„Szeretem örömömet lelni a futballban, ami persze nem csak szórakozás, felelősség is” – mondta egy éve Joao Félix a The Athletic sportoldalnak, s a Chelsea-be szerződve immár úgy is játszik: örömfocit bemutatva. Diego Simeonénak sikerült ezt majdhogynem kiölnie belőle, de talán még épp jókor szerződött a Stamford Bridge-re, ahol – Graham Potter jóvoltából – összehasonlíthatatlanul szabadabban játszhat, ennek márpedig minden pozitív jelét érezni a teljesítményén. A nagy kérdés: képes lesz-e az elmúlt két átigazolási ablakban majd’ 600 millió fontot elszóró Chelsea végleg megkaparintani – kölcsönszerződése mindenesetre nem kínált opciós vételi jogot. Ettől még simán becserkészhetik a londoniak, úgy is, hogy a nyáron a hasonlóan príma képességekkel megáldott Christopher Nkunku biztosan csatlakozik a keretükhöz.
„A legnagyobb meccsek jelentik nekem a legnagyobb örömöt, azokon tudom csak igazán megmutatni a képességeimet” – folytatta Félix, nos, a Dortmund elleni továbbjutással (de a PL hajrájában is) vár még néhány rangadó rá és a Chelsea-re.
Apropó, rangadók. Élete első felnőtt gólját a Sporting elleni derbin szerezte, 2018 augusztusában, második benficás fellépésén. Fejjel. Az ő bólintásával egyenlítettek a „sasok”. Törékenynek tűnő alkata, selyemfinomságú labdaérintései, gazellákat megidéző, légiesen könnyed mozgása alapján feltételezhetnénk, fejjel biztosan nem olyan jó, mint lábbal, ezzel azonban csak a hamis sztereotípiákat erősítenénk: játékmester volta ellenére fejjel is veszélyes, jórészben azért, mert gyerekkora óta előszeretettel gyakorolja a fejelés művészetét. „A testnevelő tanár édesapámmal rendszeresen gyakoroltuk, már csak azért is, mert ő mindig is azt vallotta, a fejes gólok a legszebbek. Rengeteget foglalkozott velem, személyében akadt egy egyéni edzőm. Ma is nagyon fontos ő nekem. És ugyancsak fontos volt az a bizonyos gól: hogy életemben először egy derbin találtam be, teltházas meccsen, az valami fantasztikus érzés. Máig életem egyik legfontosabb napja. Talán ezért is érzem az emberek szeretetét, ha a stadion környékén járok.”
Az elsőt tizenegyesből rúgta. Nem jelentett neki gondot tizenkilenc évesen, a nagy hírű Benficában rendkívül fontos európai kupameccsen odaállni a labda mögé, ahogyan az sem, hogy értékesítse a lehetőséget: magától értetődő természetességgel váltotta gólra. „Miután az akkori első számú rúgónk, Pizzi nem volt a pályán, felkaptam a labdát, és mert senki nem próbálta elvenni tőlem, úgy döntöttem, el is rúgom. Gyerekkorom óta szívesen végzem el a büntetőket, szeretem ezt a fajta felelősséget. De emlékszem a másik két gólomra is, megvan minden abból az estéből. Olyannyira izgatott voltam utána, hogy aludni sem bírtam, újra és újra lepörgettem magamban a jeleneteket.”
Addigra már Európa egyik legnagyobb ígéreteként kezelték, a nyáron az Antoine Griezmann eladásából tetemes kis summát besöprő Atlético nem sajnált érte 126 millió eurót kifizetni. Nem csak a madridiak akarták persze.
A Benfica stadionjában az újságírók hagyományosan egy kis teremben vehetik fel az akkreditációs kártyáikat, és ugyanott láthatják azt is, mely klubok küldtek scoutokat az aznapi mérkőzésre. (A lista el is látja szaftos témákkal a mindig szenzációra éhes sportsajtót.)
Nem hiába utaztak annyit: Félix az 5–1-re megnyert bajnokin három gólból is alaposan kivette a részét, ami után a Benfica-hívek egyik szeme sírt, a másik nevetett: az akkor még fogszabályzós, 19 éves tini kapcsán úgy voltak a hívek, élvezik a játékát, amíg csak lehet, lélekben felkészülve arra, túl sokáig nem időzik már a Fény stadionjában. Ahogy minden, a 90-es években vagy azután született portugált, Félixet is Cristiano Ronaldóhoz kezdték el hasonlítani, és bizony sokan úgy gondolták, 19 évesen előrébb tart, mint a nagy előd ugyanebben a korban (aztán mégsem bírta tartani vele a tempót).
