Először is tekintsük át gyorsan az Eintracht Frankfurt eddigi európai eredményeit. 1960-ban egyszer már az első számú kupasorozat (akkor még Bajnokcsapatok Európa Kupája) fináléjába is eljutott a csapat, ott viszont Puskás Ferenc vezetésével a Real Madrid 7–3 arányban felülmúlta a németeket. 1967-ben az Intertotó-kupát már sikerült elhódítaniuk a hessenieknek, azonban a legnagyobb siker nem ez, hanem az 1980-s UEFA Kupa-siker. A német házidöntőben az éppen fénykora végét élő Borussia Mönchengladbachot sikerült legyőzniük idegenben lőtt gólokkal. Azóta sokáig hiába kergette ezeket a magasságokat a csapat, hiszen a 90-s években eltűnt a német futball élmezőnyéből, sőt sokáig a puszta fennmaradásért küzdött.
Egy igazi kupacsapat
Bár az Eintracht azóta sem vált stabil élmezőnybeli csapattá Németországban 2016 óta egy masszív építkezés figyelhető meg. Ennek fő letéteményesei Niko Kovac edző és Fredi Bobic sportigazgató voltak. 2016-ban a csapat osztályozóval éppen csak bennmaradt az élvonalban, miután a szezon végére érkező Kovac megmentette a helyzetet. Bobic igazolásai és Kovac taktikai húzásai stabilizálták az együttest, amely ekkor vált igazi kupacsapattá. 2016-ban még csak a döntőbe jutás jött össze, ahol végül egy szoros mérkőzésen a sasok alulmaradtak a Borussia Dortmund ellen. 2018-ban azonban a Bayern München már kénytelen volt fejet hajtani Kovac csapata előtt. A mérkőzés tökéletesen demonstrálta az azóta is visszatérő jelenséget, hogy a kupamérkőzésekre az Eintracht elképesztően fel tudta szívni magát – nem kis részben a hihetetlen szurkolótáborának köszönhetően. Bár a menetelés ismét a bajnoki hajrá kárára ment, ahol végül az európai kupaindulóhelyeket sem érték el, ezt cseppet sem bánták, hiszen ezt a kupagyőzelemmel sikerült kiharcolni. Nem mellesleg 1988 óta – kerek 30 év után (nem számítva az 1998-s másodosztályú bajnoki címet) – ez volt ez első komolyabb trófeája a magát a csődközeli állapotokból visszaküzdő csapatnál. A Bayern elleni finálé után egészen hihetetlen karnevál vette kezdetét Frankfurtban, amely során Kovac edzőt is stílszerűen elbúcsúztatták, aki pont a bajorokhoz távozott. Az egész Römerberg – Frankfurt központi nevezetessége – tele volt szurkolókkal, miközben a játékosok a Rathaus erkélyén ünnepeltek.
