Tíz éve, amikor a holland médiában elkezdett cirkulálni, hogy Wijnaldum eredeti neve, a Georginio Boateng nyomán bizonyosan ghánai származású, a középpályás sietett mindenfajta kétséget eloszlatni.
„Már jó pár éve a Wijnaldum nevet viselem. Boatengnek hívják a korábbi mostohaapámat, miatta lettem Boateng, de miután elvált az édesanyámtól, anyukám nevét vettem fel. Ő és az édesapám is suriname-i származású.”
Megnyugodhattak hát az őt a holland válogatottba remélő narancsmezes futballhívek, az erős futballvénával megáldott família akkor 20 éves tagja hamarost el is jutott az oranjéig. Az említett mostohaapuka a korábban az Aston Villában és a Middlesbrough-ban is futballozó, egykori holland válogatott George Boateng. Georginio unokatestvére a Real Madridban is megforduló Royston Drenthe, féltestvére a korábban a Wolvesban és a Huddersfieldben játszó Rajiv van la Parra. S mind közül a PSG újdonsült légiósa vitte a legtöbbre.
Megehet, sokakra a meglepetés erejével hatott, hogy az újkori Liverpool emblematikus alakja a nyáron nem óhajt szerződést hosszabbítani, Wijnaldum azonban sosem félt a nehéz döntéseket meghozni.
2011-ben, mindössze 20 évesen, azok után, hogy 14 szezongóllal segítette a Feyenoordot, eltökélt szándéka volt Angliába igazolni.
Ajánlatot azonban csak a Benficától és a Twentétől kapott. A rotterdamiak tettek még egy kétségbeesett kísérletet szerződése meghosszabbítására, minthogy azonban továbbra is adósságokkal küzdöttek, a falon nem mehettek túl. És ha már kénytelenek voltak lemondani legígéretesebb futballistájukról, azt remélték, nem egy riválist, hanem valamelyik külföldi klubot választja. U21-es válogatottbeli edzője azonban Hollandia, a jól megszokott környezet mellett agitált – Rotterdam szülöttjének Amszterdam nyilván szóba sem jöhetett. Maradt a PSV. Szintén rivális, de mégsem az Ajax. Az időközben befutó eindhoveni ajánlatra, ha nehéz szívvel is, de igent mondott. Feltétlenül előrébb akart lépni, nem elfelejtve honnan indult: aláírási pénze egy jelentős részét a Feyenoord akadémiájának ajánlotta, amelyik 13 éves korától nevelte.
Liverpoolból nem a többre vágyás igénye szólította el. A megbecsültség hiánya. Két éve, amikor először megkezdődtek a szerződéshosszabbítási tárgyalások, Wijnaldum azt remélte, ugyanúgy a csapat egyik legjobban megfizetett játékosává válik, mint James Milner anno 29 évesen, amikor a Manchester Cityből az Anfieldre igazolt. Wijnaldum ráadásul két nyárral ezelőtt 28 volt csak. Jürgen Klopp távozása előtt néhány héttel sem győzte dicsérni, csapatára gyakorolt hatását méltatni, hiába:
„Gini a liverpooli sikerek tervezőmérnöke. Mi ezt a csapatot Wijnaldum lábaira, tüdejére, az eszére és arra a csodálatos, hatalmas szívére építettük.”
Gini nem kapta meg azonban, amit remélt, továbbállt hát. Megint csak fájó szívvel, de szívében őrizve a klubot és német edzőjét, a számos közös küzdelmet, diadalt, no meg persze sztorit. A Spurs elleni győztes BL-finálé után mesélte el Wijnaldum, hogyan hangolta játékosait Klopp egy évvel korábban, a Real Madrid elleni BL-döntőre készülve.
