„Bödöcs mondta, hogy ír majd Détári-musicalt, és én játszom benne Kiprichet” – interjú Thuróczy Szabolccsal

– Nyíregyházán született, ott járt sportiskolába az 1980-as években. Hogy kell elképzelni az akkori hétköznapjait?

– A rutinos, 60 év körüli edzők járták az általános iskolákat, és nézegették a gyerekeket. Válogatókat is tartottak. Negyedikes voltam, amikor kiválasztott Bús Zoltán, aztán bekerültem a szűkített keretbe is, végül a Nyíregyházi Spartacusba. 10-11 éves voltam, édesapám nagyon örült, édesanyám kevésbé.

– Miért nem örült?

– Mert tudta, hogy a foci a tanulás rovására megy majd. Így is lett. Reggel 5.20-kor ébredtem, fél 7-től edzés 8-ig, 9-től suli 14-15 óráig, 16-tól edzés, aztán 19-20 óra körül hazamentem, megettem egy liter pudingot, és aludtam. Éveken át nagyjából így nézett ki egy átlagos hétköznapom, hétvégén meg meccs. Az ifjúsági csapatig csináltam. Jó kis nevelőegyesült volt a Szpari, onnan indult sokak mellett Eszenyi Dénes, Rudolf Gergely, Bagoly Gábor.

– Ön is focista akarta lenni?

– Nyilván, erről szólt az életem, és ez a világ legcsodálatosabb munkája. Az ember azzal foglalkozik, amit imád. De nagyon tetszik például a scoutoknak a munkája is. Felülsz a repülőre, elmész Dániába megnézni egy fiatal srácot, akinek aztán elkészíted a profilját, bemutatod otthon, és a játékosmegfigyelő kollégáiddal eldöntöd, kit érdemes adott posztra igazolni. Izgalmas meló. Nem úgy, mint régen, amikor idős bácsik álldogáltak és kukkoltak a pálya szélén.

– Önt is így fedezték fel.

– Igen, én azért elég hatásosan játszottam.

– Ez mit jelent?

– Elég nagy szenvedéllyel fociztam, és azt át tudtam ragasztani a csapattársakra is.

– Milyen poszton játszott?

– Akkor még szinte mindenki 4-3-3-as felállásban játszott, és létezett a jobboldali középpályás poszt, ott játszottam. Később hátra kerültem jobbhátvédbe is. Egész jól futottam, viszonylag jól adtam be. Akkor még nem volt annyira bonyolult ez a szerepkör.

– Voltak olyan kortársai a klubnál, akik ismert, NB I-es játékosok lettek?

– Balogh Zoltán például, vagy Szatke Zoltán, aki felettem járt két-három évvel, a Szpari emblematikus játékosa lett később. 1981–82-ben járunk, ekkor stabilan NB I-es csapat volt Nyíregyházán, Temesvári Miklós volt az edző, akit Menottinak becéztek. 18-20 000 ember is kint volt egy-egy meccsen, a válogatottba is adott játékosokat a klub. Most úgy állunk, hogy épül az új stadion, de az NB II-ben maradásért kapaszkodik a Nyíregyháza. Más világ van.

– A szülei egyébként példával szolgáltak, sportos életet éltek?

– Nem volt különösen sportos a családom. Édesapám jogászként pingpongozott, az NB II-ig vitte. Édesanyám nem sportolt, pedagógusként dolgozott. Bátyám is imádja a sportot, rengeteget beszélgetünk ma is a fociról, kézilabdáról, teniszről, de ő sem sportolt klubban.

(Forrás: HVG)

– Jut ideje a hétköznapokban a sportolásra?

– Nem, élni is alig jut. Másfél évvel ezelőttig a pasaréti Vasas-pályára jártunk focizni barátokkal hétfőnként, keddenként is, de olyan rendszertelen, degenerált életet élek, hogy ma már nem tudok menni. Ott jöttem rá, hogy elmúltam 50 éves: sprinteltem vissza egy támadásnál, és éreztem, hogy szúr a térdem, de nagyon. Meg lehetne műteni, lehet, hogy elég lenne egy artroszkópos beavatkozás, de az a baj, hogy nem egy jól menő francia vagy egy amcsi színész vagyok, akinek elég leforgatnia egy évben egy filmet, és aztán három évig szaunázni, úszni és nyaralni jár Brazíliába.

