Frankfurt, Rangers: történelmet írnának

A sport világában nem ritka, hogy valamely csapat egy szörnyű tragédiából erőt merítve produkál emberfelettit, ezt élte át a minap a Rangers is, amikor mindenki kedvence, a klubot több, mint 30 évig szertárosként szolgáló Jimmy Bell váratlan halálát emésztgetve – az elődöntő visszavágója előtt néhány nappal az Old Firmon még maga is ott izgult a csapattal a kispadon –, a szeretett klubikonért is küzdve győzte le drámai körülmények közt az esélyesebbnek ítélt RB Leipziget.

„Hétfőn még mindenki maga alatt volt, egy sokkos állapotban lévő együttes edzett, és bár azóta sem sikerült felocsúdni a gyászból, ez egy mentálisan rettenetesen erős társaság, a legkiválóbb jellemek, akiket valaha edzhettem” – mondta a Lipcse elleni visszavágó előtt a holland szakvezető, Giovanni van Bronckhorst. „Mindenkit letaglózott a hír, de éppen Jimmy az, aki azt mondaná, mit keseregtek, fel kell gyűrni az ingujjakat, és mindent beleadva küzdeni a győzelemért – jegyezte meg a csapatkapitány James Tavernier. – Mi pedig pont így teszünk majd: a klubért, a szurkolókért, Jimmyért.”

Aki látta a visszavágót, tanúsíthatja, a Rangers futballistái minden fogadalomnak megfeleltek, s az újkori klubhistória legemlékezetesebb meccsén kivívták az El-döntőbe jutást.

Ami azt illeti, mélyről indultak: a 2011–2012-es szezon végén pénzügyi problémák, fizetésképtelenség miatt az akkor 54-szeres bajnok együttest a skót negyedosztályba száműzték, de négy év alatt három osztályt váltva a 2016–2017-es idényt ismételten az első ligában kezdhette. Az újjászületés első két élvonalbeli szezonjában egyaránt a harmadik helyen zárt, ennél azonban nagyobbat álmodtak a 2011-ig a győzelem szón kívül mást nem ismerő szurkolók és elöljárók, s volt biza’ utóbbiaknak bátorságuk húzni egy merészet: a felnőtt futballban edzőként újonc Steven Gerrardot ültették le a kispadra, a kurázsinak – és a türelemnek, minthogy az első két idényében még a Celtic mögött zárt tanítványaival – meglett a jutalma: 2021-ben bajnoki címet ünnepelhetett a Rangers, s Covid ide vagy oda, meg is adták neki a drukkerek a módját. Hanem a még jelentősebb kihívásra vágyó liverpooli legenda a kurrens idény novemberében az Aston Villa kedvéért elhagyta az Ibrox Stadiont, az őt váltó Giovanni van Bronckhorst pedig egy még szenzációsabb tettet hajthat végre: Európa-liga-diadalra vezetheti a kékeket.

Meglepetés volna? Ha azt vesszük, hogy olyan klubok véreztek el a küzdelemben, mint a Barcelona, a Napoli vagy a West Ham, feltétlenül az. Akkor is, ha azért a valamirevaló futballdrukker memóriájában a Rangers úgy él, mint nagy klub. Nem annyira, mint a mai, dúsgazdag topklubok egyike, tradicionális értelemben azonban kétségtelenül az, amire az a skót drukker is rájöhetett, aki az El-klasszikus végén beszédbe elegyedett az egyik vendégszurkolóval. „Gratulálok, csodás ez a stadion” – mondta a lipcsei fanatikus. „Igen, segített a győzelemben. Pedig mi voltunk az esélytelenebbek.” „Esélytelenebbek? – kérdezett vissza a vendég. – De hát ez a Glasgow Rangers.”

No meg az egyéniségek. Nem feltétlenül az elődöntőben, az oda vezető úton legalább annyira. Érdemes is néhányukat kiemelni: James Tavernier hét góljával jobbhátvédként vezeti a sorozat góllövőlistáját; Allan McGregor 40 évesen parádézik a kapuban; Ryan Kent, Ryan Jack, Joe Aribo többnyire feltartóztathatatlan. Miközben minden felsorolt érdem egy kisebb csoda. S ha hozzátesszük, hogy a Rangers az első számú csatára, Alfredo Morelos, valamint a tartalékcenter Kemar Roofe nélkül vívta meg az elődöntőbeli csatákat, a csoda még hihetetlenebb. No persze, a mérleg másik serpenyőjében zsúfolódik össze az elképesztő csapatszellem, a megbonthatatlan egység, az Ibrox felülmúlhatatlan atmoszférája, s úgy mindjárt érthető, miért a Rangers az egyik idei kupadöntős.

