Dárdai harmadik berlini küldetése tényleg a legnehezebb lesz?

Az igen és a nem

Tegnap bejelentették, hogy ismét Dárdai Pál a Hertha BSC vezetőedzője. A jelenleg a szezon végéig tartó megbízás leginkább aggodalmat váltott ki a szurkolókból és a szakértőkből is. A legtöbben úgy vélik, ez lesz Dárdai eddigi legnehezebb berlini küldetése, és teljesen érthető, miért gondolják így.

A berlini klub keretépítése évek óta egyre következetlenebb, jelenleg a tabella utolsó helyén állnak, igaz, az osztályozót is elkerülő, biztos bennmaradást jelentő hely csupán öt pontnyira van számukra, ami még bőven karnyújtásnyinak tekinthető a bajnokság ezen szakaszában. Ám az kétségtelen, hogy a Hertha szereplését követők már helyesen detektálhatták, a rendelkezésre álló állománnyal szinte lehetetlen kiegyensúlyozott periódusokat elérni nemhogy meccsről meccsre, akár mérkőzésen belül is. Márpedig ha egy új trénernek ilyen elemi problémával kell megküzdenie, az általában sosem egy-két hetes munka; nem arról van ugyanis szó, hogy a csapatnál fellelhető egy elem, amire legalább építhetnek, hanem arról, hogy még csak a helye sincs meg jelenleg annak, hogy egy ilyen elem elődughassa a fejét váratlanul.

Ha ez nem lenne elég ijesztő, a Hertha jelenleg intézményként, s pénzügyi működés szempontjából is átláthatatlanul rosszul működik, maga alatt vágja a fát. Ha egy csapat azt a légkört érzékeli maga körül, hogy egy alapvető szervezeti struktúra sem öleli körbe hétköznapi munkáját, az olyan drasztikusan ronthatja a hangulatot, amiben, ha nem is fogalmazódik meg, de az ijedtség lesz mindennek a mozgatórugója. Ijedtségből pedig nem lehet a sportban eredményt, feltámadást elérni, mert a játék azon alapvető szabadságát radírozza ki a fejekből, amely nélkül a pályán a döntések is csak tompábbak lehetnek. Túl mindezen, az ijedtség, ami egyébként tényleg érezhető a Hertha játékában már hetek óta, teljesen elidegeníti egymástól a csapattagokat is. Dárdainak elsősorban ezt a szociális helyzetet kell korrigálnia, amivel csak az a baj, hogy könnyen elhitethetik a vezetőedzővel és stábjával, hogy ez az ő feladatuk (ha ez valahol, valakiknél ideig-óráig véletlenül működik is, lehet tapsikolni), de egy futballklubnál vagy bármilyen spotklubnál ez nem kizárólag az edzők felelőssége, az edzők felelőssége úgy tud lenni, ha közben adott értük is a felelősségvállalás.

És ha már a felelősségvállalás szóig eljutottunk, érdemes megjegyezni: Dárdai karrierje nem épp aranynapjait éli, sőt jó ideje meglehetősen bizonytalan körülötte a légkör; nehéz eldönteni, klubja, melyhez ezer szállal kötődik, mennyire mérlegelte kétségbeesett helyzetében azt a döntést, hogy egy szinte haldokló edzői karriert lökhetnek még rosszabb helyzetbe. No nem azért, mert a szurkolók vagy a média ne lenne elég racionális ahhoz, hogy kívülről megítélje, a Hertha jelenleg fejétől bűzlik, mindegy, ki a vezetőedző, és ha javulás sem lesz, nem igazán ront az ázsióján; hanem azért, mert belülről ezt teljesen más megélni egy amúgy válsághelyzetben tengődő trénerként, mint kívülről racionalizálni. Főleg, ha mint említettük, olyan felelősségeket kell érezni, amik nem is az edző felelősségei.