Én szerelemből elvállalok néha ingyen egy-egy filmet, és persze fizetésért a többit, így rohanós az élet, nem igazán fér bele egy térdoperáció.

– Az amatőr sport arra nevel, hogy ráébredj, nem érdemes kiskapukat keresni – mondta nekem pár hete egy interjúban Kukorelly Endre író. Hozzátette, az embernek más a viszonya a nőkhöz, férfiakhoz, másképp szocializálódik, ha futballozott. Ön szerint mire nevel a sport, benne a labdarúgás?

– Ha az ember sétál a római Stadio Olimpico felé, a lakótelepeken azt látja, hogy mindenhol pattog a labda. Évtizedekkel ezelőtt kialakult világszerte a grundkultúra, amelynek fantasztikus közösségteremtő ereje van. Mindent, amibe belekezdünk, szenvedéllyel kell csinálni, a foci is ilyen. Azonban most olyan időszakot élünk, hogy a kormány, a Fidesz ki akarja sajátítani a futballt, saját céljaira akarja használni, és őrült módjára pumpálja bele a pénzt. Emiatt már azoknak a barátaimnak a körében is ellenszenvet vált ki az állami szintű fociőrület, akik egyébként szeretik a futballt. Ez nagyon rossz érzés. Persze ettől még imádom a focit, csak ez megrontja az élményt. Az igazi fociélmény számomra az, amikor összegyűlünk a barátokkal hétfő este, mindenfajta műmacsóskodástól mentesen, sportolunk egyet, aztán beülünk valahova egy pofa sörre. Semmi sem esik jobban, mint egy hideg sör egy kiadós focimeccs után. És amikor az ember hazamegy, a felesége is tudja, hogy ez így rendben van, szüksége volt erre a férjének.

– Tehát intenzív mozgás barátokkal, aztán egy jó hangulatú sörözés, így képzeljük el, ez a szociális értéke az amatőr focinak, sportnak?

– Amikor az ember egész nap a félhülye főnökét vagy az idegbajos kollégáját hallgatja, aztán este elmehet kiereszteni a gőzt, levezetni a feszültséget, és egy hatalmasat focizik, teniszezik, vagy csak egyedül ütögeti a labdát a falra, aztán mondjuk beül a szaunába. Előtte, és utána meg dumálhat a cimboráival. Ez segít, ez felüdít, ezek fantasztikus dolgok, ha az ember rendszeresen tudja csinálni. Én most sajnos nem tudom.

– A Bűnös város című 28 perces rövidfilmben Herendi Gábor görbe tükröt tart elénk, arról, hogyan mennek a dolgok a mai Magyarországon. Ön a Józsi nevű vállalkozót alakítja, sportos utalások is vannak a filmben. Ha a futballt nézzük, mi megy jól Magyarországon, és mi megy rosszul?

– Az ember ilyenkor vesz egy nagy levegőt, próbál higgadt maradni, és elismerni, ami valóban jól megy. Például Marco Rossi kinevezése a válogatott élére, remek húzás volt az MLSZ-től. Egy futballiparos ember, aki futballistaként a Bresciában és a Sampdoriában is csendben, szorgalmasan dolgozott. Fantasztikusan felismeri a képességek hiányát, és hogy hogyan kell kidomborítani a játékosok erősségeit. Nem véletlen, hogy öt éve itt van, lassan Sebes Gusztáv, Mészöly Kálmán magasságába emelkedik.

A csapatban van két-három extraklasszisunk, az elmúlt 20 évben nem nagyon fordult elő ilyesmi. Ez vonzza a nézőket, engem is. A 2000-es évek elején az észtek ellen pár százan voltak a válogatott meccsén, ma 50-60 000-en járnak. Oké, a lányaimat kirendelik a suliból a stadionba, de nem azért mennek, hanem mert jó a foci, fantasztikus élmény a telt házas stadion. Akkor is, ha a rabszolga-társadalmunk adójából építették fel. Kell egy nagy stadion az országba. Szóval ezek jó dolgok.

