Csapó és kora – az 1976-os olimpiai bajnokokból éltünk 20 évig

Csapó, Faragó – ez a két név örökre összekapcsolódott a magyar sporttörténet aranyoldalain, és sokan vagyunk, akik rajtuk, az 1976-os olimpiai bajnok pólósokon nőttünk fel. Még úgyis, hogy játszani már alig láttuk őket; a hírnevük akkora lett, hogy mindent megszépített körülöttük.

Mindezt a montreali játékokon elért siker különös jelentősége is magyarázza, nem mintha lennének kevésbé fontos aranyaink. Akkor már 12 esztendő eltelt az előző olimpiai diadal óta, ami a hazai vízilabdázásban nagyon hosszú időnek számított – és számít most is, hiszen a 2008-as pekingi győzelem óta is bőven tíz fölött járunk.

Az 1960-as, 1970-es években csupán négy országnak lehetett reális esélye a játékokon, akkoriban a spanyolok vagy éppen a görögök még csak tanulták pólót, a délszláv államok pedig egyetlen országot, és így egyetlen ellenfelet jelentettek, Jugoszláviát. Jugók, szovjetek, olaszok, magyarok – ők alkották a négy nagyot, és miután Gyarmati Dezsőék a század közepén három olimpiát nyertek, vízilabdában mindig mindenhol az arany lett a cél, az elvárás, a minimum.

Gyarmatinak – vagy éppen a spanyol pólóba életet lehelő Markovits Kálmánnak – a hetvenes években már a parton volt a dolga, a montreali játékokra pedig a Gyarmati vezette magyar válogatott világ- és Európa-bajnokként utazhatott, hogy favoritként begyűjtse a régóta vágyott olimpiai aranyat is.

A csoportmeccseken főleg Faragó Tamás tündökölt, az NSZK, Kanada és Ausztrália előtt első helyen jutott Magyarország a hatos döntőbe, hogy ott négy győzelemmel és egy döntetlennel, a pontszámokat alapján fölényesen megelőzze Olaszországot és Hollandiát. A meccsek ezzel együtt nem voltak ilyen lazák, de szoros sikerekkel az utolsó körre minden eldőlt, a jugók elleni döntetlennel pedig veretlen maradt a gárda. Az igazi finálét a hatos döntő első, olaszok elleni csatája jelentette.

Csapóék győzelmének jelentőségét akkor és ott tovább növelte, hogy Montreal magyar aranytermése a XX. századhoz mérve nagyon szerényre sikerült, mindössze négy aranyat hozott – Magyar Zoltán, Németh Miklós és Tordasi Ildikó gyűjtötte a többit. A kontraszthatás ugyanúgy kiemelte egy csapatarany fontosságát és szépségét, mint 2008-ban, a pekingi játékokon (összesen három arany).

Csapó centerjátékával pólóválogatottunk 1977-ben Jönköpingben Eb-aranyat ünnepelt, a mából visszanézve pedig felfoghatatlan, hogy 20 évet vártunk a következő igazán nagy sikerre, akár Eb-t, vb-t vagy olimpiát nézünk. A nagy utódok 1997 ben Kásás Tamás Jugoszlávia elleni mesterhármasával foglalták el újra a trónt, Csapó pedig továbbra is közszereplőnek számított: Kásás és kora idején éppen tévés szakértőként ontotta a nagy szövegeket. Az egyik magyar örömjáték láttán meg is állapította: ennyire nem szép játék a póló. Két éve, a 70. születésnapján tanítani való öniróniával mondta a sportnapilapnak:

„Több jött ki belőlem pólóban, mint amennyi bennem volt, technikailag nem voltam különleges, de jófejű gyerekként tudtam előre gondolkozni.”

2022. november 27-én nemcsak egy jó fejű, hanem egy végtelenül jó fej embert veszítettünk el vele. Isten tudja, akár tényleg halhatatlant.

Kiemelt kép: waterpolo.hu