Egyszerre könnyű és nehéz helyzet ez, ami nem szabadságot jelent, hanem inkább egy félelmetes helyzet tünete; a Hertha drukkerei pedig leginkább azért érezhetik magukat kényelmetlenül, mert Dárdai kinevezése egy biztonsági döntés a klubvezetés számára, aminél egyértelműbb jele általában nincs is az ötlettelenségnek. Sokkal inkább szól ez a gesztus a BSC problémáiról, mintsem egy Dárdai felé irányuló tiszteletről vagy bizalomról – ezt tökéletesen érzékelik a szakértők és szurkolók is, amikor arról beszélnek, hogy ez a kinevezés most nem az öröm, a büszkeség és a megnyugvás jele.

A nem tudom

Magabiztos kisugárzása dacára az ellentmondások emberéről van szó, ha Dárdaira gondolunk. Noha ki tudja, ki vagy mi teremtette köré azt a koordináta-rendszert, amiben az ellentmondások emberének tűnik.

Dárdai Pál egykor a magyar labdarúgás legnagyobb reményeként tűnt fel edzőként, amikor a válogatottat irányította. Határozottsága, karizmája, makacssága egyszerre volt szükségszerű és rég vágyott látványelem a magyar szurkolók számára, ugyanakkor valami olyasmi is, amiért annak ellenére tudott rajongani megannyi futballközeli és futballhoz kevésbé közel álló sportkövető, hogy a honi szurkolói lélektől általában távol áll ezen dolgok szeretete, feltétlen elfogadása. Inkább a kételkedés lehetőségét keressük az ilyen figurákban mindig, hiszen ez a kisugárzás egyúttal normaszegést is feltételezhet, és különben is, a kevés mosoly nekünk mindig gyanús – röviden, hiába tiszteletre méltó, mégsem kívánunk „hungarikumot” gyúrni belőle.

Dárdai azonban hiteles volt, ráadásul magyarként volt hiteles, talán az első és egyetlen szövetségi kapitány válogatottunk élén, akiből megelőlegezve, útközben, s utólag sem mert senki mémet csinálni máig. Tény, a mémekkel semmi gond, ebben a működésben az is benne volt, hogy Dárdai akkor irányította a válogatottat, amikor tényleg a tanácstalanság és a vízválasztók voltak meghatározói labdarúgásunknak. A megfelelő személy találkozott a nem megfelelő (és épp ezért számára nagyon is megfelelő) helyzettel.

A probléma az, hogy bennünk maradt az a rutin, hogy máig próbáljuk Dárdaira projektálni mindazt a terhet, amivel évtizedek óta rongyosra sírjuk a magyar foci képzeletbeli vállát. Amikor először tűnt fel sikeres edzőként a Bundesligában, a dolog kiélvezése helyett mind magunkat, mind akár személyét azzal terheltük, mintegy fárasztottuk, hogy tekintetünk folyton a jövőbe kószált, türelmetlenségünk a labda pattogásának folyamatosságával vált egyenértékűvé. Ki-ki azt kiáltotta, hogy mielőbb vissza kell térnie majd a válogatotthoz és ott sikerre vinni magát, ki-ki azt, hogy a Herthától kell mihamarabb dobbantania, és meg sem áll a csillagos égig.

Ebben a közhangulatban mindkét fél csak kiégni tud. Talán nehezen érzékelhető ezek közvetlen hatása, de hosszú távon mindig megmutatkozik. Dárdai jelenlegi karaktere azért tűnik ellentmondásnak, mert ellentmondásokból született meg az a figura, akit látni akar a média. A siker kikiáltása és a siker várása nem csupán tehertétel, de egy feszültség is, amiben csak elveszni lehet: az egyik pillanatban azt harsogják, sikeres vagy, a következőben azt, ez nem elég. Ez persze úgy hangzik, akár egy sporteszmény elleni merénylettel felérő megállapítás, de nem. A sport nem arról szól, hogy külső hangok szervezzék egy benne dolgozó illető motivációját. Ha ez így alakul, ha ezt így alakítjuk, ha ezt így hagyja valaki alakítani, csak annak lesz része, hogy mindenki azt projektál rá, amit akar. És akkor már senki nem tud semmit.

Kiemelt kép: Getty Images