– Mi a rossz?

– Amikor egy Puskás Akadémia szintű csapatban havi 60 000 eurót keres egy légiós, akkor azt mondom, hogy nagyon nagy baj van. Hogy jön össze a pénz a fizetésére, ki termeli meg? A stadionban ülnek 665-en, abból néhányan Orbán Viktor családjából, ott van mondjuk még a miniszterelnökön kívül Schmitt Pál. Néhány százan ott vannak a falu lakosai közül, és ennyi. A nézők tehát nem termelik meg. De az eredmények sem, hiszen az Európa-liga selejtezőjében mennek egy kört, aztán kihullanak. Most meg a Kecskemét, amelynek a többség két játékosát nem tudná felsorolni, és ahol a felcsúti fizetések töredékéből élnek a futballisták – piaci alapon –, rúg nekik egy hármast. De ez a Puskásnál nem számít, a végén lesz ki tudja hány milliárdos hiányuk, amit majd szépen átutalnak nekik az idény végén. Ennek számomra semmilyen sportértéke nincs.

(Forrás: Thuróczy Szabolcs Facebook)

– A Ferencvárosnál is volt, van állami cég támogatóként, kormánydöntéssel fejlesztik a stadiont, ott is beleszól a politika a klub gazdasági működésébe.

– Igen, de a Fradi az idei nemzetközi szerepléssel keresett majdnem négymilliárd forintot, ezt mind vissza lehet forgatni a működésbe. Ráadásul van szurkolói bázis, határokon túl és innen van egymillió fradista. Erre lehet brandet építeni olyan szakemberekkel, mint Hajnal Tamás, aki Németországban megtanulta, hogyan kell ezt csinálni. Sok más magyar klubnál viszont azt látjuk, hogy ki van nyalva a focisták feneke, kedvező adózási rendszerbe tartoznak, hatalmas fizetésért játszanak, ha elfogy a pénz, politikai kapcsolatok útján megoldják, betömik a réseket.

Csodás stadionok épülnek, de a Fradit leszámítva nincs számottevő eredmény klubszinten. Eközben a vb-ezüstérmes horvátok futballszövetségének elnöke idejön, és dicséri, hogy micsoda infrastruktúra van a magyaroknál. A kormány pedig magyarkodik a focin keresztül, mert tudja, hogy a magyarok imádják a labdarúgást. Na, mindezt el kell választanom magamban, és meg kell maradnom a futball iránti szenvedélyemnél.

– Ön óriási FTC-szurkoló, mindazok ellenére, amiket sorolt, jár meccsekre?

– Persze, az Európa-liga mérkőzései közül az AS Monaco, a Crvena Zvezda ellen is ott voltam, óriási élmény volt. Az egyik meccs előtt Bödőcs Tiborral Miskolcon léptünk fel 18 órától, az előadás után kicsit megnyomtam a gázt, 72 perc alatt értem Budapestre, 21:45-kor már a C szektorban voltam. Amikor Zachariassen a 81. percben berúgta a monacói kapuba a labdát, amivel az egyenes kieséses szakaszban voltunk, akkor robbantam, robbantunk. Azt éreztem, mint az 1980-as évekbeli meccseken, meg 1996-ban, amikor 3-2-re vertük a Newcastle Unitedet, és apám, meg idegenek lógtak a nyakamban. Sok emblematikus meccsélményem van. Apám egyébként 1947 óta jár Fradi-meccsre.

– Mit nézne szívesebben, az NB I-es középmezőny alján küzdő FTC-t, tele magyar fiatallal, vagy újra az Európa-ligában nyolcaddöntőig jutott csapatot tele légióssal?

– Nézze, az NB I-nek semmi értelme.

– Mármint az FTC szempontjából?

