Bielsa, mars!

Szabad-e a bálványt, a félisteni státuszig emelkedő, imádott idolt elküldeni? Alighanem ez a kérdés gyötörte Andrea Radrizzani tulajdonost és Victor Orta sportigazgatót azelőtt, hogy megszülték volna az elkerülhetetlennek bizonyuló döntést, és menesztették Marcelo Bielsát.

Az edzőt, aki 16 fájdalmas esztendő után vezette vissza az angol futball élvonalába a Leeds Unitedet, nem akárhogy. Az egy dolog, hogy a csapat tíz pontot vert a második West Bromwich Albionra, no de ahogy futballozott:

elképesztő lendülettel, csupa energiával, egy az egy ellen védekezve, kérlelhetetlen támadófutballal kirukkolva, első szándékból a kaput ostromolva, szétfutva ellenfeleit.

Ehhez a játékfelfogáshoz kellettek Bielsa brutális edzései – a heti egy, úgynevezett murderball, amikor majd 90 percen keresztül nincs megállás, nincs fault, nincs egy pillanatnyi pihenő sem, mert a labda máris jön vissza az edzőktől –, mindenekelőtt pedig az argentin végtelen karizmája, amellyel valamennyi játékosával elhitette egyrészt azt, bárkivel szemben sikeresek lehetnek, másrészt, hogy sokkal jobb futballisták annál, mint amit saját magukról addig feltételeztek.

Az Arsenalban nevelkedő, de az első csapatbeli tagságra reménytelenül pályázó Luke Ayling; a Leeds előtt egy szezon kivételével csak az alacsonyabb ligákban futballozó, legfeljebb Championship-futballistának gondolt, első PL-szezonjában védő-középpályásként mégis nyolc gólig jutó Stuart Dallas; az utánpótlás-válogatottakba sosem hívott, a Bielsa-meló után az Eb-döntős angol válogatottból kihagyhatatlan Kalvin Phillips; a Premier League-ben addig egyetlen árva gólt szerző, a Leeds csatáraként mégis 17 élvonalbeli góllal jelentkező Patrick Bamford; és még sorolhatnánk a lesajnált, leírt, semmibe vett labdarúgókat, akik egytől-egyig ötször, tízszer, százszor jobb futballistákká váltak az argentin mesterrel dolgozva.

Tehet-e márpedig ennél többet egy tréner? Igen. Például azzal, hogy egy egész várost, egy fél megyét maga és csapata mögé állít, a szűk esztendők után egy irányba húzó közösséggé kovácsol, eggyé válik a várossal, nemkülönben pedig visszahelyezi a klubot a világ futballtérképére.

Alighanem ezért is gondolta úgy több ezer, a The Athletic felhívására egy felmérést kitöltő Leeds-fanatikus, hogy Bielsa annyit azért minimum megérdemelt volna, hogy a Leeds kispadján fejezi be a szezont. A valóban több ezer drukkerből mindössze 12 százalék vélte úgy, helyes volt a Tottenham Hotspur elleni 0-4 után elküldeni (jóllehet addigra két hét alatt, négy bajnokin 17 gólt kapott a csapat), 76 százalék pedig legalább az idény végéig a helyén hagyta volna. Mert a félistent nem szokás elzavarni.

Marcelo Bielsáról elneveztek sört, utcát, méretes falfestmények hirdetik Leedsben dicsőségét. A klub dolgozóit karácsonykor mobiltelefonokkal, smart TV-kel, laptopokkal lepte meg, a legszerencsésebbet személyautóval. Ha valaki megállította a városban, ő örömest pózolt, amikor pedig egy fiatal Leeds-drukker elküldte neki a közös fotót azzal, hogy nagyon szeretné, ha a mester aláírná, Bielsa azzal küldte vissza, ő meg azt szeretné, ha az ifjú szurkoló is szignózná, mert neki legalább akkor megtiszteltetés vele egy képen szerepelni. Az alázatát, a munkásvároshoz tökéletesen passzoló szerénységét, könyörületet nem ismerő munkamorálját, akkurátus edzésmódszereit, a futballforradalmat, amit Leedsben vezényelt, áhítattal bámulták a közép-angliai klub futballfanatikusai. Az öltözködése, ahogy guggolt az oldalvonal mellett, vagy ült a neki odakészített „hordón”, hogy érhette bármilyen hátrány együttesét, a játékvezetőkkel sosem pörölt, az emberfogásos taktikai elképzelése egyaránt az antitézise volt a modern futballnak, ezért is imádták azonban annyira.

Hogy aztán ebben az évben a Bielsa-játékra tökéletesen felkészültek az ellenfelek, az más dolog, ahogyan az is, futballistái mintha kipurcantak volna az őrült hajtásban, mégis, mindezek ellenére se gondolja senki, hogy a Leeds nem állna sokkal jobban, ha legfontosabb embereit nem kínozzák súlyos sérülések.

Merthogy ennek a csapatnak szinte az egész szezonban a gerinc, a középső védő Liam Cooper, a középső középpályás Phillips, valamint a gólfelelős Bamford nélkül kellett volna az előző szezonbeli, kilencedik helyet eredményező teljesítményt hoznia. Nem lehetett. A Leeds drukkerei ugyancsak így gondolják (mintegy tudat alatt is felmentve az imádott mestert): a már citált felmérés egy másik passzusa szerint 63 százalékuk vélekedik úgy, a sérülések miatt küszködik ennyire idén a csapat, és csak öt százalék (!) vallja azt, a Bielsa-stílus az oka.

A Leeds 12 fordulóval a bajnokság vége előtt mindössze két pontra volt a kieséstől, a gólokat nyelte, mint kacsa a nokedlit, a klubvezetés pedig úgy ítélte meg, a klub a szakadék felé száguldó járgányát Bielsa képtelen megállítani. „Nem akartam, hogy Marcelo ilyen körülmények közt távozzon, azt szerettem volna, ha örökségéhez méltón benntartja előbb a csapatot, és csak azután int búcsút” – jegyezte meg elegáns székfoglalójában az újdonsült edző, a Red Bull Salzburgot két bajnoki címig és két kupagyőzelemig vezető, Lipcsében viszont a várakozáson alul szereplő Jesse Marsch. Az élet azonban rendre átírja az elképzeléseket. Immár az amerikai trénernek kell megmentenie a kieséstől az idén csak szenvedő B…. Hoppá, majdhogynem azt írtuk, Bielsa-csapatot. De hát elég nehéz elfogadni, hogy a Leeds United már nem az.