hozzá feladatának elvégzéséhez. Igyekezett hamar megismerni a sportkörök életét, a rendelkezésre álló játékosállományt és a közös értekezleteken az edzők szaktudását. Baráti légkört teremtett maga körül, hozzálátott a már általunk elkészített olimpiai edzésterv átnézéséhez, amelyen némileg módosított is. Legjelentékenyebb módosítása az volt, hogy a sportkörök edzéseinek számát hetenkénti háromról négyre emelte fel. Felismerte mindazokat a hibákat, amelyeket ki kellett küszöbölnünk. Király szerint a lengyel labdarúgók gyorsaságán, lövőkészségén és technikai felkészültségén kellett elsősorban javítani. Király ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével vezette az olimpiai labdarúgókeret edzéseit.”
Az olimpia vészesen közeledett. Időszerű volt, hogy nemzetközi szinten is megmérettessen a lengyel csapat. Az első ellenfél az olimpiára készülő szovjet válogatott volt. A Király vezette lengyel csapat 1952. május 9-én érkezett meg Moszkvába, ahol két mérkőzést játszott „Moszkva válogatottjával”. A szovjet fővárosban ez volt az idény első nemzetközi eseménye, és valójában ez volt a moszkvai mezbe öltöztetett szovjet válogatott első nemzetközi mérkőzése 1935 óta, így érthetően óriási érdeklődés övezte a két csapat összecsapását. Zsúfolásig megtelt május 11-én a moszkvai Dinamo-stadion, mintegy 70 ezer néző előtt futottak ki a játékosok a pályára. A lengyel válogatott 1-0 arányú megérdemelt győzelmet aratott.
A lengyel válogatott tehát Király Tivadarral a kispadon legyőzte a szovjet válogatottat Moszkvában, annak 1935 óta első nemzetközi mérkőzésén.
A lengyelek nagy sikere azonban éppen a szovjetek álcázása miatt feledésbe merült. Nem tartják nyilván úgy, mint hivatalos nemzetek közötti válogatott mérkőzést. Felülvizsgálata nem lenne megalapozatlan. Már csak azért sem, mert a lengyelek után május 24-én és 27-én a magyar válogatott kétszer is megmérkőzött a „moszkvaiakkal”, hasonlóan álcázott keretek között. Az első mérkőzésen 1-1-es döntetlen született, a másodikat pedig a szovjetek megnyerték 2-1-re. Ez utóbbi összecsapást a kétezres években az MLSZ hivatalos nemzetek közötti válogatott mérkőzésnek ismerte el, s ezzel „elvette” az Aranycsapat négyéves veretlenségét.
Az olimpia előtti főpróbára 1952. június 15-én Varsóban került sor a magyarok ellen. „A magyarok elleni mérkőzés a lengyel olimpiai csapat nagy vizsgája lesz. Tudjuk, hogy a magyar labdarúgás változatlanul igen magas színvonalon áll, az elmúlt évben azonban a lengyel labdarúgók is nagy fejlődésen mentek keresztül. […] Sokat köszönhetünk a magyar sportvezetésnek is, hogy Király Tivadar személyében egy kitűnő magyar edzőt bocsátott rendelkezésünkre. Király Tivadar különösen a lengyel labdarúgók technikai felkészítéséből veszi ki jól a részét.” – hangsúlyozta Zbigniew Fijalek a belügyminisztérium ezredese, egyben a Lengyel Labdarúgó-szövetség elnökhelyettese.
A Legia Warszawa stadionjában 50 ezer ember láthatta, amint a magyar válogatott Kocsis, Puskás és Hidegkuti Nándor vezérletével átgázolt a hazaiakon.
A félidőben már 5-0 volt az állás. A második félidőben a magyarok visszavettek a tempóból, több gólt már nem lőttek, a lengyelek viszont Henryk Alszer góljával szépíteni tudtak. A lengyel B-válogatott sem járt sokkal jobban Budapesten, sima 3-0-s vereséget szenvedett.
A lengyel válogatott Királlyal a kispadon két mérkőzést játszott Finnországban. A franciákat 2-1-re legyőzték, a dánoktól viszont 2-0-ra kikaptak, így jöhettek haza. Érdekesség, hogy ha továbbjutottak volna a dánok ellen, akkor a jugoszláv–szovjet páros győztesével kerültek volna össze. Mint tudjuk, a jugoszlávok megismételt mérkőzésen végül kiejtették a szovjeteket, és a dánokat is legyőzték. A döntőben pedig a magyaroktól kaptak ki.
