Támadás
Chema Rodríguez a meccs elején rögtön váratlant húzott azzal, hogy több poszton is az eddig kevesebbet játszó játékos került a pályára: Hanusz Egon kezdett irányítóban, Ilic Zoran pedig jobbátlövőben váltotta a meccsek jelentős részét a pályán töltő Ancsin Gábort. Ez egyértelműen helyes döntés volt – pláne azért, mert az előző meccseken épp a rotációt lehetett hiányolni a magyar meccselésből –, ráadásul úgy tűnt, ennek a pályán is lesz eredménye, hiszen hiába vezetett 5–2-re Norvégia a mérkőzés elején, innen még sikerült visszajönni.
Rosta Miklóst az első percben kiállították piros lappal (hetesből fejbe dobta az ellenfél kapusát), de a beállójáték ettől függetlenül működött, még úgy is, hogy a játékvezetők ezúttal szigorúbban ítélték meg a beálló körüli szituációkat. Ilic nem a lövéseivel, hanem a szélre lehúzott jó labdáival tűnt ki, az első játékrész második felében beálló Ligetvári Patrik pedig ellenállhatatlanul lőtt a távoli zónákból.
Nagyjából a 40. percig működtek a figurák, a kulcspillanatokban azonban nem tudott gólokat szerezni a magyar csapat, a második félidő végén pedig jött egy jelentős fizikai visszaesés, ami azért is igen furcsa, mert ahogy említettem, a magyar csapatnál az eddig kevesebbet játszók léptek pályára, a norvég együttes pedig egy 80 perces negyeddöntő után, a másik helyszínről, Lengyelországból érkezett erre a mérkőzésre.
Védekezés
A magyar fal összehasonlíthatatlanul működőképesebb volt a Dánia ellen látottnál. Voltak faultok, sokszor sikerült passzív játékra kényszeríteni a norvégokat.
A védekezés akkor esett szét, amikor a csapat fizikálisan már nem tudta tartani a lépést a norvégokkal, ekkorra a sáncok és a kilépések is elmaradoztak, így a norvég átlövők a középtávoli zónákból könnyedén tudtak gólokat szerezni, a kapuban Mikler Roland nem kapott segítséget.
A norvég védelem nagyobb helyet hagyott a magyar szélsők számára, ebből viszont most egészen jó százalékban sikerült kihasználni a helyzeteket, mindkét szélső egy ziccert hagyott ki csupán (igaz, Bóka Bendegúz nem is vállalt el több lövést). Az érezhető volt, hogy Bánhidi Bencére nagyon figyelnek az északi védők, az első félidőben azonban, mikor még fejben is rendben volt a csapat, sikerült a pálya többi pontján (leginkább jobb oldalon) nyíló területeket kihasználni.
A meccs embere
Bodó Richárdot nem tudom eleget dicsérni ezen a tornán. Megint ő volt az, aki a kinti zónából veszélyt tudott jelenteni, pedig a második félidőben neki is szűkösek voltak már az erőtartalékai. De ki kell emelnünk Ligetvári Patrikot is, aki az első harminc percben bizonyította, hogy támadásban is érdemes lenne őt gyakrabban pályára küldeni.
Mire számíthatunk a továbbiakban?
Őszintén nem tudom, hogy a magyar válogatott honnan szerez majd plusz energiát az Egyiptom elleni vasárnapi, utolsó mérkőzésre, amelyet a 7. hely megszerzéséért játszunk.
Az afrikaiak ellen pedig biztosan nem lesz egyszerű dolga a mieinknek, hiszen Jahja Eldeeráék folyamatosan közelednek az élmezőnyhöz. Az afrikai csapat az előző mérkőzésen óriási hátrányból állt fel Németország ellen, végül azonban nem tudták megszerezni a győzelmet; a visszakapaszkodás azonban mutatja, hogy Roberto García Parrondo együttese számára presztízskérdés az összes helyosztó. Ugyanakkor Mikler Rolandnak igaza van abban, hogy az egyenes kieséses mérkőzések közül ez lehet az a találkozó, ahol valós győzelmi esélye lesz a magyar csapatnak.
Kiemelt fotó: IHF