Talán a híre miatt is látogatott el Ronaldo a február eleji lisszaboni derbire (még mindig 2019-et írunk), és láthatta Félixet góllal és gólpasszal hozzájárulni a Benfica 4–2-es győzelméhez. A vörösök korábbi elnökhelyettese, Rui Gomes da Silva nem állta meg tréfásan megjegyezni: „Ma az Alvalade-stadionban itt volt velünk Portugália legjobb játékosa… És igazán szép gesztus Ronaldótól, hogy eljött megnézni.”
A támadósor bármely posztján bevethették már akkor is, játékát ugyanaz az elegancia és magabiztosság jellemezte, mint ma. Az akadémiai éveiben is tudta persze mindenki a Benficában, a 2015-ben megszerzett kamasz valódi gyöngyszem. Érdekes, hogy ugyanezt a Portóban nem érezték. Nyolctól tizenöt éves korig futballozott a (másik) nagy riválisban, ott azonban gyakorta csak a kispadon jutott neki hely, miután túl alacsonynak, gyengének találták. Ezért aztán Joao Félix 2015-ben fogta a cókmókját, és átcuccolt a gyűlölt vetélytárs otthonába. „Szívem szerint fognék egy vastag botot, és jó néhányat rásóznék vele annak az embernek a fejére, aki elengedte” – mondta később a Porto 70-es, 80-as évekbeli csapatkapitánya, Rodolfo Reis.
Az üzenet egyértelmű: bízni kell csak benne, és olyan szerepkörben játszatni, amelyikben igazán otthon érzi magát. Az Atléticóban ezt a fajta szabadságot egyáltalán nem kapta meg, nem is érezte magát igazán jól Diego Simeone rendszerében. Eleve sokakban kételyeket ébresztett a Benfica és Félix döntése, hogy az alaposan leszabályozott Atléticót választotta, bár azt gondolhatták, ha a hasonló típus Antoine Griezmann látványosan ficánkolhatott a Simeone-szisztémában, neki is sikerülni fog. És akadtak is időszakok, amikor sziporkázott: a 2020–2021-es bajnoki idényben az első hét fellépésén berámolt öt gólt és adott három gólpasszt; pontot érő gólt szerzett a Bayern ellen a BL-ben; az ugyancsak sérülésekkel tűzdelt következő szezonban szintén produkált egy olyan nyolcmeccses szériát, amelyikben hat gólját három assziszt kísérte. Az elmúlt őszön azonban hét bajnokin kezdett mindössze az Atléticóban, érett a távozása.
Aligha bánja persze madridi időszakát (amelynek papíron nincs még ugye vége): Simeone útmutatásával védekezésben sokat javult, és megtanulta, a topfutball rendkívül gyors döntéseket igényel.
„Nincs idő semmire, nagyon gyorsan kell gondolkodni, és ugyanolyan gyorsan cselekedni. Jó példákban nincs hiány, mindig is nagyon szerettem Kaká, Cristiano és Messi játékát. És Neymart is, nagyon tetszik, ahogyan cselez, hogy annyira élvezi, ha nála van a labda. Többször is előfordult, hogy csak miatta néztem meg egy meccset. Én is szeretem elvinni a labdát a védők mellett, ha tehetem, egyből megkísérlem, már csak azért is, mert tudom, a szurkolók mennyire élvezik, ha sikerül. A cselezést nagyon sokat gyakorlom, otthon is. Mindig van egy labda a lábamnál.”
„Tízes poszton érzem magam a legjobban, a csatár mögött” – vallotta meg ugyancsak egy éve. A Chelsea-ben, ha nem is mindig a csatár mögül, inkább a bal oldalról indulva, de meglehetős szabadsággal futballozhat. És bizony, remekül játszik, megszolgáva a 11 millió eurós kölcsönvételi árat. Olyannyira jól érzi magát Londonban, hogy a hírek szerint örömest állandósítaná a szezon végéig szóló megállapodást.
„Boldog vagyok a Chelsea-ben. Ez egy elképesztően nagy klub, mindenki nagyon jól bánik velem, nem tudhatom azonban, mit hoz a jövő. Egyelőre arra koncentrálok csak, hogy a Bajnokok Ligájában és a bajnokságban is a lehető legeredményesebbek legyünk. Amikor elhagytam az Atléticót, tudtam, hogy szükségem van a váltásra, hogy jót tesz majd nekem, így is lett. Madridban is a legjobbamat akartam nyújtani, nem mindig jött össze. A Chelsea-ben élvezem a játékot. Más foci, ahogy a Premier League is más. A Chelsea szeret támadni, birtokolni a labdát, uralni a meccset. Szeretem ezt a fajta a futballt, a nekem hagyott szabadságot szintén.”
Szabadság, szerelem – e kettő kell neki.
Kiemelt kép: chelseanews.com