(X) Így nyerhetsz 20-szoros pénzt magyar – lengyel meccsel:
Exkluzív promóció! Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre és fogadj 20-szoros oddson a Magyarország-Lengyelország vb-selejtező három kimenetelének valamelyikére! Hogyan működik? Kattints a lenti linkre, regisztrálj és kösd meg első fogadásodat!
Steiner János a Legia Warszawa élén
Steiner János neve Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, Lengyelországban azonban a futballt kedvelők körében jól cseng. Ő az egyetlen olyan külföldi labdarúgóedző, aki három különböző klubbal is megnyerte a lengyel bajnokságot.
Ő volt az, aki a magyar Aranycsapat játékrendszerét lengyel földön meghonosította, és az ő kezei alatt kezdte pályafutását a későbbi legendás sikeredző, Kazimierz Górski is.
A Legia Warszawa vezetése 1954 májusában elküldte a fiatal Górskit a budapesti magyar–angolra, hogy keressen a lengyel katonacsapat számára egy megfelelő edzőt. Terve az volt, hogy a Budapesti Honvéd mintájára az ország legjobb futballcsapatát alakítják ki, ehhez pedig nemcsak a legjobb hazai játékosok leigazolására, hanem egy a modern futballt testközelből ismerő edzőre is szükség volt. Górski Budapesten megismerkedett Sebes Gusztávval. Feltételezhető, hogy ő ajánlotta figyelmébe Steiner Jánost.
Steiner azonnal Varsóba költözött. Nem volt könnyű dolga, mert az 1954-es szezon már elkezdődött. Újjá kellett szerveznie a csapatot, és egyidejűleg az eredményt is elvárták tőle. Az első hét forduló után katasztrofális volt a helyzet: öt vereség és két döntetlen volt a mérleg. A bizalom azonban megvolt iránta, hiszen a lengyelek tudták, hogy a legjobbaktól tanulnak. Az év közepén megrendezett svájci világbajnoki döntőben túlzás nélkül az egész lengyel társadalom a magyaroknak drukkolt. Persze, ne felejtsük el, tíz évvel vagyunk azután, hogy a németek porig rombolták Varsót… Így Puskásék veresége a lengyelek számára is óriási szomorúságot okozott.
Steiner a kemény munkában hitt, és katonacsapatról lévén szó, ellenvetés nem lehetett. Heti négy edzést tartott, ahol főleg a labdás gyakorlatok domináltak, de az erőnlétre is nagy figyelmet fordított. Soha nem fordult elő, hogy a meccs végére elfogyott volna játékosai ereje. A szezon felénél bevetette az akkor 20 éves Lucjan Brychczyt, aki később a Legia egyik legnagyobb legendája lett.
Brychczy beállításával átszervezte a csapatot. Ő lett a nyolcas, vagyis Kocsis Sándor lengyel megfelelője, de sokkal szabadabban mozoghatott „Kockánál”. Az addigi nyolcas, Edmund Kowal lett a kilences, tehát a középcsatár, és Ernest Pol öltötte magára a legendás tízes mezt, Puskáshoz hasonlóan. A Legia felállása és játéka teljes egészében a Budapesti Honvédet és az Aranycsapatot másolta. Módszere az volt, hogy gyakran látogatott haza Magyarországra, jegyzeteket készített, és azt magyarázta kint a saját játékosainak. Ráadásul, amikor tehette, Magyarországra hozta edzőtáborozni a Legiát is. Az első szezon végére a hetedik helyre sikerült felhozni csapatát, de 1955-ben már elhódította története első bajnoki címét.
Az 1955-ös bajnokcsapat katonai egyenruhában. Steiner János fehér kabátban.„A Legia magyar stílusban játszott. […] Steiner úgy képzelte el, hogy a Legia is hasonló futballt fog játszani. A lengyel csapatot éppen a Honvéd mintájára építette fel, és játékosait éppen úgy edzette: sok technikai gyakorlat, erős lövések, technikailag és taktikailag kiérlelt támadások, és persze mindent labdával, természetesen jó kondícióban. Semmilyen monotonitás nem volt, állandóan változott a ritmus, gyorsítás, lassítás, pihenés” – emlékezett később Górski, Steiner pályaedzője.
Steiner később megnyerte a bajnokságot a Górnik Zabrze és a Ruch Chorzów csapatával is. Utóbbi sikert azonban nem érhette meg, mivel 1960 júniusában, a szezon vége előtt váratlanul elhunyt.