Kialakul a csapat magja
Nem sokan hitték volna, de ezt az eufóriát a következő szezonban sikerült fokozni. Miután a berni Young Boyst több mint 30 év után svájci bajnoki címig vezette, Adi Hütternek a Frankfurtot kellett tovább vinnie a sikerek útján. A kezdet elég nehéz volt, időbe tellett, mire Hütter adaptálni tudta a Salzburgban elsajátított intenzív, direkt játékot és erre bizony a következő Német Kupa és a Szuperkupa is ráment. Viszont miután beindult a csapat, még a Kovac-féle sikereket is sikerült felülmúlni. 2018 nyarán kialakult a mostani csapat magja többek között a szerb beadáskirállyal, Filip Koszticcsal, akinek Hütter megtalálta az igazi posztját bal oldali szárnyvédőként. Kevin Trapp Párizsból érkezett vissza Németországba, és pótolta a Leverkusenbe távozó Lukas Hradeczkyt a kapuban. A védelem mostani kulcsfigurái is ekkor jelentek meg Evan Ndicka, a brazil Tuta és Almamy Touré személyében. Hozzájuk csatlakozott az Augsburgból előbb csak kölcsönben aztán végleg Martin Hinteregger, aki végül a védelem vezérévé vált. Az új arcok kiegészülve a nagy öregekkel, David Abrahammal és Makoto Haszebével megteremtették a stabilitás előfeltételét. A középpályán a Dortmundtól érkező Sebastian Rode és a svájci Djibril Sow alkottak szilárd párost, míg elöl kialakult a német sajtóban bölénycsordaként (Büffelhürde) emlegetett támadótrió, amely lendületes ellencsapásaival tette mindenki számára kellemetlen ellenféllé a hessenieket. Ante Rebic, Luca Jovics és Sebastian Haller kiváló szereplésével topcsapatok egész sorának a figyelmét keltette fel. Ez a hármas a Frankfurt 2018-19-s Bundesliga szezonban 60-ból 41 gólt vállalt magára, emellett pedig Európában is vállára vette az együttest. Egy 100%-s mérleggel megvívott csoportkör után a negyeddöntőben jelezte a csapat, hogy a nemzetközi porondon sem szabad őket leírni. Az SL Benfica ellen a lisszaboni 4–2-s vereséget hazai pályán egy 2–0-s győzelemmel tudták megfordítani Hütterék, és bejutni az elődöntőbe, ahol a Chelsea várt rájuk. A párharc két 1–1-s döntetlen után Londonban egy tizenegyespárbajjal végül a későbbi győztes Chelsea javára dőlt el, pedig nagyrészt az Eintracht játszott jobban.
Egy nem mindennapi szurkolótábor
Az összecsapás bevonult az Európa-liga legemlékezetesebb párharcai közé, köszönhetően elsősorban a frankfurti szurkolóknak, akik egész Európa csodálatát elnyerték változatosabbnál változatosabb koreográfiáikkal, még a Stamford Bridge is leginkább tőlük zengett. Az El-menetelés alatt Milánóba, az Internazionale elleni nyolcaddöntőre például 15000 lelkes szimpatizáns kísérte el a csapatot, és Londonban is elég sokan voltak. Egészen megható látvány volt az is, ahogy a vesztes tizenegyes-párbaj után a magukba roskadó játékosokat biztatták és végül velük együtt ünnepeltek még sokáig a stadionban. Martin Hintereggerre kimondottan nagy hatással voltak a szurkolók, hiszen elsősorban nekik köszönhetően tudott otthonra lelni Frankfurtban, miután pályafutása talán legnehezebb időszakát élte át a klubváltás után. Az Augsburgban eltöltött vitákkal terhelt időszak és a médianyomás következtében mély depresszióba süllyedt, erről a tavaly megjelent „Innensicht” (Belső nézet) című könyvében írt nyilvánosan. Amikor a Chelsea ellen kihagyott tizenegyese után magába roskadva ült a gyepen, a szurkolók vigasztalták meg, a lakásában azóta is egy kép emlékezteti arra a napra, amelyen éppen egy drukker öleli át őt.
„Ha nem vigasztaltak volna meg, biztosan gödörbe kerültem volna” – nyilatkozta a 11 Freunde magazinnak.
A szomorúság és az eufória köztes állapotában a kapus Kevin Trapp is a könnyeivel küszködött. Ő és a csapat ugyan ekkor még szomorkodott az elszalasztott finálé miatt, de nem tudhatták, hogy az élet (és persze ők maguk) három évvel később újra megajándékozza őket azzal a lehetősséggel, hogy befejezzék az ott félbemaradt küldetésüket.