– Igen. Ki lehet menni a Fradi–Mezőkövesdre, de nincs komoly vonzereje, az embernek nincs motivációja ilyen meccsekre járni. Persze akkor is megy. Komoly vonzereje a nemzetközi meccseknek van. A Fradi arra törekszik, hogy közép-európai nagy csapat legyen, mint mondjuk a Dinamo Zagreb. Időnként már ilyennek tűnik. Ez viszont azzal jár, hogy külföldi légiósokkal van tele a csapat. Ha négy magyar bekerül a kezdőbe, arról már újságcikk születik, megírják, hogy 2016 óta nem történt ilyen. Ez van, ez az építkezés ezzel jár, ez a nemzetközi trend. És ha azt látod, hogy van eredmény, az elefántcsontparti vagy a mali légiós mindent belead a győzelemért, meg hogy a norvég Zachariassen énekli a magyar himnuszt a tábor előtt – megtisztelve ezzel a szurkolókat –, akkor azt mondod, van értelme.

– Értem, de akkor ezzel azt mondja, hogy a légiósok elhivatottsága, és a jó eredmények elfogadhatóvá teszik a piaci torzulást. Magyarul ezzel a háttérrel nem gond, ha a Fidesz pártigazgatója Fradi-elnökként latba veti az FTC-ért a politikai érdekérvényesítő képességét, vagy hogy állami cégek támogatása segíti a Ferencvárost, s ezáltal ugyanakkora, vagy magasabb fizetések vannak, mint az ön által említett Felcsúton?

– Kubatov Gábor valahol a biztosítéka ezeknek az eredményeknek. Fényezheti magát, és fényezi is, hiszen arra az 1910-es évek óta nem volt példa, hogy az FTC egymás után öt bajnokságot nyerjen. Most efelé haladunk. Tehát büszke lehet a klub felépítésére, az új stadionra. Nekem inkább azzal van gondom, ha egy játékos az elnök személye miatt arról nyilatkozik, hogy ő akkor a Fideszre szavaz. Silvio Berlusconi sem kérte Franco Baresit, hogy nyilatkozzon arról, ő is a Forza Italia pártra szavaz. Ez gond, hiszen mindenki mást gondol a Fidesz politikai teljesítményéről, ami viszont Kubatov személye miatt összemosódik a Fradival. Bele lehetne abba is menni, hogy ő honnan indult, milyen huligán körökben mozgott, de ha az ember nem biztos valamiben 100 százalékig, akkor nem érdemes. Maradjunk annyiban, hogy a Fradi szempontjából sok előnye és kevesebb hátránya van, hogy ő vezeti a klubot.

– Egyszer nyilatkozott róla egy videóinterjúban, hogy jól esik kimondani, a legnagyobb riválisra, hogy mocskos lilák. Egy kultúrember szájából rendhagyó ezt hallani, önnek viszont biztosan nem csupán a merő gyűlöletről szól, igaz?

– Mocskos lilák, Újpest nem Pest, tanyaközpont – egészen pontosan így hangzott az a sokszor idézett mondat az Aranyélet című sorozat első évadának első részében. Tasnádi István, a sorozat írója tudta, hogy nagy fradista vagyok, és úgy érezte, illik a megformált karakteremhez ez a megnyilvánulás. Ráadásul azt a jelenetet egy újpesti autóműhelyben vettük fel. Jól volt elhelyezve, azóta sokan így köszöntenek Fradi-meccsen.

Ez csak egy apró geg volt, semmi több. Sokan tudják, hogy élek-halok a Fradiért, ahogy apám, a testvérem. És nem 2013, meg a tenderek kiírása óta, hanem gyerekkorom óta. Amikor meglátom a szektorban a kék öltönyös, Fradi-zsebkendős ürgéket, akiknek minden porcikájából süt, hogy hat éve azt sem tudták, mi az a Fradi, idegrohamot kapok és menekülök. Ordít róluk, hogy a bizniszt megdumálni járnak a meccsre, és ha megkérdezném tőlük, mondjanak két mondatot Dalnoki Jenőről, néznének, mint borjú az új kapura.

Mi Mucsi Zoli barátommal sokszor a C szektorba megyünk, ahol összefutunk sok cimborával, volt játékosokkal, Bánki Dodóval, Schultz Leventével, Lisztes Krisztiánnal, jókat lehet beszélgetni velük, de a stadion bármelyik szegletében jól érzem magam, a kapu mögött is.

