Időt még Potter sem varázsolhat – vélemény

Jó, hát az új amerikai tulajdonosok eredendő bűne nyilvánvalóan az volt, hogy szeptemberben elküldték Thomas Tuchelt – aki ugye minden kétséget kizáróan a világ egyik legkiválóbb futballtrénere –, ami aligha történik meg, ha nem sózzák rá a játékostoborzással, kiválasztással, klubkoncepció gyártásával kapcsolatos teendőket, ami ugyebár a sportigazgató dolga lenne, nem pedig a vezetőedzőé. Minthogy azonban olyan akkor a Chelsea-ben nem akadt – a Roman Abramovicshoz ezer szállal kötődő Marina Granovszkaját kitették az új górék, az ideiglenes sportigazgatói szerepkört is betöltő társtulaj Todd Boehly meg nyilvánvalóan nem ért a futballhoz –, Tuchelre maradtak azok a teendők is, amelyekhez nem nagyon fűlt a foga.

Ő meg nem az a típus, aki sokáig türtőzteti magát, ha valami nem tetszik neki, azt valamilyen formában a körülötte lévők értésére adja – úgyhogy amikor besokallva a feladatoktól és kevésbé kíváncsian az új főnökökre néhány megbeszélésre az ügynökét delegálta maga helyett, a vezetőségben nem aratott osztatlan sikert. De ez csak az egyik oka volt elküldésének, ahogyan a Chelsea szintjén gyenge szezonrajt egy másik (hat bajnokin két vereség és egy döntetlen, a BL-ben zakó Zágrábban), és persze nem is Tuchel cikkünk témája, de ha már a Chelsea újkori történetében először két edzőt is menesztettek a Stamford Bridge-en, nem árt az eszünkbe vésni: a Boehly–Behdad Eghbali tulajdonos kettős edzőfronton legalább olyan kíméletlen, mint volt Abramovics.

A legújabb áldozat Graham Potter, aki azért iszonyatosan nehéz helyzetbe csöppenve igyekezett megmutatni, nem csak arra jó, hogy egy kiscsapatot erőn felüli teljesítményhez segítsen, hanem hogy bizonyítsa, topklubban is megállja a helyét, képes nagy egókat is menedzselni, a sokszor egészen egyedi taktikai húzásait, a roppant flexibilis játékmódot képes sztárjátékosokkal is sikerre vinni. Hát, nem sikerült neki.

A világbajnokság utáni időszak 14 bajnokijából mindössze négyet nyert meg, ami a vb előtti hármas vereségszériával (Brighton 1-4, Arsenal 0-1, Newcastle 0-1), főként pedig az azokon mutatott csapnivaló futballal együtt sok, ahogyan sokk, hogy a 30 évre visszanyúló PL-érában a Chelsea kispadján minimum 20 meccset eltöltő trénerek közül Glenn Hoddle-lal egyetemben övé a legrosszabb meccs/pontmutató (1,27); hogy 22 bajnokiján 21 gólt szerzett mindössze csapata; hogy a Chelsea 11. a tabellán 12 pontra a BL-t érő negyedik helytől; hogy a kapuralövési kísérletek számában is csak a kilencedik, a helyzetei alapján várható gólok tekintetében pedig a tizedik.

A Chelsea dimenziójában ez mind pocsék adat, és az is igaz, hogy a fejlődés jelei is egészen halványan jelentkeztek csak, ez azonban az érem egyik oldala. Érdemes azt is megemlíteni, hogy Potternek elképesztően zaklatott körülmények közt kellett volna bravúrosan szerepelnie együttesével. Elvégre az első csapatban számításba vehető nyolc nyári érkező után a télen a nyakába vehetett újabb hat játékost – akik inkább reményteljesek, mint a csapatot azonnal a csúcsra repíteni képes klasszisok –, úgy ráadásul, hogy a télen szinte senki nem igazolt el a londoniaktól (egyedül Jorginho). „600” emberrel volt kénytelen edzeni, vannak, akik csak a PL-keret tagjai, a BL-nek hely hiányában nem, sokuk éppen csak kóstolgatja a Premier League tempóját, stílusát, egyéb fizikai és felfogásbeli jellemzőit, miközben kulcsjátékosokat kellett inkább hosszabb, mint rövidebb ideig nélkülöznie (mutatóban néhány név: N’Golo Kanté, Reece James, Thiago Silva, Raheem Sterling, Wesley Fofana).

A tulajdonosok persze nem azért költöttek el 550 millió fontot az elmúlt két átigazolási időszakban, hogy a középmezőnyben szobrozzanak, az elküldés üzenete mégis roppant szomorú: hogy hiába mutatja azt egy vezetés, veled képzeli el a hosszú távú jövőt, amiért nem sajnál kompenzáció gyanánt 20 millió fontot leszurkolni volt klubodnak, veled pedig ötéves szerződésben megállapodni, a türelem véges. Sőt, rendkívül csekély ideig tartó állapot.

Mindenekelőtt azonban azt üzeni a menesztés, egyre kevésbé lesz esélyünk újbóli edzőfejedelmekre lelni, hogy amit régóta sejthetünk, igaz: Sir Alex Ferguson a mai viszonyok közt meglehet, sosem válik manchesteri ikonná, mert ki nézné el neki, hogy két és fél évig nem nyer semmit? (Hiába az azt megelőző skóciai bajnoki címek és FA-kupa-gőzelem.) De hasonlóképp szegényebbek lennénk egy kurrens szupertehetséggel, ha az Arsenal a kezdeti botladozások után (nyolcadik hely az első, csonka szezonjában, majd szintén nyolcadik hely az első teljes idényében) megköszöni Mikel Arteta munkáját. Az FA-kupa győzelem nyilván jelentett némi kreditet, de hát, ha azt vesszük, Potternek is lett volna lehetősége mindjárt az első londoni szezonjában trófeát nyerni (még ha arra, hogy a Real Madrid után a Bayern München–Manchester City párharc győztesét is kiejtse, nagyjából annyi esély mutatkozott, mint a trójai falónak az epsomi derbin).

De az ijesztő valóság mégiscsak az, hogy az azonnali siker akkor is kőbe vésett igény, ha egy csapat épp hibrid állapotában leledzik, ha a klubbal egyetemben totális átalakuláson megy át, ha amúgy dicséretes mód, a jövőbeni sikereket szem előtt tartva a keretben rutintalannak nevezhető, bár kétségtelenül ígéretes fiatalok kerülnek többségbe, szóval hogy minden, a hosszú távú tervezésre utaló jel mellett egyvalaki nem tervezhet, egyvalakivel szemben nincs türelem, egyvalaki kell, hogy azonnal eredményt produkáljon, az pedig a vezetőedző. Akinek az idő előtti kirúgása akkor pláne szomorú, ha olyan tehetséges, mint Graham Potter.