Az év sokkja – Mennyire védhető döntés Thomas Tuchel menesztése?

A divatos szófordulattal élve nyugodtan mondhatjuk, szinte senki nem látta jönni a Dinamo Zagreb elleni kínos vereséget követő bejelentést. Nem véletlenül, hiszen annak ellenére, hogy egy közönségkedvenc edzőt váltott a padon, Tuchel hamar belopta magát a Stamford Bridge publikumának szívébe, és úgy tűnt Todd Boehlyék bizalmát is maximálisan élvezi. Persze egy valószínűtlen BL-győzelemmel a háta mögött ez nem meglepő, de Tuchel más téren is bőven bizonyított a közelmúltban. A Chelsea-t tavasszal sújtó szankciók alatt kifogástalanul állta a sarat a klub nemhivatalos szóvivőjeként, a tulajdonosváltásnak hála nyáron gyakorlatilag egyszerre kellett edzőként és szakmai igazgatóként is operálnia – utóbbit pedig a vezetőség a klub történetében példátlan anyagi támogatással hálálta meg.

Mielőtt mélyebben elmerülnénk a potenciális okokban, egy dolgot muszáj rögzíteni. A német stratégát nem véletlenül helyezi a szakma egyhangúlag a lehető legmagasabb polcra, és szinte biztos, hogy akárkire is esett volna a választás, utódja taktikai felkészültség terén visszalépést jelentett volna hozzá képest. Ezt jól támasztja alá, hogy bő másfél éves regnálása egyetlen kivételtől – az előző BL-szezon Real Madrid elleni, hazai negyeddöntőjétől – eltekintve egyetlen olyan rangadót sem lehetne felidézni, ahol a Chelsea taktikailag alulmaradt volna ellenfelével szemben. Mindez figyelembe véve, hogy Tuchelék milyen edzőzsenik ellen meccseltek – és diadalmaskodtak –, önmagában is hatalmas fegyvertény.

Más téren azonban igenis fellelhetők olyan hiányosságok és körülmények, amik ha önmagában nem is indokolják meg a váltást, valamelyest akár alá is támaszthatnák.

A legkézenfekvőbb a Chelsea pocsék szezonkezdése, ami az előszezont is figyelemmel kísérők számára nem feltétlen okozott meglepetést – sőt, a gyenge amerikai felkészülést követő erőtlen és kilátástalan játék sokakban hozhatta elő a „Mourinho-szezonként” elhíresült 2015-’16-os kiírás első heteinek emlékét. Mounték az eddig lejátszott hét tétmeccsük közül egyedül – a fentebbiek tükrében nem meglepő módon – épp az előzetesen legnehezebbnek ígérkező Tottenham elleni derbin nyújtottak valóban jó teljesítményt. Southamptonban, Leedsben és Zágrábban is arcpirító vereségbe futottak bele, de az előző hétvégi West Ham elleni produkcióra sem lehettek büszkék a hazaiak.

Az elmúlt hetekben a Chelsea játszott a már megszokott 3-4-3-at – igaz, Sterlinggel hamis kilencesben, aki sokkal többet lépett vissza, mint általában Havertz szokott ezen a poszton –; az év eleji Tottenham elleni vívott Ligakupa-elődöntők óta többször is látott 3-4-3/4-2-2-2 hibridet; 3-5-2-t; illetve Tuchel az utolsónak bizonyuló mérkőzésén pedig a West Ham ellen hátrányban már alkalmazott, legjobban 3-1-4-2-ként leírható alakzatot választotta, ahol a hatos előtt Mount és Sterling (!) irányíthatott nyolcasként. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a sok variálást a hosszú sérültlista is indokolta, különösen a középpályán fogytak el Tuchel opciói.

Forrás: Football365

Amit viszont nem lehet külső körülményekre fogni – és egy ilyen kaliberű szakembernél talán ez a legérdekesebb probléma – hogy mennyi játékos szerepelt szokatlan, és sokszor kifejezetten előnytelen pozíciókban. Bár Tuchel néhány húzása kifejezetten ült ilyen téren, Ruben Loftus-Cheek szárnyvédőként például kulcsszerepet játszott a londoniak szenzációs madridi teljesítményében áprilisban, Reece James pedig középhátvédként is rendre képes klasszisteljesítményt nyújtani, de jóval több érthetetlen megoldása volt a német mesternek. Sokszor tűnt úgy, hogy Tuchel egyszerűen rosszul méri fel játékosai erősségeit. Pulisic (és az utolsó meccseken Sterling) legnagyobb erőssége labda nélküli mozgásában rejlik, mégis sokszor rájuk hárult a játékszervezés feladata. Gallagher pedig hiába mutatta meg egy éven keresztül a Crystal Palaceban, hogy végtelennek tűnő energiája mellett nyolcasként a legnagyobb erénye a támadóharmadban végzett (szintén labda nélküli) munkája, edzője sokszor nyomatékosította, hogy klasszikus hatosként látja a saját nevelésű középpályás jövőjét.