– Visszatérve a lilákra: évek óta igen gyengén szerepel csapata legnagyobb riválisa. Örülne neki, ha az Újpest kiesne az NB II-be?

– Dehogy örülnék! Nézzünk körül az NB I-ben, hogyan szerepelnek a nagy múltú csapatok. Például a sok milliárdos költségvetéssel működő Videoton. Bocs, MOL Fehérvár. A kiesés ellen küzdenek, ahogy az Újpest is. Emlékszem Zsótér Donát hatalmas góljára a Sevilla ellen az Újpestben, azzal kaptak ki 3-1-re az Európa-liga selejtezőjében. És az elmúlt 20 évben kábé ez volt az Újpest nagy momentuma a nemzetközi porondon. Pedig tetszett a gól, örültem neki. Az is érdekes, hogy egyedül Újpesten nem épült új stadion az elmúlt 20 évben. Kell az NB I-ben az erős Honvéd és az erős Újpest.

Visszaemlékszem a kettős rangadókra, amikor volt négy bivalyerős fővárosi csapat, amelyet tízezrek kimentek megnézni a Népstadionba. Sikesdi, Bodonyi, Dajka, Gujdár, mi fradisták is simán soroltuk a Honvéd kezdőjét. Vagy a Vasasét meg az Újpestét. Ma pár hónap alatt kicserélődnek teljes csapatok, képtelenség megjegyezni a neveket.

– Büntetős kollégámnak, Hrutka Jánosnak lelkesen mesélt korábban társulatának vezetője, Pintér Béla sport iránti rajongásáról. Meccsre is jártak együtt, vagy a színházi munka ezt nem teszi lehetővé?

– Ő nem kedvel annyi sportágat, és nem is futballőrült, nem járunk mérkőzésre. Vízilabdát néztünk együtt, például a 2004-es olimpiai döntőt, ahol 8-7-re vertük a szerbeket.

– Rengeteg ismert színésszel, rendezővel, humoristával is együtt dolgozott. Van olyan, akiről nem ismert, hogy nagy sportrajongó, meccsre járó, de ön tud róla? Spiró Györggyel például Szolnokon dolgozott fiatal korában, és tőle is ismerünk focis esszét.

– Aki nagy sportrajongó, arról ez hamar kiderül, nem lehet titkolni. Rólam például néhányak számára az is kiderült a közelmúltban, hogy járok Pénzügyőr-meccsekre.

– Édesapám is nagy szurkolójuk.

– Legutóbb 9-0-ra verték a Jászberényt, izgultunk, hogy ne lőjenek többet, mert két számjegyet már nem lehet kiírni az eredményjelzőre. Nekem egy ilyen NB III-as meccs kellemesebb pihenés, mintha megnéznék egy nagyon szar magyar filmet. Ott vannak az idős bácsik, ki jobb, ki rosszabb humorral megáldva. Napsütés, hallom, miket mond a fülesen a játékvezető a partjelzőnek, tőlem három méterre zajlik a támadás. Szeretek kártyázni, főzni is, de nekem ez nagyszerű kikapcsolódás. Ezerszer többet ér, mint egy dögunalmas Kisvárda–Videoton. Szerintem ez is része a foci iránti őszinte rajongásnak, nem csak a csúcsfutball.

– Bödőcs Tiborral baráti viszont ápolnak, Meg se kínáltak című kötete színházi adaptációját például önre szabta. Vele szóba kerül a sport?

– Az apukája nagy ZTE-szurkoló. Tibi nem szurkol egy csapatnak sem, de szoktunk néha sportról beszélgetni. Meccset is nézünk, a 2014-es vb-döntőn például családostul együtt szurkoltunk a búcsúszentlászlói kultúrházban. Mennek a poénok a fociról is, a múltkor mondta például, hogy ír majd Détári-musicalt, és én játszom benne Kiprichet.

– A végére egy kis szakmázás: Klopp-féle gegenpressing és heavy metal-foci, vagy Diego Simeone célfutballja kevés labdabirtoklással?