A meccs előtti utolsó eligazításon már tapintható volt a feszültség, mindenki arra várt, vajon Klopp milyen beszéddel áll elő. Mit tesz erre a német? Fogja, és lehúzza nadrágját, felvillantva alsógatyáját. A játékosok sem tudták először mire vélni, aztán megpillantották a márkajelzést: CR7. „Az egész öltöző hangos röhögésben tört ki. Egy csapásra sikerült feloldania a jeget. Az ilyen helyzetekben a legtöbben nagyon merevek, idegesen koncentrálnak a feladatra, ő azonban haláli nyugalommal viccelődött.”
És ha pusztán a végeredményt tekintve nem is jött be a húzás, azt sem állíthatjuk, nem hatott jól a Liverpoolra a geg, elvégre az esélyesebbnek vélt, Ronaldót a soraiban tudó Madridnál sokkal jobban futballozott mindaddig, míg Sergio Ramos egy dzsúdómozdulattal – az egyiptomi vállát kifordítva – földre nem vitte Mohamed Szalah-t.
„A mester százával ereszti el a hasonló poénokat, ezzel is megszabadítva bennünket a nyomástól – tette hozzá akkor Wijnaldum. – Ha pedig azt látod, az edződ nyugodt, magabiztos, az rád is átragad. Az az apafigura, aki csak a fiai érdekeit nézi.”
Hasonló típusra talál majd Párizsban, minthogy Mauricio Pochettino ugyancsak több, mint szimpla tréner: barát, báty, segítő, mentor, személyiségfejlesztő, edző egy személyben, akinél a csapatdinamika, az egyszerre bajtársias és családi hangulat megteremtése szintén alapvetés.
Alighanem öröm lesz a kezei közt a Parc des Princes-ben futballoznia – bár nem mindig öntötte el a futball Wijnaldumot endorfinnal. 2016 nyarán a háta közepére sem kívánta. Majd’ negyven napig egyetlen meccset sem nézett meg, jóllehet holmi Európa-bajnokságot rendeztek Franciahonban. Az azt megelőző szezon azonban az egyik legpocsékabbika volt karrierjének.
Nem a saját maga teljesítményére illett a „szánalmas” jelző, hanem arra a két csapatéra, amelynek mezét egyaránt viselte. Az egyik a holland válogatott volt, amelyik szégyenszemre, 1984 után először lemaradt a kontinenstornáról – hogy még nagyobb legyen a blamázs, az első Eb-ről, amelyiket 24 csapat részvételével rendeztek. „Sikerült” azonban a negyedik helyen zárnia Csehország, Izland és Törökország mögött, ennélfogva Wijnaldum június 1-én, a lengyel kapuba berámolt gólja nem az Eb-re felkészítő, utolsó pozitív élményt jelentette, hanem véget vetett valahára egy gyötrelmes idénynek.
Klubsikerekből sem jutott neki ugyanis sok, sőt: a Newcastle kiesett a Premier League-ből, noha holland középpályására nem lehetett panasz: 11 góllal jelentkezett, adott öt gólpasszt, a csapattársaknak teremtett 48 helyzetet.
A Jürgen Klopp kívánságlistáján előkelő helyen szereplő fedezet nem is maradt a St. James’ Parkban, 25 millió fontért, azaz tízzel többért, mint amennyiért a szarkák egy évvel korábban elvitték Eindhovenből, vörösbe bújt. Még azelőtt azonban, feloldva a maga futballabsztinenciáját, az Eb-finálét megnézte. Egyedül barátja, Moussa Sissoko miatt. A páros akár együtt is költözhetett volna Londonba, a Tottenhambe, a Spurs azonban drágának találta Wijnaldumot.
„Nagy csalódás volt, hogy nem jutottunk el az Eb-re, de a kiesés a Newcastle-lel még nagyobb – emlékezett vissza fél év múltán arra a nyárra. – A Newcastle vezetői nagy célokat vázoltak fel, hogy remek játékosokat igazolunk és címekért küzdünk, ha ez merésznek tűnt is, azt reméltem, az öt-tizedik hely eléréséhez, esetleg egy kupaszerepléshez hozzá tudom segíteni az együttest. Ehhez képest kiestünk, ami elképesztő csalódás volt. A nyáron aztán Mauricio Pochettinóval és Jürgen Klopp-pal is szuperül elbeszélgettem, Jürgennel azonban sokat nevettünk, a futballon túl a magánéletem felől is érdeklődött.”