A másik az Eintracht Frankfurt, amelynek drukkerei hasonlóképp fanatikusak, elég csak arra a harmincezerre gondolni, aki nem csak hogy elzarándokolt Barcelonába, de be is jutott a Camp Nouba. Hogy Sevillában, a Ramón Sánchez Pizjuán Stadionban mennyien lesznek, kérdés, a két klub alig 10-10 ezer belépőt kapott a 42 ezer fő befogadására alkalmas arénába (shame on you, UEFA). A skótok a döntőbeli szereplés kiharcolásának másnapján őrült szervezésbe fogtak, aligha tántorítja el őket, hogy az utazási irodák egyike csak a repülőjegyet 850 fontért (380 ezer forint) vesztegeti (van annál amúgy drágább is). Így is lesznek ott néhány tízezren. Ahogyan frankfurti is, amely klubot a bukmékerek egyértelműen esélyesebbnek vélik – nyilván számít, ha valamely együttes a Barcelonát és a West Hamet takarítja el az útból.

Előbbit az 1–1-es hazai döntetlen után sikerült, 3–2-es barcelonai győzelemmel úgy, hogy 67 perc után 0–3 állt a Camp Nou eredményjelzőjén. Mert elképesztő intenzitással, a helyzeteit könyörtelenül kihasználva futballozott az Eintracht, azután pedig előnyét körömszakadtáig védte. Csak kettőt tudott a Barca letépni, így Oliver Glasner csapata várhatta a West Ham elleni elődöntőt, amelyik aligha alakulhatott volna jobban német szempontból. Az első, londoni összecsapáson az első percben vezetést szerzett a vendégcsapat, a frankfurti visszavágón pedig már a 19. percben megfogyatkozott David Moyes csapata (Aaron Cresswell a 16-os vonal előtt lerántotta az őt lebirkózó Jens Petter Haugét). Kétségtelenül a Barca elleni győzelem számít a veretesebbnek, Katalóniában amúgy nem is azt, hanem a mikéntjét vélik szégyenletesnek: hogy saját otthonukban több vendégdrukker foglalt helyet, mint hazai.

„Azt gondolom, a harmincezer drukkerünk jelenléte alaposan befolyásolta a meccs végeredményét – tekintett vissza néhány héttel a találkozó után a történtekre Axel Hellmann, az Eintracht ügyvezetője. – Azután, hogy a mieink kijöttek melegíteni a több tízezer Frankfurt-drukker elé, a testbeszédükről azt olvastam le, sokkal magabiztosabbak. Hogy megnőtt az önbizalmuk. Ezzel szemben a Barca futballistáit láthatóan megzavarta, hogy a saját stadionjukban fülsüketítő fújolás fogadja őket. Pedig jeleztem Laportának, hogy harmincezren leszünk a városban, nem hitte el. Amikor hozzátettem, hogy ők bizony a meccsre is bejutnak, azt még annyira sem akarta elhinni.”

De hát a frankfurtiaknak is a futball a mindenük, úgy nagyjából az 1899-es alapítás óta. És ugyanannyira vágynak az újbóli nemzetközi sikerre, mint a glasgow-iak: a skótoknak 1972-ben sikerült elhódítaniuk a KEK-trófeát – a Dinamo Moszkva 3–2-es legyőzésével –, a németeknek 1980-ban az UEFA-kupát (a házidöntőben idegenben szerzett góllal múlták felül a Mönchengladbachot). Az Eintrachtot persze még valami inspirálhatja: az El elhódításával történetében először a BL csoportkörének résztvevője lehet. Nem mintha az Európa-ligát rangon alulinak tekintenék, sőt: „Nagy becsben tartjuk a sorozatot – mondta Markus Krösche sportigazgató, aki a vezetőedző Glasnerrrel egyetemben tavaly nyáron érkezett. – Mindenki örömmel vesz részt benne, játékos, edző, vezető, szurkoló, és bizony fekszik is nekünk az Európa-liga. A Bundesligában, főleg otthon játszva mélyen védekező együttesekkel találjuk magunkat szemben, akik a kontrákra rendezkednek be, nehezebb azzal a játékkal szemben érvényesülnünk.” Az El-ben viszont ugyanezt teheti a Frankfurt: alacsonyabb labdabirtoklással, a gyors átmenetekre bazírozva futballozhat, a saját erényeit kidomborítva. Hatékonyabb is ott, mint a Bundesligában.

Aztán hogy az alighanem ugyancsak okosan játszó Rangers ellen mire megy, más kérdés. Végtére is döntő lesz, amelynek a kiszámíthatatlanság a sajátja. Mondjanak bármit is a bukmékerek.