A zongoracipelő, aki zongorázik is – Andrea Belotti, a duplalábas őszinte tüzér

Andrea Belottit sokan megmosolyogják olykor leszegett fejes, púpos, mégis elszántságot sugárzó futóstílusát látva, ami széles vállaival és testes mellkasával, jellegzetes felépítésével együtt megidézi bennünk azt az életközeli és emberközeli játékostípust, amivel akár szülőfalvaink gyéren öntözött, árnyékosságot nem ismerő pályáin is találkozhatunk. Játékoskarakterének látványa úgy helyez bennünket a legmélyebb futballromantikus becsípődések végtelen arénájába, hogy közben ízig-vérig realista figura. Fáradhatatlan és hamisítatlan magányos hős, aki nem a patetikus pózoktól tűnik annak, hanem attól, hogy láthatóan természetesnek veszi: csatárként nem csak vele érhet véget a csapat, vele is kezdődhet, vagy akár átmenetet jelenthet kezdet és vég között, mérlegeli lehetséges funkcióját az adott játékhelyzetben, s organikusan azt vállalja magára. Ritka azért a csatár, aki az ellenfelek kontráinak levédekezésénél tényező tud lenni, de Belotti elánja és játékolvasási hajlama révén ebben is hasznosnak bizonyul.

És persze, ha a befejezésekről van szó, nem kérdés, hogy az arcokra fagyasztja az imént említett mosolyt, s teszi ezt a legmagasabb szinten egy tradicionális csapatnál, amelyet ráadásul a játékról alkotott elképzelésben jó ideje a kilátástalanság jellemez, a klubmenedzsment minősége pedig az ambíciókkal egészen biztosan nincs összhangban. Hogy Belotti ilyen közegben is fejlődni tud, az mutatja alkalmazkodóképességét. El kell ismernünk, s ezt a Torino szurkolói bánatosan nyugtázhatják,Belotti nem csak biztoslábú befejezője, de fazonszabásza is egyben jelenlegi csapatának.

Amellett, hogy ez sokat elárul a „bikák” keretépítési és taktikai problémáiról, Belottiról annál szebb képet fest. Noha nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett kreatív labdarúgóról esetében, technikailag képes egy megbízható átlagra, mely habarcsot alkotva megalkuvást nem tűrő direktségével igencsak sokat lendít csapatán, társai lehetőségein is. Van kihez felzárkózni progresszív mozgásban és mentalitásban is. A sorozatok világában tapasztalható élesen az a jelenség, amikor egy, a nagyközönség számára kedves mellékszereplő kapcsán rendre felmerül a színész kiírása a történetből időről időre – a színész is úgy kimozdulna már egy másik díszletvilág irányába, szerepet frissítene. Aztán végül mégiscsak a maradás valósul meg. A labdarúgásban vannak azok a játékosok, akikről hosszú évek óta minden átigazolási időszakban hallható, hogy az új idényben esetleg már máshol folytatják, aztán mégis megragadnak aktuális klubjuk lágyszellős lugasában. Egy biztos, Davide Vagnati, a Torino sportigazgatója jelenleg is azon munkálkodik, hogy Andrea Belotti szerződést hosszabbítson, s maradjon a Torino kötelékében továbbra is. Annál inkább, mert a csapat felkészülési meccsei az idei szezonra sem kecsegtetnek túl sok jóval számukra. Az a gólmennyiség és mezőnymunka, melyet Belotti szolgáltat a Torino számára, létfontosságú, de a végtelenségig ő sem terhelhető, mert az szerzett góljainak rovására megy. Azt azért nem merném közvetlenül kijelenteni, hogy csekély fegyvertény, mert hosszú évek óta nincs egyértelmű ellenszer a Serie A-ban Belotti ellen, még ha tudvalévő is, mit csinál. Jóllehet, nehezen észrevehető, de az olasz gólgyáros játéka finomodik, változik, az idei szezonra például jelentősen át is alakult (erről majd később).

Túl azon, hogy Belottit alkatáról, régivágású, elemi erejű egyszerűségéről és góljairól ismerjük, hajlamosak vagyunk vakon elsiklani több erénye fölött is. Benne ennél több is van, s ez okozza a Torino vezetőinek még nagyobb félelmét elvesztése kapcsán, mert tulajdonságait játékban is kamatoztathatná egy stabilabb, akár nagyobb csapat (még ha jó eséllyel rotációs emberként is vagy funkciós, alkalmi kezdőként ellenfél tükrében), míg a „bikák” egyik leginkább játékintelligens emberét is elveszítené személyében, bármilyen meghökkentően is hangozzék ez. Nincs igazán kiemelkedő gyengesége, ami óriási hátrányt jelentene számára vagy épp aktuális csapatának, csak épp gólvágásain és párharckompatibilitásán túl elvontabb, kevésbé kézzelfogható tulajdonságokból épül pályán való jelentősége. Van itt minden a látványon túl is.