– Ha az érzelmek vezérelnek, akkor biztosan Simeone-féle célfoci. Klopp most nagy bajban van, némileg összeroppanni látszik a Liverpool. Ám egy jó elnök, aki megbízik a szakemberében, nem azt csinálja, hogy kirúgja ilyenkor az edzőt, hanem megbízza, hogy építse újra a csapatot. Klopp meg is kapta a lehetőséget. Simeonéra visszatérve: hihetetlen a pali, több mint tíz éve vezeti az Atlético Madridot. A vonal mellett néha többet rohangál, mint néhány NB I-es játékos, és ez a hév átragad a játékosaira. Ha az ember például megnézte, milyen tűz izzott Diego Godín szemében, amikor ott játszott, te jó ég!

Simeone folyamatosan ott van a legjobb négyben a spanyol ligában, nagy dolgokat vitt véghez. Élete nagy fájdalma lehetett a Real Madrid ellen az utolsó pillanatokban elvesztett Bajnokok Ligája-döntő. Mucsi Zoli azért annyira nem volt szomorú miatta.

– Mucsi nagy Real-drukker?

– Igen, és mellette óriási Arsenal-szurkoló. Én pedig az Internazionaléba vagyok szerelmes, és újabban Romelu Lukakuba. Megígértem a családomnak, hogy egy Inter-meccsre kimegyünk közösen. Látni akarom Lukakut élőben, csodálatos játékos. Egyszer olvastam vele egy interjút. Arról beszélt benne, hogy sokan voltak testvérek, és egyik este lefekvés után félig lecsukott szemmel azt látta, hogy az édesanyja titokban felvizezi a tejet, hogy jusson belőle az összes testvérének. Akkor elhatározta, hogy ha nagy lesz, és sokat keres a focival, mindent megvesz az anyukájának. Így is lett, 15-16 évesen már az Anderlechtben játszott, és küldte haza a pénzt. Ezek nem műromatikus, nyálas sztorik, ez a valóság, és ez tesz naggyá egy játékost. Vagy amikor a félig bosnyák Zlatan Ibrahimovic kivitte a bosnyák hajléktalan válogatottat Brazíliába, és mindent ő fizetett.

– Akkor ön az egyedi karaktereket szereti?

– Igen, mint amilyen Carlos Valderrama, aki ki sem mozdult a kezdőkörből, de olyan labdákat osztogatott, hogy mindnek szeme volt. Vagy Marouane Fellaini azzal a bozóthajjal… Olyan volt a külseje, mintha Nigériában járnál. Igen, szeretem az ilyen játékosokat. Meg Novak Djokovicsot.

– A teniszt is követi?

– A tévében nagyjából az HBO-t, a mozicsatornát nézem, illetve focit, teniszt és kézilabdát. Mást nem. Djokovics a zsenik évtizedében érte utol Nadalt és Federert, ez elképesztő. A Fradi női kézicsapatának a meccseit is szoktam nézni, múltkor az egész családdal kimentünk egy meccsre Érdre, majdnem lefordultak a székről, olyan izgalmas volt, élvezték. Szeretem az ilyen kiélezett helyzeteket, ahol nagy katarzist lehet átélni, én ilyen vagyok. Mindezt tetézi, amikor be is jön a szelvényem.

(Forrás: Kortárs Online)

– Sportfogadás?

– Sajnos igen, majd felrobbanok időnként izgalmamban. Mint amikor nemrég Lukaku belőtte az egyenlítőt a Juventus ellen a 95. percben. Az például 80 000 forintot hozott a konyhára. 2022 február óta rakom el a nyertes szelvényeimet, azóta bőven egymillió forintos pluszban vagyok.

– Milyen új sportágat vinne az olimpiára?

– A kuglit biztosan. Ja, meg a csocsót. Óriási, ahogy a profik játszanak, betolják középre, és hatalmas gólt lőnek.

– Milyen sportélményt szeretne mindenképp megélni még az életben?

– Benfica-meccsen például voltam már, de minden rangadót szívesen megnéznék élőben. Például Celtic–Rangerst, a Boca Juniors–River Plate derbit vagy egy Partizan–Crvena Zvezdát. És persze nagyon örülnék végre egy izgalmas Fradi–Újpestnek is.

Kiemelt fotó: Deszkavízió