Vörösbe bújva aztán megtapasztalta, milyen a Klopp-módszer, amikor mindig, minden egyes edzésen száz százalékot kell adni, olyan elánnal tréningezni, mintha csak meccset vívnál. Így is élvezet volt számára minden edzés és minden mérkőzés, pláne, hogy a Newcastle-ben megtapasztalta, milyen az árnyékos oldalon lenni.
„A Liverpoolban minden arról szól, hogy jobbá tegyenek bennünket, játékosokat – mondta fél évvel odaigazolása után. – Ez más, mint amit azelőtt tapasztaltam. Klopp rengeteg önbizalmat táplál belénk, nem az a típus, aki ordít veled, vagy megharagszik rád, ha hibázol. Egyedül akkor ideges, ha nem próbálod meg azokat a dolgokat, amikben jó vagy. Sadio Mané remekül cselez, Philippe Coutinho szintén, ha nem használják az erényüket, joggal mérges.”
Nem csak Klopp hatott rá elementáris erővel, és érdekes mód, karrierje másik meghatározó trénere Liverpoolba igazolásakor épp a városban dolgozott. Légvonalban mindössze egy kilométerre az Anfieldtől. A Stanley Park túloldalán, a Goodisonban, testvére, Ronald segítőjeként. Bizonyos Erwin Koeman.
„Egy vasárnapi meccs volt, már szerdán közölte velem a mester, a hétvégén játszom – emlékezett vissza a 2007 áprilisi pillanatra Wijnaldum, aki 16 évesen és 148 naposan debütálva az első csapatban a Feyenoord legfiatalabb játékosává vált. – Nem minden trénernek van mersze ennyire fiatal játékost a csapatba tenni, pláne akkor, amikor nem igazán megy az együttesnek, ő mégis bevállalta, és ezért minden tiszteletem az övé. Emlékszem, azt mondta a nagymamámnak, aki velünk lakott: elárulja, hogy a hétvégén bemutatkozom, de a suliban senkinek se kotyogjam ki. Mit mondjak, elég nehéz volt abban a néhány napban az órákon koncentrálni. A nagymamámnak amúgy is sokat köszönhetek. Gyerekként rengeteget tornáztam, szaltózgattam az utcán, ő azonban mindig figyelmeztetett, túl veszélyes, hagyjam abba. És bár a kislányom ugyanezt csinálja, amiért irigylem is, azzal, hogy a nagymamám leállított, a futball került a fókuszba.”
S válhatott így holland bajnokká, mindenekelőtt pedig PL- és Bajnokok Ligája-győztessé a Liverpoollal.
Búcsúzásakor megkérdezték tőle, mi hagyta benne a legmélyebb nyomot az Anfielden töltött öt szezonjából. „Biztosan mindenki úgy gondolja, a Barcelona bámulatos kiejtése, vagy a trófeák, amiket nyertem, nekem azonban sokkal fontosabbak azok a társas kapcsolatok, amelyek az elmúlt öt évemet jellemezték.
A csapattársakkal, a technikai személyzettel, a klubalkalmazottakkal kialakított baráti viszony sokkal többet jelent, mint egy-egy díj. Ezért is örültem annak, hogy az utolsó mérkőzésemen tízezer néző jelen lehetett a stadionban, mert a szurkolókhoz is különösen közel kerültem. Sokszor kérdezik, milyen az Anfielden a drukkerek előtt futballozni, de sosem tudom szavakkal leírni. Ez egy érzés, amit át kell élni. És annyira belém égett, hogy életem végéig Liverpool-szurkoló maradok.”