Merthogy félreértés ne essék, Tuchelnek érthető módon komoly fejfájást okozott, hogy a nagy elvárásokkal igazolt támadói közül senki sem tudta huzamosabb ideig az elvárt szintet hozni. Abban viszont már lehet némi felelőssége, hogy ennek orvoslásaként gyakorlatilag meccsenként, sokszor látszólag ad-hoc módon rotálta a stabil kezdő Mount és Havertz mellett a harmadik helyre pályázó négy játékosát, anélkül, hogy bárki formába lendülhetett volna – ez alól kivételt jelentett időszakonként Timo Werner, aki finoman szólva sem szolgálta meg honfitársa bizalmát. Nem véletlen, hogy idén tavasszal már arról cikkeztek, hogy a portói BL-győzelmet érő gólban közreműködő két játékoson kívül nincs olyan támadó a klubnál, aki ne fontolná meg erősen a váltást.

Mégis az igazi állatorvosi lova annak, hogy Tuchel mennyire nem tudott mit kezdeni támadóival, az elmúlt két év centerkérdése volt. Mostanra kissé feledésbe merült, ahogy érkezése után Tammy Abrahamet gondolkodás nélkül, indokolatlan szigorral helyezte parkolópályára. 2010 óta mindössze Diego Costa és Eden Hazard tudott egy bajnoki szezonban több gólt szerezni Abraham 2019-’20-ban elért 15 találatánál, ám a német többnyire a kispadra sem tartotta érdemesnek a közelmúlt leggólérzékenyebb Chelsea-játékosát, olyannyira, hogy az FA-Kupa és a Bajnokok Ligája fináléjára például inkább három balhátvédet nevezett kilencese helyett. A saját nevelésű csatár érthető módon az első adandó alkalommal Olaszországba távozott, helyére azonban Tuchel kifejezett kérésére érkezett Romelu Lukaku, így viszonylag kevesen bánkódtak távozása miatt.

Hogy valójában mi vezetett az edző és sztárigazolása közötti kapcsolat ilyen gyors megromlásához, nem tudhatjuk, azonban Lukaku esetében is érthetetlen volt látni, hogy miért szeretne gyakorlatilag bójacenterként használni egy olyan csatárt, aki korábban a mindig az átrendeződések során, a védelem mögötti üres területet támadva jelentette a legnagyobb veszélyt – nagy vihart kavaró, engedély nélkül adott interjújában maga Lukaku is kitért rá, hogy nem ilyen szerepkörre számított, amikor aláírta szerződését.

Forrás: Brahland News

Egyértelműen elmondható, hogy ha valamilyen szempontból kudarcot vallott az utóbbi időben Tuchel, az pedagógusi minőségében történt, nem pedig stratégaként. Igaz, hogy a Chelsea eredményei egy ideje elmaradnak az elvárttól (az áprilisi BL-kiesés óta bajnokinként 1.57 pontot átlagol a csapat), a rendszeres pontvesztésekhez pedig többnyire kiábrándító játék párosul, nehéz megingathatatlan érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért volt feltétlenül szükséges hét találkozó után útilaput kötni egy elit edző talpára, amikor alaphangon 7-8 új játékost kell beépítenie keretébe.

Az elmúlt fél év tendenciái alapján persze könnyen lehet, hogy Boehlyék helyes döntést hoztak, azonban egy világrekord költést hozó nyár után napokkal edzőt váltani igencsak szokatlan és megmagyarázhatatlan húzás – nehezen tudom elképzelni, hogy visszafordíthatatlan károk érték volna a Chelsea szezonját, ha még egy hónapnyi esélyt kap Tuchel a javulásra.

Az igazság ezzel szemben minden bizonnyal az, hogy feltehetően közel sem a pályán nyújtott teljesítmény vezette a végső elhatározásra az új vezetőséget. A bejelentés óta megjelent riportok sorra taglalják, mennyire feszült volt a kommunikáció Tuchel és az új rezsim között a nyáron, a döntés pedig már hetekkel a zágrábi vereség előtt megszülethetett. Boehlyék az új korszak hajnalán látszólag a nagytakarítás mellett tették le a voksukat, az új tulajdonosok – feltehetően nem kicsi – egója és a személyes súrlódások pedig még a világ egyik legkiválóbb menedzserének is túl soknak bizonyultak. A londoniak szurkolóinak mindenképp vigaszt jelenthet, hogy Graham Potter személyében napjaink egyik legkelendőbb edzője váltja a kispadon Tuchelt. Hogy fel tud-e nőni első igazán nagy munkahelyén a másfél év alatt is instant klublegendává váló elődjéhez, az még a jövő zenéje...

Kiemelt fotó: M4Sport