Nagy átalakulás után ismétli magát a történelem
Az idei menetelés nem akármilyen előzmények után jött létre. Bár a bölénycsorda már a múlté, André Silva személyében tavaly egy újabb gólvágó kezdte el a szárnyait bontogatni Frankfurtban. Adi Hütter is ünnepelt hősnek számított, miután a 2021 tavaszi menetelés következtében már a BL-indulás küszöbén álltak a frankfurtiak, mígnem az edző egészen szerencsétlen időpontban, a bajnoki hajrá közepette jelentette be távozását a Mönchengladbachhoz – ahonnan egyébként éppen pár napja, egy év után távozott. Hütter nagyon gyorsan árulóvá vált a szurkolók szemében, a végére széteső csapatnak pedig meg kellett elégednie az Európa-liga-indulással.
Nem ez volt azonban a legnagyobb probléma, hiszen kulcsemberek távoztak a klubtól. Hütter mellett a csapat magját kialakító sportigazgató, Fredi Bobic és a kulcsember Silva is távozott. Az Wolfsburgtól érkező új edző, Oliver Glasner és az RB Leipziget ott hagyó Markus Krösche sportigazgató tehát elég kemény kihívás előtt állt. A keret átalakítása – elsősorban a támadósoré – elég sürgető feladat volt, amit azért maradéktalanul nem is sikerült teljesíteni. (Idén nyáron érkezik majd például a Nantes-ból az erős center, Kolo Muani, ő további perspektívákat kínálhat az előre játékban.) Viszont az érkezők, közülük főleg Rafael Santos Borré, Jesper Lindström és Kristijan Jakic idővel a csapat kulcsfiguráivá váltak. A nagy átalakulások miatt sokan már temették a csapatot. A katasztrofális szezonstart igazolta is az aggodalmakat, időbe tellett mire Glasner be tudta járatni játékosaival a kerethez igazított elképzeléseit.
Viszont miután ez sikerült, november környékére belelendült a csapat. Az Európa-ligában végül csoportelsőként jutottak tovább a csoportból, míg a bajnokságban a veszélyzónából kievickélve már az európai kupaindulóhelyeket vette célkeresztbe a hesseni gárda. Télen további erősítésként Ansgar Knauff érkezett kölcsönbe a Dortmundból, aki olyannyira bevált a bal szélen, hogy a tél legjobb igazolásának titulálták sokan. A csoportgyőzelemnek hála csak a nyolcaddöntőben kellett újra felvenni a nemzetközi fonalat, ahol a Real Betis várt az Eintrachtra. Itt is megmutatkozott, és aztán majd a többi párharcban is, hogy a csapat igen erősen szerepel idegenben, ebben az esetben is egy sevillai győzelem adta meg a továbbjutás alapját. Aztán a frankfurti meccsen 0-1-es Betis-vezetésnél már éppen a tizenegyesekre kezdhettünk el készülni, de a legvégén, a hosszabbítás ráadásában Guido Rodríguez öngólja a negyeddöntőbe juttatta a németeket, akikre a becsületéért harcoló FC Barcelona várt. Frankfurtban az évszázad párharcaként harangozták be a csörtét, és ezt igazolva az otthoni első meccsen talán a győzelemre is rászolgáltak volna a németek, az 1–1 viszont nem jelentett éppen ideális eredményt a Camp Nouba utazva. Mindez azonban nem érdekelte Koszticsékat, és az általános meghökkenésre a barcelonai arénát tulajdonképpen elfoglaló 30000 szimpatizánsukat egy klubtörténeti sikerrel jutalmazták (2–3).
A West Ham elleni elődöntőben nagy volt a tét, három év után újra egy londoni csapat ellen nyílt lehetősége az Entrachtnak a döntő kiharcolására. Az idegenbeli 2–1 arányú siker után hazai pályán, hamisíthatatlan frankfurti atmoszférában sikerült biztosítani a finálét Glasner csapatának. Az osztrák edző a sikerszéria folyamán kisvártatva közönségkedvenc lett, nem véletlenül, hiszen remekül alkalmazkodott a nem éppen ideális keretösszetételhez.
