Elment az edzőfaló
Nyolcvanéves korában elhunyt a rettegett edzőfaló, a futballtársadalmat goromba kommentárjaival megosztó, a labdarúgás iránti múlhatatlan rajongása miatt mégis sokak tiszteletét kivívó Maurizio Zamparini. „A Palermo edzőjének sajnos nincs töke”, mondta egy ízben saját tréneréről – hát, ha valakinek, neki mindig is volt.
„A fia halála után szép lassan ő maga is elkezdett itt hagyni bennünket. Túl nagy fájdalom volt az neki ahhoz, hogy fel tudja dolgozni. Halálával mintha csak a testvéremet veszítettem volna el” – fogalmazta meg bánatos szavait Rino Foschi, Maurizio Zamparini egykori palermói sportigazgatója, akinél jobban kevesen ismerhették a szicíliai klub mindenhatóját. Ha valaki, ő tisztában lehetett azzal, a sokszor durva szavak mögött nagy szív rejlik, amelyik nem bírta elviselni, hogy a Zamparini család legkisebb fiát, a 23 éves Armandót tavaly októberben holtan találták londoni lakásában.
Meglehet, a mindig ezer fokon égő, a kereskedelemben és az ingatlanbizniszben meggazdagodó üzletemberből akkor veszett ki a lélek, jóllehet éppen a szenvedélyessége éltette.
Azt nyilvánvalóan nem állíthatjuk a Palermo február 1-én elhunyt egykori legendás tulajdonosáról, hogy a politikai korrektség valaha is princípiumként jelent volna meg gondolkodásában, de – legalábbis így, tisztes távolból – borzasztóan lehetett szeretni benne azt a megszállottságot, ösztönösséget, tüzet, lobbanékonyságot, (urambocsá!) bolondériát, amellyel irányította mindenkori klubját.
Az elmúlt 30 év itáliai labdarúgásának jelentős alakja 1986-ban vállalt először szerepet az olasz futballban, amikor felkarolta a Serie C2-ben szereplő Pordenonét, kisvártatva pedig megmentette a csődközeli helyzetbe jutó, ugyanabban az osztályban sínylődő Veneziát. A Velence gondoláját utóbb az élvonalba kormányozta (több, mint 30 év után szerepelhetett ismét a Serie A-ban a víziváros csapata), mígnem 2002-ben rászánta magát addigi legjelentősebb befektetésére: megvásárolta Franco Sensitől a Palermót, azzal az eltökélt céllal, hogy a Serie A-ba juttatja a szicíliai egyletet. Mindjárt a második szezonjában sikerült neki (a Rosanero ugyancsak három évtizednyi böjt után kóstolhatott bele az élvonal ízébe), de nem elégedett meg pusztán az első osztálybeli szerepléssel. Zamparini igyekezett naggyá tenni a Palermót, valamelyest sikerült is neki:
A 2000-es évek közepén három egymást követő szezonban is európai kupaszereplő volt a csapat, miközben Zamparini az átigazolási piacon is szárnyalt.
Elnöklésének 15 éve alatt olyan klasszisok erősítették a Palermót, mint Luca Toni, Andrea Barzagli, Edinson Cavani, Paulo Dybala, Alberto Gilardino, Javier Pastore, Fabrizio Miccoli, Josip Ilicic, mégis, két egyéb aspektusból emelkedik ki a kortárs tulajdonosok közül. Egyfelől az igen gyakori edzőváltásaival, elvégre 40-nél is többször váltott trénert 15 palermói évében, rendre visszanyúlva az egyszer már elhajtott mesterekhez, másfelől pedig örökbecsűivel; azokkal a kommentárjaival, nyilatkozataival, beköpéseivel, amelyekkel méltán szórakoztatta (vagy késztette szemráncolásra) a nagyérdeműt.
„Levágom a golyóikat, és a salátámba keverve fogyasztom el őket. Ha marad, maguk is megkóstolhatják” – fordult oda az újságírókhoz 2003-ban, épp elégedetlenkedve futballistái teljesítményével.
De nem csak saját játékosai és edzői miatt ment fel benne sokszor a pumpa, a neki nem tetsző játékvezetői döntések okán nemkülönben.
„Az összes bírót börtönbe kéne vetni” – mondta egy ízben, midőn a Palermo 3-1-es vereséget szenvedett a Cagliaritól. A mérkőzés játékvezetőjét akkor épp azért küldte volna siralom-, na jó, fogházba, mert bátorkodott lest ítélni Alessandro Matri góljánál.
Saját edzőit sem kímélte: „A Palermo trénerének sajnos nincs töke” – mondta például arról a Delio Rossiról 2010 decemberében, aki korábban kis híján a Bajnokok Ligájába vezette a csapatot. A bűne? A Bari majd egy órán át tíz emberrel játszva tudott egyenlíteni a teljes létszámban futballozó Palermo ellen. Rossival a se veled, se nélküled viszonyba keveredett, hol elküldte (begőzölve az Udinese elleni 7-0-s vereségtől), hol visszahívta, megjegyezve: „Rossi olyan nekem, mint a feleségem. Csak magamnak akarom.”
Ha már eleget kapott az edző, beérte a játékosok földbe döngölésével is: „Ha rajtam múlna, többet egy centet sem fizetnék nekik. Jobb, ha el sem utazom Palermóba, mert legszívesebben mindet se..be rúgnám” – dühöngött 2005 márciusában azután, hogy csapata nem bírt az alacsonyabb osztályú Trevisóval. Akkor sem volt különösebben oda az övéiért, amikor azok 2008 februárjában az 1-0-s előnyt elherdálva 3-1-es vereséget szenvedtek a Torinótól. „Ezek nem férfiak, csak egy csapatnyi kislány” – húzta le róluk a vizes lepedőt, nyilván besokallva attól, hogy a hatodik meccsükön az ötödik zakójukat szedték össze fiai.
De hogy mennyire a szélsőségek embere volt: amennyire meg tudta szidni játékosait, annyira képes volt az egekig magasztalni. Balogh Norbertben ugyebár a jövőbeni Cavanit látta, Pastoréról pedig azt találta mondani: „Csak a jobb stoplisa ér 40 millió eurót”, mintegy jelezve a sorban álló kérőknek, mekkora is a kikiáltási ár (végül épp annyiért kelt el…). Ahogy azt említettük, nem az argentin volt a Zamparini-éra egyetlen klasszisa, olyannyira nem, hogy Olaszországban össze is állították a szenvedélyes tulajdonos uralkodásának legkiválóbb Palermóját:
Sirigu – Barzagli, Glik, Kjaer – Darmian, F. Vázquez, Pastore, Ilicic – Dybala – Belotti, Cavani.
S ha Zamparini fentről erre a tizenegyre letekint, tán rosszabb napjain sem veti oda: „Csak egy csapatnyi kislány.”
Szerző