Kétlábasság

Amikor kétlábas játékosokról beszélünk, nem szokás Belottit említeni, pedig érdemes tudatosítanunk, hogy ő is ebbe az igen előkelő kategóriába tartozik, akárcsak például még Jamie Vardy a Leicesterből. Az olasznál felfedezhető egy érdekes kontraszt: meglepően sokat vezeti jobblábbal a labdát ahhoz képest, hogy zavarba ejtően sokszor fejez be támadást ballal. A mezőnymunka során Belotti leginkább akkor kamatoztatja jól a kétlábasságot, amikor a rá felpasszolt labda megtartása után lefordulási kísérletet kezdeményez az ellenfélről. Ilyen eseteknél jobbra indítja mozgását és a jobb lábával kezdi terelni a játékszert, azonban fordulás közben átvált a bal lábas labdavezetésre, így a védőtől minimálisan, de távolabbra kerül a labda és ezzel együtt a szerelés reménye is. Lábváltásai leginkább ezeknél a helyzeteknél nyilvánulnak meg, csellel felérő gesztusként.  

A taktikus és a dolgos miért zárná ki egymást?

Valahogy az vált a köztudat reflexévé, hogy N’Golo Kantét és Harry Kane-t leszámítva az igazán melós játékosok esetében e munkamorálról és tehervállalásról leginkább úgy szoktunk beszélni, mint taktikai defektusok kompenzálásáról. Belotti például Gerard Morenohoz hasonlóan az ezermester csatárok közé sorolható, akik taktikailag is elég megfontoltak a pályán. Hol erejét csillogtatja meg azzal, hogy csapata labdaszerzése után saját térfélről cipeli fel egymaga a játékszert, majd ütemből ugrat ki egy társat a szélső zónákban, hol a tizenhatos közelében vagy azon belül képes csapatemberként viselkedni – nem csak a mezőnymunka esetében – és ahelyett, hogy az ellenfél védőjének blokkjába bombázna, annak kijátszásán gondolkozik, kisterületen zajló finom passzal játssza meg társait. Pár kivételtől eltekintve szezononként a 6-7 asszisztot is hozni szokta amellett, hogy tíz gól fölött termel, s kiindulva a csapattársakhoz való viszonyulásából, az évek folyamán ebben még előre is léphet.

Előkészítő kísérleteinek egy visszatérő toposza, hogy amikor kontránál épp nem mélységi pozícióból indul – de akár építkezéseknél is megfigyelhető ez nála –, akkor előszeretettel húzódik ki a tizenhatos sarkának közvetlen környékére, amennyiben a szélsővédő épp nem tudja megtámogatni a támadást, ilyenkor pedig  a kapu előtti középső zónát és a hosszú oldalt is termékenyen játssza meg – ráadásul a középső zónát jobb szereti minél laposabb becsavart labdával játékba hozni, hogy a labdaív csökkentésével a kapusnak is kevesebb ideje legyen lereagálni és esetleg kijönni a játékszerért (az már más kérdés, a társai mennyire alkalmasak arra, hogy éljenek ezzel).

Karakterének külön izgalma, ami már levonható következtetés lehet az eddig olvasottakból: Belotti a két tizenhatos között célratörő és progresszív, ám a kapu közvetlen közelében ellenére annak, hogy befejezőcsatár, képes felelősen kezelni a célratörést, nem hagyja eluralkodni azt magán, így nem fullasztja kapkodásba a támadásépítéseket – ez tartja fenn lélektani egyensúlyát is minden bizonnyal, nem hajlamos felülni a gólszerzés görcsére mint frusztrációra.Még csak 27 éves, azaz most érte el azt a kort, amikor egy játékos még dörzsöltebbé válik nem is olyan téves néphiedelmeink szerint. Érettsége nem csak efelől ragadható meg, ahogy a Torino játékminősége és teljesítménye romlott, azzal párhuzamosan Belotti képes volt változtatni szerepén, sokkal többször vállalta, hogy mélyebbre visszalép az előző szezonban, amikor a bikák majdnem kiestek, mint addig szinte bármikor, onnét pedig rengetegszer kereste a társakat is labdával, akiket gyakorta megfelelő ritmusban és előnyös helyen talált meg, visszafelé azonban ez már nem igazán mondható el. Azt csak aggódó és érdekes filozófiai kérdésként hagyom itt, vajon ha efféle éles stílusváltást eszközöl egy támadó, és az idő múlásával kevesebbszer is kerül helyzetbe emiatt meccsről meccsre, az hosszú távon személyiségtől függően lehet-e hatással arra, hogy nem pusztán gólszáma essen vissza, hanem ami rosszabb, a helyzetkihasználása csorbuljon(?).

Az erő iránya

Egy erős alkatú játékosnak, mint például Belottinak sosem ott van a pont a mondat végén, hogy erős az alkata, a kulcs az, ezt az alkatot milyen testhelyzetek felvételével menedzseli, hogy valóban fegyvert csináljon belőle. Belotti gondosan ügyel arra, hogy az esetek többségében a kapuval szemben maradjon, amikor a játékszert várja, és ahelyett, hogy testtel fordulna az érkező játékszer felé, ami plusz egy mozdulatsort igényelne és lassítaná a labdával való kontakt után, hiszen átvételét korrigálnia kéne a kapu felé, inkább csípőből dolgozik.

Kilátások

Nagyon nehéz megítélni, Belotti mire menne egy jóval fajsúlyosabb csapatban, akár azt sem tartanám ördögtől valónak, hogy az Inter Lukaku távozásával szemet vessen rá a támadószekció mélyítésének céljával, viszont alkalmazkodóképességei miatt Olaszországon kívül is teremhetne neki babér, mert játékrendszerektől függetlenül is értékes láncszem tud lenni egy keretben.

Képek forrása: Getty