Az európai menetelés mellett a német bajnokság ezúttal is világosan másodrendű prioritássá vált, hiszen a legutolsó nyolc mérkőzésen nyeretlenül maradva végül a 11. helyen végzett az Eintracht.
Az alkalmazkodás a siker kulcsa
Több játékosnak is alkalmazkodnia kellett, így például Koszticsnak, mivel a beadásaihoz középen már nem volt egy André Silvához hasonló erős center, hiszen az érkező Borré egy teljesen más típusú játékos – már csak testfelépítéséből adódóan is. A szerb dicsérete, hogy tudott alkalmazkodni, és Kamada Daicsival remekül kiegészítik egymást a bal szélen. Kamada a félterületben próbálja szétzilálni az ellenfelek védelmét, míg Kosztics felfut mögötte, de ez most már fordított felállásban is megvalósul. A szerb szélső most már a lapos, mélységi indításokban is jeleskedik, ezzel beleillik az átalakuló játékba.
Annak ellenére, hogy egy az egyben nem tudja pótolni Silvát, az új támadó Borré is jól beilleszkedett a csapatba. Kamadához hasonlóan ő is az ellenfél vonalai közé lép vissza, folyamatosan keresi az üres területeket, és próbálja magát egyből megjátszhatóvá tenni a védők számára, akiknek szintén alkalmazkodniuk kellett. Hintereggernek például mindez beletelt egy kis időbe, de mostanra már lapos passzokkal is tud operálni. Egy dolog viszont nem változott, mégpedig a direkt támadójáték. A visszalépő Borré mögött Lindström és Kamada állandóan startra készen szokott állni a kolumbiai támadó, vagy a labdaszerzései mellett remek indításaival is sokszor jeleskedő Sow mélységi indításaira.
A fenti a Frankfurt egyik legfőbb támadásbeli fegyvere, másrészt viszont ebből ered az egyik gyengesége is, ami főleg a bajnokságban szokott előtérbe kerülni. Amint mélyen védekező, a csapatrészek között minimális rést hagyó együttessel találkoznak Borréék, akadozni szokott a gépezet, és magas center hiányában az ívelések, beadások sem jelentenek opciót. Az Európa-ligában viszont pont kapóra jött, hogy az ellenfelek kezdeményeztek, leginkább a Barcelona látta kárát a sasok hatékony kontrajátékának.
A Frankfurt játékáról bővebben a Barca elleni visszavágóról írt elemzésemből kaphat képet az olvasó, amelyben kitértem a szervezett védekezésre és a direkt támadójáték további, tipikus jellemzőire.
Összegzés
Az Európa-liga történetének egyik legérdekesebb fináléjának ígérkezik ez a találkozó, amely tulajdonképpen az 1960. májusi KEK-elődöntő 62 évvel későbbi visszavágójaként is aposztrofálható, ahol kétszer hat gólt lőve verte meg a Frankfurt a Rangerst. A skótok számára ideális előjel, hogy a döntőbe vezető úton két német együttest, a Dortmundot és a Leipziget is legyűrték, az viszont már ellenük szólhat, hogy az Ibrox stadionból kimozdulva csupán egyszer, a Dortmund otthonában tudott diadalmaskodni az El idei kiírásában Giovanni van Bronckhorst csapata.
Ami biztos, két rendkívül lelkes szurkolótábor és ezzel együtt két motivált csapat találkozik majd egymással Sevillában. Érdekes lesz majd nézni, hogy a Frankfurt hogyan birkózik majd meg a West Ham elleni visszavágón megsérült védője, Martin Hinteregger hiányával, amit azon a mérkőzésen a társak remekül oldottak meg.
Mindezt és minden mást pedig meglátunk majd május 18-án, szerdán este 21 órakor, a játékvezető a szlovén Slavko Vincic lesz, a finálét az M4 Sport televízió élőben közvetíti.
Melyik nemzet lesz 2022 világbajnoka?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság 2022/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.
Kiemelt kép: Bundesliga